43495

Dunajszky Géza a második világégést követő felvidéki tömeggyilkosságokat nemrégiben megjelent Arcok és sorsok című kötetében is érinti. Eddigi kutatásainak eredményeit egy összefoglaló írásban teszi közzé, amely minden bizonnyal hozzájárul az évtizedekig titkolt események jobb megismeréséhez. Az összefoglaló terjedelmére való tekintettel portálunk négy részben teszi közzé azt. Az alábbiakban a második részt olvashatják.

Az említett pozsonyligetfalusi homorú háromszögben valójában két gyűjtőtábor létezett. Egy zártabb belső tábor és egy nyitottabb, amelybe a kitelepítésre szánt magyarokat gyűjtötték. A magyarokat a német lakosság által üresen hagyott portákon zsúfolták össze, és a pozsonyi városi testőrség katonái felügyelték őket. Ezt a feladatot 1945. június 20-ától a Csehszlovák Hadsereg 4. hadosztályának erre a határrészre kivezényelt pozsonyligetfalusi 17. gyalogezredének katonái vették át. A katonák a Jelínek kaszárnyában voltak elszállásolva. (Ennek nagy része a mai Aupark bevásárlóközpont helyén állt, illetve még ma is látható egy része a mostani Dunaháti – Zadunajská – úton.) Azok a magyarok és németek, akiket a kihallgatások során „megbízhatatlanoknak” minősítettek, a nyitottabb táborból a zártabba kerültek. A zártabb tábor a Köpcsényi utcában a német megszállás idején létesített és szögesdrótokkal szigorúan körülkerített barakkokban volt. Milan Olejník szlovák történész megállapítása szerint ezt a tábort a 17. gyalogezred 1. zászlóalja felügyelte, és 1945 augusztusában 2300 rabot őriztek itt borzalmas higiéniai körülmények közt, aminek következményeként rendszeresen tífuszjárvány, bél- és gyomorfertőzés pusztított a táborban. Ebben a zártabb táborban szolgált még az akkor 25 éves Bedřich Smetanán kívül – aki a katonai elhárítás helyi vezetője volt – Jozef Jančo és Eduard Kosmel is. Kosmel volt a magyar gyűjtőtábor parancsnoka, és katonai fokozatban a legmagasabb, főtörzsőrmesteri ranggal szolgálatot teljesítő tisztje.

A gyilkos hármasból kiemelkedik Bedřich Smetana személye, aki csapatával együtt vonattal utazott Prágából Pozsonyba, és már útközben, 1945. június 18-áról 19-ére virradóra tömeggyilkosságot követett el. Ott volt Karol Pazúr százados mellett, aki a Přerov melletti Horní Mostěnice község határában, a Svéd-dűlőben 265 hazatérő Dobsina környéki kárpáti németet és magyart (120 nőt, 71 idősebb férfit, 74 csecsemőt és gyermeket) végeztetett ki. A přerovi tragédiáról már többször írtunk részletesebben. Az is közismert, hogy a hazatérők másik csoportja csak annak köszönhette a megmenekülését, hogy a 17. gyalogezred katonáinak elfogyott a lőszere, ezért Pazúr és Smetana parancsára a csoportot továbbküldték a ligetfalusi táborba, ám a vonat – megtagadva a parancsot – nem állt meg Pozsonyligetfalun, a mozdonyvezető áthajtott velük az akkor még Magyarországhoz tartozó Oroszvárra.

Amikor a přerovi és a ligetfalusi tragédia lehetséges összefüggései után kutattam, bukkantam rá Bedřich Smetana nevére, aki mindkét tömegmészárlásban komoly szerepet játszott. Felkeltette a gyanúmat annak ellenére, hogy a přerovi tragédia után néhány nappal letartóztatott Karol Pazúr százados perében még csak tanúként hallgatták ki. Smetana bűnrészességét, érdekes módon akkor még nem vizsgálta a Csehszlovák Katonai Ügyészség, pedig a vérengzés színhelyétől nem messze született 1920-ban. Persze, az is lehetséges, hogy éppen ezért hagyták ki a vádlottak közül, mert cseh nemzetiségűnek hitték. Ennek a kérdésnek a megválaszolása a történészek feladata lesz.

