Sztakó Zsolt folytatja a Mikszáth ihletettségű humoreszket. Íme a folytatás:
Lelkemnek kedves, jó palócok, tót atyafiaim!
Immáron csak a magam szórakoztatására írom ezt a levelet, mint az olyan valaki, aki életében megszokta, hogy naponta legalább egy lúdtollat elkoptasson, és ha egy nap ez a penzum kimaradt, hát másnap már írói válságról cikkeztek a lapokban a jól értesült kritikusok. De meg a kéznek más funkciója nem is van a Mennyek országában, mert ami a földön a fő funkciója volt, tudniillik, hogy egy jóízű sódart kanyarintson, vagy éppenséggel ímmel-ámmal csipegessen az eléje tálalt finomságokból, hát, ezen funkcióját itt tökéletesen elvesztette. Ugyanis, a mennyországban már megvalósult az, amiről a földön megannyi naplopó, mihaszna ábrándozott, és a mennyei manna egyenesen a szánkba repül, csak ki kell tátanunk.
Mondom, ezt a levelet a magam szórakozására írom, merthogy ezt ti valaha olvasni fogjátok, az legalábbis olyan mihaszna illúzió, mint amikor én a Pestről Vácra tartó hajóúton azon fantáziáltam, hogy ugyan miképpen is fog kinézni édes hazánknak ez a szeglete 200 év múltán?
„Az ember úgy elandalog a morajló habokon. A gőzgép zakatoló kerekeiben, mikor egy-egy gyár mellett röpítenek el, az új Magyarország tündérarca mosolyog felém. A jövő Magyar-országé. Látom behunyt szemekkel. Az ősz Duna büszkén viszi a magyar trikolórt hajóin a Fekete-tengerig: mindenütt úr a magyar. A budapesti világkiállításra rajzik az összes föld-kerekség. Éppen most rendeltek meg egyik könyvárusunknál 10 ezer magyar nyelvtant a külföldre, mivel Budapesten bajos más nyelven eligazodni. Mindenütt jólét, míveltség, szorgalom, gazdagság. A nemzet nem kapkod félszeg bolondságokon, charlatanerián, rüpők magyarságon, hanem versenyre szállt ki Európával, tollal, kapával, vésűvel, gyaluval. A régi kor nagy dolgairól, mikért a mai nemzedék lelkesedik, kacajt fakasztó szatírát ír valamelyik unokám.”
Ti, kedves utódaim, ti vagytok a megmondhatói, hogy valóvá e vált valami az én próféciámból, esetleg minden? Hiszen, ha jól számolok, 140 év telt el, onnan meg már csak egy jó bakapökésnyi az a 200.
…
Apropó, Nógrád, ha már itt tartunk, ragadjunk is le egy kis ideig ennél. Mert, tudvalevő, hogy nekem első irodalmi állásom, ahonnan rendszeres apanázst húztam, az a Nógrádi Lapoknál volt. Ez a hetilap méltán pályázhatott volna világhírnévre, ha ugyan a világ tudott volna magyarul. Öreg hibája már ez a világnak, mármint, hogy nem beszél magyarul, amit azóta már ti, fényes lelkű utódaim, remélem, kijavítottatok!
No de, nem is erről akarok én most filozofálni, hanem arról, hogy mekkora megerőltetés és kálvária is az egy fiatalembernek, hetenként egy cikket megírni. Mert neki ezer és egy dolga van abban a korban, mint dolgozni. Úgymint, tenni a szépet a fehérnépnek, átmulatni az éjszakát, és sok más bolondságot elkövetni. Valljuk be, Isten hibát vétett a teremtésben, mikor arra kényszerítette a fiatalembereket, hogy dolgozzanak!
„Hét napból áll a hét. Az első két napon, ti. hétfőn és kedden békés egyetértésben él az ember a szerkesztővel, kölcsönös szimpátia lágy ölében ringatván egymást. Tea, kávé jóízű. Mezeinél pompásan főznek. Egyszóval minden szuperál. Még a csibuk is jól szelel. Ami különben nem csoda, mert három helyen lyukas.
A harmadik napon, szerdán, a tárcaíró kezd idegenkedni a szerkesztőtől, savanyú mosoly futja el ábrázatát, ha az utcán meglátja, míg ellenben a szerkesztő sokkal forróbb ragaszkodást mutat iránta, mint tegnap, megkérdezi tőle, mint érzi magát, mint szolgál egészsége sat? Aztán a vége rendesen az, hogy kellemetlen náthát okozó időjárás uralkodik… az embernek legokosabb ilyenkor otthon tartózkodni, dolgozni és…
– Richtig! Írod-é már a tárcát?
– Már hogy írnám? Korán volna még.
A szerkesztőnek már erre van egy csomó kész felelete, mit négyhetes pályáján szerzett egybe.
– Hát mért nem írod? Micsoda dolog az? Soha semmi sincs korán. Vagy ne ígérj semmit, vagy ha ígérsz valamit, azt tartsd meg. No, rátok ugyan lehet támaszkodni!
Az ember ilyenkor hebeg valamit a túlságig vitt pedantizmusról, és megígéri szentül, hogy reggelre minden jól lesz, minden meglesz.
Reggel aztán felver legédesebb szendergésedből egy baljóslatú, az éneklésbe átmenő süvítő hang ágyad szélénél.
– Kérek manuscriptumot!”
…
Aki nem bírja a pofonokat, az ne járjon a korcsmába mulatni, mert a tüzes bor és a szépasszony veszi el leginkább a férfiember eszét. Ezt példázza már Ádám és Éva története is. Lám, hogy rávette Éva is az ő hites urát, hogy a törvény ellenébe is csak harapjon bele abba az almába. Pedig, nem kellet vó’n.
Nos, ez a helyzet azon különös állatfajjal is, amit röviden és egyszerűen csak írónak szokás titulálni. Mert ha valaki nem bírja a kritikát, legjobb, ha íróasztala fiókjába zárja műveit, és csak a legszűkebb családja körében olvassa fel. A magyar ugyanis már csak olyan fajta, aki előszeretettel kritizál meg mindent, a leginkább pedig olyasmit szeret kritizálni, amihez nem ért. Hát még, ha konyít is valamihez! Bevallom, én is gyakran estem ebbe a bűnbe, és leírtam ilyen passzusokat:
„Csakhogy neki már nem való sem bor ostyán, sem bor ostya nélkül, mióta az a csúfság történt vele, hogy a pezsgőtől… Pedig hát más ember azért issza a drága italt, hogy benne maradjon. No, de vigasztalhatja az a tudat, hogy összes kiadott művei között ez volt a legértékesebb.”
Mentségemre csupán azon tétel szolgálhat, hogy az irodalom mesterségéhez én tán konyítok is valamicskét.
…
Végezetül, én már csak azt kívánom nektek, hogy a ti életetek legyen mentes az ilyen kritikus elméktől! És, mert arról is teljes bizonytalanságban vagyok, hogy a kontaktus közöttünk működik e, látatlanba küldöm felétek legforróbb üdvözletemet!
Mindnyájatokat ölel…
A ti Kálmánotok
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47708,47662,45945″}
