A gyónás azt jelenti, hogy tudatában vagyunk valamilyen bűnünknek, rossz tettünknek. Mindegy, kinek gyónunk, papnak, valaki másnak, vagy akár önmagunknak, a bűn fölismerése fontos.
Ezt követi a bűnhődés, legjobb, ha rossz lelkiismeret formájában, mert az legjobb módja, hogy a bűnt a jövőben elkerülhessük. Akárhogy is van, a következményeket úgyis viselni kell.
Ám ha elvetjük a kollektív bűnt, lehet-e vétkes egy közösség? Lehetünk-e vétkesek mi, szlovákiai magyarok? A beneši dekrétumok annak bélyegeztek, ám azok koholt vádak voltak – de mi van akkor, ha valóban vétkeztünk? Akárhogy értelmezzük, a bűn bűn marad. Főleg, ha szabad akaratból, önként követték el. Vajon nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy megbűnhődtük már a jövendőt is? Mekkora bánat nyomasztotta Kölcseyt, hogy elhitte: már a jövő bűnökért is meglakoltunk? Mit mondana ma? Valóban ártatlannak s vétlennek tartana, több bűnhődésre már érdemtelennek? Mert hiszen továbbra is ver a sors keze – lelkiismeretünktől vajon megkérdeztük, hogy miért?
Kölcseynek még álmában sem juthatott eszébe, hogy bekövetkezhet az, amit Trianon néven ismerünk. Számára a nemzetiségi elnyomás is idegen volt, hiszen fogalmai egy feudális világrendből származtak, ahol azt nem ismerték: akkoriban egy idegen hatalom háborúja az ország ellen jelentett keservet, egy idegen uralkodóház (feudális) önkénye. Akkoriban aligha gondolhatott bárki arra, hogy olyan nemzetközi összefogás alakul ki bizonyos többség számára előnyös értékrend mentén, amely lehetetlenné tesz bármi jóvátételt, akármennyire igazságtalannak véli azt az érintett fél. Más világban élünk, törvényeink részletesebbek, s mégis könnyebben megkerülhetők, mert a parolával szentesített alku már nem szent, a betyárbecsület is a múlté, mert a paragrafusok görbéi és lyukai segítségével kommunikálunk. Ehhez sajnos alkalmazkodni kell, ám ez nem azt jelenti, hogy erkölcsi értékrendünket végképp föladjuk. Mégis azt tesszük mondvacsinált okokra hivatkozva – a jobbik esetben, amikor még úgy érezzük, kell valami kifogás, hogy tettünket igazoljuk, főleg önmagunk előtt, ha szüleink vagy gyermekeink, netán lelkiismeretünk számon kérne tőlünk bármit.
A kisebbségi lét kényelmetlen lehet, mert többletmunkával jár. Apám mondogatta mindig: kisebbségben nekünk magyaroknak kétszer kell bizonyítani. Nem vádként mondta, nem a többséget elitélve: ez egyszerűen a realitás, az esélyegyenlőséghez vagy bármi demokratikus joghoz nem sok köze van: a kisebb a gyengébb, ezért jobbat kell produkálnia. De akinek ez kényelmetlen…
Mert kényelmetlen messzebb hordani a gyereket, ha az anyanyelvű oktatás nem a szomszédban van. Mert kényelmesebb a többség nyelvén társalogni, akkor nincs gond, a hivatalokban minden könnyebben elintézhető, sanda tekintetet sem vetnek rám. Mert kényelmesebb beolvadni, mert akkor nem sajnálnak le nemzetiségem miatt. És persze kényelmes elhinni azt az abszurd ámítást, hogy gyermekem jobban érvényesül, ha szlovák iskolába jár, holott tudjuk, hogy az anyanyelvi oktatást nem lehet idegen nyelvvel helyettesíteni, hogy nem attól lesz gyermekem okosabb és nem attól ér el jobb eredményt, ha nem magyar iskolába jár. Vagy emiatt már otthonunkban is megtagadjuk őseink örökségét, magyar anyanyelvünket? És