Nem éppen szokásom az év utolsó napjain – a két ünnep között – könyvismertetőt írni, ezért is most rendhagyóan nem a tartalommal, hanem a könyv borítólapjával kezdem.
Mivel a címből nyilvánvaló, hogy második kötetről van szó, vettem az 2010-ben megjelent első kötetet, hogy egymás mellé tegyem a kettőt. Számomra mindkettőn meghatározó a domináns szín: a szerző szülőhelye – Sajótiba – feletti égszínkék égbolt, amely mindkét kötetet szelíden körbeveszi. De az égszínkék égboltozat derűje ott bujkál a szövegben is, ahogyan életének és közösségünk életének több mint hatvan esztendei történéseit számba veszi.
A másik: szerző portréja. Amíg az első kötetről egy szúrós tekintetű, tudós professzor tekint ránk, addig a második köteten mindnyájunk Takács Bandija simogató mosolya köszönt bennünket – szalmakalapban. Igen, mert a mosoly mellett a hangsúly a szalmakalapon van, egy erdélyi szalmakalapon, amit a „Taki” (ez a becsületes beceneve) általában szabadtéri néptáncfesztiválokon szokott viselni.
Ahogy gyarapodik éveim száma, egyre gyakrabban döbbenek rá, hogy emlékeimben milyen fontos szerep jut a színeknek, ízeknek, (illatoknak) és motívumoknak. Például nekem a szülőhelyem közeli Gombaszög daliás idejét a vasvári verbunk fülbemászó zenéje idézi, ahogy betölti az egész gombaszögi völgyet, amíg a Szilicei-fennsík zöld drapériái el nem nyelik. Mert a vasvári verbunk nemcsak a színpadról szólt, hanem a barlang környéki sátrak közelében is gyakran eljátszották a zenészek, netán táncra is perdült valaki rá, akinek éppen tánchoz való kedve volt. De ugyanúgy visszaring emlékeimben a sült kolbásztól és lacipecsenyétől illatozó gombaszögi völgy, ami elválaszthatatlanul hozzátartozott az országos ünnepélyhez. No, és a harmadik: Taki szalmakalapja. Mindenütt ott volt: a színpad körül, a sátrak környékén idejüket múlatók között, az érkezőket fogadók és a távozókat búcsúztatók között egyaránt. Taki és a nyári hőségektől cserzett, patinás szalmakalapja. (Egyszer a romániai Mamájában járva az erdélyi Beszterce környékéről származó székelyektől vettem egy hasonló szalmakalapot, de ritkán viseltem, Gombaszögbe sosem vittem magammal, mert ott ilyen kalap viselése csak Takács Bandinak járt ki!)
Mielőtt gondolataim eltáncolnának a könyv tartalma mellett, beszédesnek tartom a két alcímet. Az első kötetnél: „A felvidéki magyar kulturális életről, folklórról, népi tánckultúráról egy élet tükrében. ” A második köteté ennél is többet mond: „A kultúrát teremtő Csemadokról, a felvidéki magyar népi tánckultúráról és az ezt biztosító társadalmi tevékenységekről egy élet tükrében.”
A könyv ikertémája: a Csemadok és a (cseh)szlovákiai magyar néptáncmozgalom. A szerző a társtémát többször körbejárta, mindig bővítve az ismeretek és a feldolgozott dokumentumok körét. Nem csoda, hiszen a leghitelesebb igazolása van a témáról: élete. Tagja volt annak a generációnak, amely a második világháború szörnyűségeit átélve, a z itteni magyarokat megalázó és megnyomorító „hontalanság évei” (Janics Kálmán) után küldetéstudattól sarkallva igyekezett mindent megtenni a magyar közösség kultúrájának, ezen belül a magyar népi kultúra megmentéséért, ápolásáért és továbbadásáért. Keretül ehhez fertályunkon a huszadik század második felében a Csemadok szolgált. Takács András a kezdetektől ott volt a tevékenység kellős közepében: belső munkatársként, folkloristaként, néprajzi gyűjtőként, koreográfusként és néha amolyan kisebbségi kulturális mindenesként. Még akkor is, amikor több mint tíz esztendőre pártutasításra kiebrudalták, ő a (néptánc)mozgalomban maradt, hiszen szakmai felkészültsége miatt megkerülhetetlen és pótolhatatlan volt.
Volt időszak, amikor azt tartották róla, hogy a folkloristák között a legjobb Csemadok krónikás, de mostanra azt is kiérdemelte, hogy a csemadokosok között is ő lett a legjobb krónikása a Szövetségnek. Persze, a Csemadok több mint 65 éves történelme nem csak sikertörténet; gyarapodó sorok, emelkedő számok, és vastaps, mert a hozsánnák mellett ott voltak a meghasonulások, a vállalhatónak kikiáltott, de különben vállalhatatlan kompromisszumok, néha pedig az önrontó igénytelenségig.
