A Felvidék néhány tájegységén a legtovább élő s egyben a legelterjedtebb dramatikus szokásaink egyike volt a kiszehajtás. A magyar falvakban erre virágvasárnap, a szlovákokban egy héttel előbb, feketevasárnap /smrtná nedeľa/ került sor. A „kice” szó jelentése Menyhén, a Zoboralján az eresszel, illetve a zsúpkévével egyenlő, ugyanis itt egy zsúpkévét öltöztettek fel, s a dramatikus játék végén ennek szalmájából húztak egy csomót a lányok, amit vízbe dobtak szerelmi jóslás céljából. Akié elúszott, az korán férjhez ment. Egy másik felfogás szerint a szalmabábu „a kisze nevű böjti eledeltől kapta a nevét”. Deménden kisze volt a neve a savanyított korpából készült levesnek.
Manga János, a Palócföld kutatója említi, hogy virágvasárnap ócska ruhadarabokból óriási bábut kötnek a lányok, ez a kisze, s ezt hosszú póznára kötve ebéd után a fiúkkal együtt nagy lármával a falu végére viszik. Ott elégetik, a tüzet pedig körültáncolják, s az alábbi dalt éneklik: „Ég a kisze, lánggal ég,/ bodor füstje felszáll;/ tavaszodik, kék az ég,/ meleg a napsugár./ Mikor füstje eloszlik, /a hideg köd szétfoszlik,/ egész kitavaszodik.”
Szerint azonban „A télkiűzésnek, a tavaszvárásnak csak nagyon halvány jegyei mutatkoznak. Talán erre utal még a dejtári és a kelenyei szöveg, amely némi kapcsolatot mutat a Nyitra vidéki magyar, a szlovák, a morva és a cseh tavaszi zöld ág hordás szövegeivel: „Haj ki kisze, kiszőce,/ Gyüjj be sódar gömbőke,/ Vígan várjuk Szent Györgyöt,/ Énekszóval pünkösdöt.”
Sikerült a tavaszvárással kapcsolatos párhuzamok töredékeit felfedeznem 2004-ben végzett gyűjtésem során is. Az alábbi dalszöveget például Ipolykeszin jegyeztem le: „Haj ki kisze, kiszőce,/ Gyűjj be sódar, gömbőke./ Alig várjuk Szent Györgyöt,/ De még jobban pünkösdöt./ Aki nincs itt, kendert nyő,/ A kiszének pentőt sző.” /Kosík Rozália, 1928/
A kiszehajtás utáni hidas-, illetve kapusjáték szintén összefüggésbe hozható a tél utáni felszabadultsággal, a tavaszvárás örömével. A kiszehajtást Ipolybalogon is hidasjátékkal fejezték be. A lányok párosával felsorakoztak, s az első pár a Haja gyöngyöm kezdetű dalt énekelte. Ennek szövegét Skerlecz Károlyné Rados Teréz 82 éves adatközlőnél jegyezték le diákjaim 1980-ban. Így hangzik: „Mért küldött az úrasszony,/ Haja gyöngyöm, haja,/ Nekünk hidat csináni,/ Haja gyöngyöm, haja.// Minek nektek az a híd,/ Haja gyöngyöm, haja./ Nekünk azon átjárni,/ Haja gyöngyöm, haja.” (Dallamát 1976-ban Ág Tibor jegyezte le Zolczer Ferencné Dénes Ilona /1919/ adatközlőnél, s ezt 1993-ban magam is közöltem egyik tanulmányomban.)
Mikor a két lány a fenti szöveget elénekelte, a nyisd meg asszony… kezdetű dalocskával folytatta az éneket, a többiek pedig átszaladtak a „kapun”. Amelyik pár első lett, az ismét feltartotta a kezét. Mindezt addig csinálták, amíg föl nem értek a faluba. Az utóbb említett dalocska szövege így hangzott: „Nyisd meg asszony kapudat, kapudat,/ Hagy kerüljem váradat, váradat!/ Szita, szita péntek,/ Szerelem csütörtök,/ Dob szerda.”