ezt már nem is tartjuk véteknek? Csak „természetes alkalmazkodásnak”? Az utóbbi népszámlálás szerint több mint 60 ezer magyar tűnt el Szlovákiában. Hatvanezer! Hova tűntek tíz év alatt? És miért? Puszta kényelemből csupán? Vagy megfélemlítettek, s megijedtünk? Amikor még létező jogainkkal sem vagyunk képesek élni? Netán szégyenkezünk nemzetiségünkért, s azért nem vállaljuk? Vagy a családi békéért, vagy az ég tudja mi okból mondunk le önként szüleink, nagyszüleink szellemi hagyatékáról? És egyáltalán: hol vannak a gyerekek? Miért születik oly kevés gyerekünk? Az új autó fontosabb? A natalitás ijesztő adatokkal riaszt. Mindez nem vétek? Nem bűn? De közben mi vagyunk, akik jajveszékelünk, akik vádaskodunk, másokat okolunk. Pedig mindezt mi tesszük, mi nem visszük gyerekeinket anyanyelvű iskolába, mi tagadjuk meg nemzetiségünket ilyen-olyan okból és módon. Hamis liberalizmus mögé bújva hitünket is megtagadjuk, ez már manapság nem divat, visszhangozzuk, akár a templom és az erkölcs, s főleg az, ami keresztényi értékrendként századokig jól működött – pedig annyit nem változott a világ, hogy erkölcsi normáinkat is el kéne felejteni.
Erre jön aztán hab a tortára, a zsugorodó létszámban egyre apadó kisebbség politikai megosztása, nehogy véletlenül túl nagy befolyásunk legyen az ország ügyeinek intézésében. Kisebbségben nagy vétek az ilyen! Halálos bűn! Tudom: nagyszerű indokokat tudnak ilyenkor fölsorakoztatni, kifogásból nincs hiány. De ha egy politikus kijelenti: ha nem választják meg újra a fontos pozícióba, akkor visszavonul, akkor az én fogalmaim szerint zsarolásról van szó. De legalább tartsa be szavát, aki ilyet mond. Lehet ezt persze másképp is magyarázni, de mi változik ezzel? Főleg azután, hogy az ambícióiban megsértett hiú politikus rövid időn belül új pártot alapít, ahol újra elnök lehet. És kígyót-békát kiált előbbi pártjára. Nem valószínű, hogy ebben az egész testvérharcban csak az egyik fél a hibás, de nem is az a lényeg, ki milyen mértékben tett a tűzre, hanem maga a tény: a kisebbség megbontása, s ennek következtében erejének, befolyása lehetőségének nem lényegtelen gyengítése. Miért fűrészeljük így magunk alatt az ágat? Aki valóban közössége javát akarja, az nem tehet ilyet. Nem szabad! A nézetek lehetnek különbözőek, megközelíthetők innen vagy onnan, de amint személyeskedésbe torkoll az ellentét, a főnököknek vissza kéne lépniük, hogy átengedjék a terepet azoknak, akik önfeladás nélkül megegyezni képesek. Mindenki tudja, hogy a politika nem a köznapi erkölcsi elvárások alapján ítélhető meg, ám itt is vannak határok. Azt is tudja mindenki, hogy a politika manapság sokkal inkább gazdasági kérdés, kevésbé politika a sző eredeti értelmében, ám itt is érvényesülnie kéne annak, hogy kisebbségben kétszer kell bizonyítani. Hogy sokkal inkább kell a közösségre gondolni, a kisebbségi közösség érdekében cselekedni. Ugyan melyik politikus mondhatja el magáról fenntartás nélkül azt, mint az annyit szapult Horthy, akinek kormányzása végén ugyanannyi ingósága volt, mint kormányzása elején? Horthy persze nem föltétlenül példakép, de aki politizálni megy egy nemzeti kisebbség színeiben, az duplán vigyázzon, mit vág zsebre, s mennyire tartja szem előtt – akár saját rovására! – közössége érdekeit.