Takács András valódi szakterülete a folklór, a néptánc. A könyvnek több mint kétharmada ezzel a témával foglalkozik. A néptáncgyűjtés mellett számba veszi a fesztiválok kialakulását, a szakmai továbbképzéseket, de betekintést nyerünk a tiszavirág életű hivatásos Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes (NÉPES 1953-1954) megalakulásába, rövid, sikeres tevékenységébe, majd közreműködésünkkel(!) történő megszüntetésébe. A félhivatásos Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttes létrehozásába (1957), amely jelenleg Ifjú Szivek Táncszínház név alatt ér el hazai és nemzetközi sikereket, valamint az amatőr Szőttes Népművészeti Kamara Táncegyüttes (1969) nehéz, de mindig meg-megújuló, pótolhatatlan tevékenységéről. Részletesen szól Zselízről, Gombaszögről, Martosról, jelentős hazai és nemzetközi sikereket elkönyvelő együtteseinkről, többek között a párkányi Kisbojtár gyermektáncegyüttesről. Az évtizedek nehéz küzdelmeiben megteremtett Zselíz, különösképpen pedig Gombaszög – önmagunk feladásának a felkiáltójelei!
Besorolt a kötetbe olyan témákat is, amelyek az 1968-as demokratizálódási folyamat keretében kerültek terítékre, mint a közkönyvtárak helyzete, vagy a TV magyar adásának a kérdése, illetve hiányzó intézményrendszerünk kialakításának fontosságát. Nyilvánvaló, hogy helyzetünk jogi rendezésére – mind a mai napig (!) – a legkomolyabb próbálkozásként tarthatjuk számon az 1968 évi 144-es számú nemzetiségi alkotmánytörvényt, amely azonban már a születésekor elvetélt. Közösségünk normatív rendezésének hiánya nem állit ki kedvező bizonyítványt a többségi társadalomról, de közösségi reprezentációnkról sem, különös tekintettel a tíz éves meddő kormányzati jelenlétre?! Mert, ha már a kulturális önkormányzatiságtól továbbra is fényévnyi távolságra vagyunk; a Csemadok helyzetének a rendezése, a kisebbségi kultúrák racionálisabb támogatásának kimunkálása, illetve a helyi és regionális önkormányzatok funkcionálisabb bekapcsolása kulturális életünk vérkeringésébe, elérhetőbb közelségben van, de kérdés: mennyire éltünk és élünk vele?
A rendezvények, események tömkelegében megesik az is, hogy az emlékezőt megcsalja emlékezete. Michal Kováč és Göncz Árpád köztársasági elnökök gombaszögi látogatását a szerző 2001-re teszi, pedig az hat évvel korábban , 1995-ben volt. Állandóan aktuális kérdés a helységnevek írása, jelen esetben néhány szlovák földrajzi névé: Východná, Vichodná, Vihodná.., Olsava, Ósva…?!
A könyv legautentikusabb részei a szerző gyűjtőútjainak és megkapó emberi találkozásainak a megidézése. Szívemnek különösen kedves a gömöri hagyományok dokumentálása, illetve a gömöri atyafiakkal való találkozásai, többek között szülőfalumban – Szilicén – végzett gyűjtőmunka keretében, illetve az ottani hagyományőrzők szakmai támogatása, aminek eredményeként a sziliceiek és borzovaiak az országos fesztiválokon kívül eljutottak a Duna Menti Népek Nemzetközi Folklórfesztiváljára, Kalocsára is. A sok kedves találkozás mellett számomra legmegrendítőbb a háború által kettészakított településen, Nagyszelmencen tartott temetés leírása, amikor a nagyszelmenci gyászszertartás alatt a kisszelmenciek a kétsoros drótkerítés képezte csehszlovák-ukrán másik oldalán néma alázattal vesznek búcsút rokonuktól, ismerősüktől!… A huszadik század gyalázatai között az ilyen lealacsonyító lélekgyilkolás is örök mementó marad!
Takács Andrásnak az első kötetet meghaladó testesebb második kötete érdekes olvasmány idősebbeknek és fiataloknak egyaránt, de személyesen is ajánlom mindenkinek, aki közösségi dolgaink iránt affinitást érez. Az anyanyelv, népzene mellett betekintést nyerhet gazdag tánchagyományainkba, annak feldolgozásába, ápolásába és továbbéltetésébe, különösen pedig közösségformáló és identitásunkat elmélyítő erejébe. Ebben Takács Andrásnak, néptáncfejedelmünknek, és a körülötte lévő áldozatos híveinek elévülhetetlen érdemei vannak, ami egyben garancia is az elkezdett munka folytatására.
Máté László, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”25776,30987,50561″}