Létezik azonban más magyarázat is Bedřich Smetana kihagyását illetően a přerovi tragédiaként elhíresült perből. Egy a Szlovák Nemzeti Felkelés idején történt korábbi tömegmészárlás kapcsán figyeltem fel újra a nevére. Erről a tömegmészárlásról Miloslav Čaplovič történész, a Szlovák Hadtörténeti Intézet vezetője számolt be munkáiban. Ő volt az első, aki Bedřich Smetana személye és múltja után is kutatatott. Čaplovič rájött, hogy a Bedřich Smetana név szó szerinti fordítása a Frederich Schmitzer névnek. Frederich Schmitzer 1920-ban Ostraván született, s bár Morvaország területén látta meg a napvilágot, gyermekkora óta Pozsonyban élt. Itt érettségizett, és a Tiso-féle állam idején hivatalnokként itt is dolgozott. Legközelebbi hozzátartozói Pozsonyban, az akkori Kisgalamb (Holubičková) utcában laktak. Nem nevelkedett keresztényi hitben, csak 1938 után tért át az evangélikus vallás gyakorlására. A katonaságnál vezetett életrajzából tudjuk, hogy már Bedřich Smetanaként 1944. szeptember elsején belépett a szovjet Alexej Jegorov partizáncsapatába, ahol a harmadik szakasz komisszárja lett. Ez a csapat három héttel később 180 túrócnémeti (Skalné) embert gyilkolt le, minden férfit, beleértve a fiúkat is, akiket aznap a faluban találtak. Az összeterelt férfiakat előbb kivezényelték lövészárkot ásni, majd amikor az elkészült, mindenkit a gödörbe lőttek. S hogy miért? „Mert németek voltak.” Nem számított az sem, hogy ezek az emberek kárpáti németek és szlovák állampolgárok voltak, akik folyékonyan beszélték az ország nyelvét. A kivégzőosztag parancsnoka Leonid Slavkin szerint: „Na és mi a különbség közöttük és a nácik között? Mind egyformák” – mondta cinikusan a lemészárlásuk okán elbizonytalanodott szlovák partizánoknak.

Ezek a történetek azt bizonyítják, hogy Bedřich Smetanának komoly tanítómesterei és védelmezői akadtak az országot ekkor (1945-47-ben) megszállva tartó szovjet Vörös Hadsereg tisztjeiben. Ha akkor a přerovi és a ligetfalusi tragédia miatt a csehszlovák hatóságok perbe fogják őt, a vádlottak padjára kellett volna küldeniük a szovjet Alexej Jegorov partizán csapatparancsnokot vagy Leonid Szlavkin osztagparancsnokot is. Ezt pedig sem akkor, sem később, Klement Gottwald hatalomátvétele után nem merte senki sem megtenni. Az ügyészség számára is tilos volt ezeket az eseteket megbolygatni. Talán ez magyarázatot ad arra is, miért kezelték hadititokként a magyarok ellen Csehszlovákiában elkövetett tömeggyilkosságokat még Magyarországon is, hogy miért nem tudunk ezekről többet, és miért nem hallhattunk erről a közben eltelt hét évtizedben sem?