Aligha vitatható, hogy az a politikai párt, amely Szlovákiában a szlovák-magyar együttélést kívánja pátyolgatni, az érdekeket egyeztetni, szép, nemes gondolatból indul ki. Csak sajnos nem veszi észre, hogy ez nem működik, egyirányú ez az út. Volt már az együttélést programként kitűző párt, de nacionalistának bélyegezték – anélkül, hogy bárki meghatározta volna, mi is tulajdonképpen az a nacionalizmus. Elég volt, hogy a magyarok érdekeit kívánta védeni. S akadt akkoriban politikai hozzáállás szempontjából más jellegű magyar párt is, miközben mindegyik – el kell ismerni – elnöke személyiségének pecsétjét viselte magán. A szlovákok gyomrát akkor elsősorban Duray feküdte meg, leginkább azért, mert gyakran a kés élén fogalmazott, s ezt könnyebb volt kiforgatni és támadni. Pedig ha jobban belegondolt az ember, többnyire mégis igazat kellett adni neki. És kevesen értékelték, hogy amikor a három párt egyesült, a jobb elfogadhatóság érdekében képes volt a háttérbe vonulni. E képesség hiánya miatt bomlott meg ez az egység olyan naiv elképzelés mentén, hogy ha nem nemzetiségi, hanem politikai elv alapján alakul egy hibrid politikai párt, akkor működni fog a szlovák-magyar együttműködés, s hogy akkor a magyarok elfogadhatóbbak lesznek. Ez olyan naiv, mintha a kommunizmust az ötvenes években akarták volna egy bársonyos forradalommal megdönteni: ha nem érettek a társadalmi föltételek, képtelenség a társadalomban bármit megvalósítani. Nem tudom, honnan ered Szlovákiában ez az értelmetlen magyargyűlölet, de nagyon mély gyökere van, kevés kivételtől eltekintve nem képesek minket, magyarokat partnerként elfogadni. S az a kevés kivétel, bármennyire tisztességes, mégsem fog magyar fejjel gondolkodni, magyar szívvel cselekedni. Ha körülnézünk a világban, más országok kisebbségei sem tudnak nagyobb pártba integrálódva nemzetiségi problémákat megoldani. Egy makaróni párt csak populizmussal, ígérgetéssel, vezetőik karizmájával képes – ideiglenesen! – szavazatokat gyűjteni. Vagy a kisebbség fokozatos integrálódásával, a többségbe való beolvadásával, amikor a kisebbségvédelem már csak látszólagos intézkedésekre szorul, s így a többség számára is elfogadhatóvá válik.
A politikusokat igazából fontos kérdések megoldásakor be kéne zárni, mint a kardinálisokat pápaválasztáskor, s nem szabadna kiengedni, míg meg nem egyeznek – utána pedig pofa be, az egyezményt tessék betartani. A kisebbségi politikusokra ez is duplán érvényes. Ha olyan okosak, amilyennek tettetik magukat, találjanak járható utat, oldják meg. Nem elég, ha „jóakaróink” rúgnak belénk (s legújabban Brüsszel is), még egymást is rugdosni, mocskolni kell? Mire jók azok a jópofáskadó, gyakran a nyomdafesték teherbírását súroló „szellemességek”, amikor hol az MKP-t, hol a Hidat, hol a Fideszt ócsárolják a „mindentjobbantudók”? Akik ezt teszik, vajon kikiabálják a szomszédjuknak, milyen ringyó a feleségük, akivel éppen összevesztek? Az ilyet otthon illik elintézni, a négy fal között. És békülékeny hangnemben, különben nem sikerül. Mégsem ezt tesszük. Nem visszük gyermekünket magyar iskolába, kerüljük a templomot is, föladjuk szokásainkat, nyelvünket, vígan és énekelve integrálódunk, beolvadunk, asszimilálódunk, és még maradék lehetőségeinket is megosztjuk szépen hangzó kifogásokkal. És persze másokat okolunk. Vagy éppenséggel közönyösek vagyunk – az objektivitás nevében, nehogy nacionalistának mondhassanak. S közben nem vesszük észre, hogy még mindig láncot hordunk, bizony. Sőt: önmagunknak csatoljuk föl.
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”32067,32209″}