A színjátékszerű szokásnak – mint a fenti néhány példából láthattuk, több célja volt. Egyebek közt az, hogy a bábuval együtt a faluból kivigyék a dögöt, a betegséget, a kiszehajtó lányok mielőbb férjhez menjenek stb. S hogy a szokás ezenkívül szorosan összefüggött a tavaszvárással: a tél utáni megújulás örömét is kifejezte, az ember és a természet szoros kapcsolatát példázta, az említetteken kívül Ipolyi Arnold ide vonatkozó fejtegétésével is bizonyíthatjuk: „A jelentés világos: a kisze nevű báb jelentené itt a telet, melynek kivitelét örömujjongva kíséri a fiatalság…” A kisze elégetése főleg ott volt szokásban, ahol szűkében voltak a folyóvíznek. Így például Kelenyén vetkőztetés után a kiszebábut a szomszéd falu határában meggyújtották, s lángját átugorták. Fiatal gyerekként hajdan magam is ott volt a kiszehajtók közt, s öröm֊ömre szolgál, hogy szülőfalumban e szokást újra felelevenítették. Érdekes példákkal találkozni a szlovák–magyar nyelvhatáron. Zsélyben jegyezte le Manga János, hogy ott amikor a kiszével a patakhoz értek, a bábut meggyújtották, s úgy dobták be a vízbe. Zahorán a vízbe csak azért dobták a kiszét, hogy a falujukból vigye ki „a nagy betegséget meg a haláleseteket”. Menet közben doboltak és lármáztak, s ezt énekelték többször is: „Haj ki kisze Ipolyba,/ te meg sódar fazékba!”
A szakirodalomból tudunk a legények kiszehajtásáról is. Honton ők virágvasárnap estefelé vitték ki a bábut a faluból. Ugyanúgy készítették, mint a lányok, csak férfiruhába öltöztették: hosszú nadrágot, rossz kabátot, bakancsot adtak rá, a nadrág nyílásába pedig kukoricacsövet tettek. A kiszét kísérők közül néhányan lóháton rossz fazekakat vittek, s azokkal doboltak, egyesek pedig kolompoltak. Néha a bábu kezeinek végére is kötöttek kolompot. A legények a kiszével nem mentek végig a falun, hanem a legrövidebb utat választották.
Tudunk a tompai legények kiszehajtásáról is. Ők szintén férfi formájú bábut készítettek, s azzal várták az utcán a lányokat. Mikor a lányok a kiszével odaértek, a legények bábujukat „hozzádörzsölték a kiszéhez, megcsókoltatták vele. “
Kiszevivés közben a lányok minden faluban kiénekelték egymást. Gyűjtéseim során a kiéneklés különböző változataival találkoztam, melyek közlésétől itt letekintünk. Az érdeklődők megtalálhatják ezeket régebbi néprajzi köteteimben.
Férjhezmenésükre, szépségükre is gondoltak a lányok virágvasárnap. A jóslás szerint az a lány, aki elsőnek vette fel a kiszét, férjhez ment az év folyamán. Az, hogy a kiszét menyecskének öltöztették, s a rá való legszebb ruhát az új menyecskétől /menyecskéktől/ kérték, szintén a férjhez menés óhajával hozható összefüggésbe.
Bizonyára a kelenyeiek is szépségüket, tisztaságukat és ügyességüket akarták biztosítani, bizonyítani akkor, amikor a meggyújtott kisze lángjait sorra átugrálták. A szépséget célzó mágikus szokások más faluban is megvoltak. Balogon és Nagycsalomján a lányok, miután a ruháitól megfosztott bábut a folyóba dobták, gyorsan megmosakodtak, hogy szépek és frissek legyenek. Pereszlényben, amikor a víz már messzire vitte a bábut, az összes lány mosakodni kezdett, olyan célzattal, hogy ne legyenek szeplősek.
Irodalom
Csáky Károly: Hallottátok-e már hírét. Bratislava, 1987.; U.ő.: „Haj ki, kisze, kiszőce…” In: „Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…” Szerk.: Liszka J., 260-275. Komárom-Dunaszerdahely, 1993
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. In: Diószegi Vilmos, szerk.: Az ős magyar hitvilág. Budapest, 1971.
Manga János:Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Budapest, 1968
Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=””}