De mi lett Bedřich Smetana három további tömeggyilkos társával, Jozef Jančo, Karol Pazúr és Eduard Kosmel tisztekkel, akik valamennyien a pozsonyligetfalusi 17. gyalogezred katonái voltak? Karol Pazúr után Jozef Jančo került leghamarabb a törvénykezés kezére. A Csehszlovák Hadsereg hadbírósága egy feljelentés alapján már 1945 októberében menesztette a seregből. Bebizonyosodott, hogy a ligetfalusi belső táborban meglopta a foglyokat, és több női őrizetest megerőszakolt. Ezért 1946 júniusában tartalékállományba helyezték. Az ellene lefolytatott per tanúvallomásai a 17. gyalogezred további tisztjeire is terhelő bizonyítékokat tartalmaztak. Jozef Jančo enyhe ítélete valójában a nagyobb bűnösök és felelősök leleplezéséhez vezető tanúvallomásainak köszönhető. Ezek után került sor Smetana és Kosmel letartóztatására, és folytatódott Karol Pazúr százados pere is a Pozsonyi Katonai Bíróságon.

A bíróság 1947-ben a přerovi vérengzés végrehatóját, Karol Pazúrt Pozsonyban hét és fél év börtönbüntetésre ítélte, aki ezt soknak, az ügyész viszont kevésnek tartotta. Ezért az ítélet ellen mindketten fellebbeztek, mire a prágai Csehszlovák Legfelsőbb Bíróság az ítéletet – főleg a nemzetközi közvélemény nyomására – 20 év letöltendő börtönbüntetésre módosította. Klement Gottwald hatalomra kerülése után, 1949-ben először a felére csökkentették a büntetését, majd a második legnagyobb szlovák tömeggyilkos – feltehetően 1953 márciusában – Antonín Zápotocký amnesztiájával szabadult. A börtönből való szabadulásáról ebben az esetben sincs hivatalos dokumentum. Több utalást találtam viszont arra vonatkozóan is, hogy már 1952-ben kiengedték a börtönből.

Azóta a volt parancsnok sorsáról különböző mendemondák keringenek. Egyesek azt állítják, hogy külföldre szökött, és álnéven Izraelben él. Pazúr is azon hóhérok közé tartozott, akik anyai ágon más hitben nevelkedtek, és csak később konvertáltak a keresztény hitre. Mások úgy tudják, hogy utolérte őt a sorsa, és gyilkosság áldozata lett. A holttestét látni is vélték, amikor egy tóból kőnehezékhez rögzített kötéllel a nyakában kiemelték. Én sokáig úgy tudtam, hogy késsel a szívében találták meg Besztercebányán egy szemétdombon. Tény, hogy 1989 óta Karol Pazúrt nem látták Szlovákiában, és a volt rokonai, ismerősei sem tudnak a hollétéről semmit. Vagy talán nem akarnak, nem mernek róla beszélni…

A přerovi tragédiáról három dokumentumfilm készült. Az elsőt a még élő tanúk vallomása alapján a Magyar Televízió készítette 1995-ben, és 1996-ban „Magukért nem felel senki” címen a Duna Televízió mutatta be. A Cseh Televízió 2000-ben „Masakr na Svédských šancích” (Vérengzés a Svéd-sáncon) címmel, a Szlovák Televízió pedig „Noc na Švédskom vale” (Éjszaka a Svéd-sáncon) címmel 2007-ben készített dokumentumfilmet az esetről. A szlovák dokumentumfilmben elhangzik egy visszaemlékezés, amikor a dobsinai szülésznő az egyik hóhér katona gyermekének születésénél segédkezik, és a kivégzett unokája fülbevalóját fedezi fel a család nagyobbik lányának fülében. A gyilkosok tehát nemcsak öltek, hanem a moštěnicei Svéd-sáncon kivégzett emberektől raboltak is, ami tekintettel arra, hogy a háború 1945. május 8-án véget ért, az emberiesség ellen elkövetett legsúlyosabb háborús bűntettek közé tartozik. Az eltelt 70 év, de főleg a „bársonyos forradalom” óta eltelt 24 év cseh és szlovák kormányainak tevékenységére is érvényes, hogy „gyilkosok közt cinkos, aki néma”!
(Folytatása következik)

Dunajszky Géza, Felvidék.ma

{iarelatednews articleid=”43487,43229,40231″}