Mit szólna Ön, kedves olvasó, ahhoz, ha a hatalom felkent képviselője egyszer csak megjelenne Önnél, és követelné a háza kulcsait, Önt és a családját pedig záros határidőn belül gettóba toloncolnák, ahol sok száz hasonló szerencsétlennel lenne összezsúfolva? Vagy, ha a keresztény szomszédjai egyik napról a másikra nem köszönnének Önnek, sőt, még az Ön üdvözlését se fogadnák, mert a hatalom ezt rendeletben tiltotta meg nekik?
Merthogy 1944. március 19-e után pontosan ez történt a magyarországi, vidéki zsidósággal, köztük hősünk, Friedmann Elvira, Elli családjával is. Livia Bitton-Jackson írónő az ötvenes években vándorolt ki családjával Somorjáról Amerikába. Az „Ezer évet éltem” cimű önéletrajzi regénye a somorjai At Home Gallery kiadásában jelent meg, Mészáros Tünde fordításában.
Ellit, a családjával együtt, Somorján érte a március 19-ei német megszállás, és mivel Horthy „feláldozhatónak” ítélte a magyarországi, vidéki zsidóságot, védelem híján, hamarosan beindult az embertelen gépezet, a zsidóság deportálása, amelynek a végállomása valamelyik koncentrációs vagy haláltábor volt. Egy, idillinek mondható gyerekkorba meneteltek bele, szinte szó szerint, brutálisan a katonacsizmák, és tiportak szét mindent, amit szeretett, ami a gyerekkort jelentette a számára.
És minket, a könyvet olvasva, szájon vág a holokauszt borzalma. Mert olvashatunk akárhány történészi munkát, ami a holokauszttal foglalkozik, igazán kézzelfoghatóvá, tapinthatóvá a borzalmat csak a művészi alkotások tudják tenni. Mint Kertész Imre Sorstalansága, vagy a Zongorista című film, vagy éppen a Duna partján sorakozó, elárvult cipők.
Megrendítő tanúvallomás ez a könyv egy kamaszlány szemszögéből, aki pár hónap alatt volt kénytelen gyerekből felnőtté érni, akinek másokkal is kellett törődni, az anyját gyámolítani, aki egy balesetben, Auschwitzban félig lebénult.
Ezért, ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki az utolsó száz év történelme iránt érdeklődik!
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
