Mivel május elseje a májusi-pünkösdi ünnepkör évadkezdő napjaként ismert, szokásai keverednek a pünkösdi szokásokkal, pontosabban a két napnak vannak olyan mozzanatai, dramatikus játékai-cselekményei, amelyek itt is, ott is felbukkannak. Ezek egy része régi európai hagyományokra vezethető vissza.
A nap legszebb mozzanata valamikor a májusfa, májfa állítása volt. A fa már a kereszténység előtti időben a tavasz szimbólumává vált, az ifjúság mágikus szokásainak egyik jelképe lett. Az ilyenkor állított, szalagokkal, virágokkal, zsebkendőkkel s más egyéb tárggyal, itallal telt üveggel díszített fát pünkösdkor bontották le, néhol „ki is táncolták”. Az eseménysor összekapcsolódása tehát itt is tetten érhető.
Tudomásunk van azonban arról is, hogy a magyar nyelvterület északi részén, így az általunk kutatott Középső-Ipoly mente egyes községeiben is pünkösdkor, sőt úrnapkor állítottak májusfát. A szakirodalomból s a recens anyagból egyaránt arról értesülhetünk, hogy a szokás időpontja a Palócföldön sem volt egységes. S bár a májusfaállítás időpontja a magyar nyelvterület egészét tekintve is változott, a két – a május elsejei és a pünkösdi – szokás azonos tartalmú volt, közös hagyományokra vezethető vissza.
Köztudott az is, hogy a katolikus egyház a májust megtette Mária hónapjának, s a májusi leányünnepek is vallásos színezetet kaptak. Mindez azonban nem tudta „teljesen eltakarni az ünnepkör régebbi mágikus-erotikus jellegét. A tavaszi ünnepeknek ugyanis van egy közös összekötő szimbóluma, mégpedig a növényi jelképek, azaz a zöld ág. A zöld ág motívuma a tavasz általános jelképeként fogható fel, „a zöld ágat behozni a rítus nyelvén annyit jelent, mint a tavaszt behozni” (Dömötör 1974,154). Ez a motívum felbukkan a virágvasárnapi, a Szent György-napi, a május elsejei, a pünkösdi és az úrnapi szokásoknál egyaránt.
A zöld ág motívummal foglalkozik kiváló tanulmánykötetében Bálint Sándor is, aki egy XVIII. századi református pünkösdi köszöntő alábbi sorait idézi: „Régen Noé galambja/ Hogy megszűnt a vízözön habja,/ Bárkának ne lenne rabja/ Zöld ágat vitt be ő szája.// Én is ezért mint zöld ággal,/ Béköszönök hozsánnával,/ Legyen az Isten ez házzal.”
A köszöntő kapcsán így folytatja elmélkedését Bálint Sándor: „A zöld ágat, a tavasz jelképét, amelyre versezetünk is utal, sok helyen ki szokták tűzni pünkösd hajnalán; az egész háztájékot feldíszítik vele. A hagyomány nyilván még középkori. Szívósságára jellemző, hogy XVIII. századi evangélikus zsinatok határozata értelmében megtartandó az a szokás, hogy a diákok pünkösdkor zöld gallyakkal ékesítsék fel a szent épületeket.” (Bálint 1989, 341)
Penavin Olga szokásmonográfiájában május elsejét a tavasz, a termékenység, a zöld ág, a fák, a madarak ünnepeként emlegeti, s hangsúlyozza, hogy „Már a XV. századból vannak adataink arra a sok helyen még ma is élő szokásra, hogy e nap reggelén zöld lombokkal, bodzaággal díszítik a kerítéseket, a házak kapuját, bejáratát.” (Penavin 1988, 95).
A magyar és a szlovák nyelvterületen a május elsejei szokásanyag egyaránt gazdag. A Délvidékről például Penavin Olga közöl bőséges adatokat, megjegyezve, hogy a májusfa állítása a lány háza előtt egyfajta „szerelemvallás” volt. A szokás azonban ma már csak nagyon kevés helyen él. Kórógyon viszont még 1985-ben is sor került ilyen eseményre. Várdarócon az égi fa állítása egyben az eljegyzés „nyilvános bejelentése” volt.
Május elsejére virradóra állították a májusfát a Bakony környékén és a Balaton-felvidéki falvakban is, a lányoknak szerelemből, a községek vezetőinek pedig tiszteletből. Május utolsó vasárnapján a Káli-medencében kitáncolták a fát, amihez a gazda enni- és innivalót is adott, Mindszentkállán eltávolítása előtt kiköszöntötték a fát. A verset, melynek kíséretében az esemény lejátszódott, S. Lackovits Emőke közölte. Így kezdődött: „Egyik hűvös, sötét éjjel hajtott ki e szép fa, / Május első hajnalán a szél már itt ringatta./ Ringatta és lengette rajt szalagot, bokrétát./ Gyönyörködött benne szemünk, hogy nem láttuk párját./ Most már megérett gyümölcse, emeljük ki törzsét!” (S. Lackovits 2000, 203)
Ugyancsak május első napjának hajnalán állították fel a májfát a somogyi falvakban. Titokban állították, legallyazták, csak a tetején maradt lomb. A színes szalagok mellé bort, pálinkát vagy sört kötöttek. A szemrevalóbb lányoknak többen is akartak állítani, ezért a fát őrizni kellett. Az is előfordult, hogy a gazda maga vágta ki a fát, mert „kicsinynek tartotta”. A rátarti lányoknak Kapolyon bosszúból gúnyfát állítottak. A kitáncolásra pünkösdkor került sor (Király 1985, 59–60).
Csallóközben a májfa tetejére, melynek ágait színes szalagokkal díszítették, orgonacsokrot kötöttek, s egy üres sörösüveget akasztottak rá. A fát pünkösd vasárnap távolították el. A fa itt nemcsak a szerelem jelképe volt, hanem bajelhárító funkciót is betöltött. Csilizközben május elsejére polyvával teleszórták a lányos házak előtti utcarészt. A polyvát attól a legénytől hozták, aki az adott lánynak udvarolt (Marczell 1997, 47–48).
A Nyitra környéki szlovákok csak annak a lánynak állítottak május elsején fát, akinek volt udvarlója. Erre vonatkozólag már az 1770-es évekből is vannak feljegyzések. A májfaállítást legtöbb helyen ének kísérte, Árvában például ezt dalolták: „Stávaj, dievča, hore,/ bijeme ti máje./ Ak hore nestaneš,/ Máje nedostaneš.” (Hováthová 1986, 208)
(Kelj fel, kislány, kelj fel, / állítunk neked májfát. / Hogyha nem kelsz fel, / májfát nem kapsz.)
Manga János írta 1942-ben, hogy a Nyitra megyei Menyhén a májfáért járó pénz összeszedésének 25-30 esztendővel azelőtt még hagyományos formája volt. Azok a legények, akik a fát állították, vasárnap délután a kocsmában gyülekeztek. Innen indultak, hogy összeszedjék az állításért járó összeget. „Amely ház előtt májfa állt, ott megálltak a legények, a ház előtt álló leányokkal egy rövid lassú és gyors csárdást táncoltak, majd kidöntötték a májfát. Ezután az a leány, akinek a háza előtt a májfa állt, 20-50 koronát tett a legénybíró tányérjába. Amikor az összes májfákat kidöntötték, visszamentek a kocsmába, ahol táncmulatság volt.” (Manga 1942, 82)
A májusfa az általam kutatott területen is fontos szimbóluma volt az ifjúság tavaszi szokásainak. A legények állították az eladó sorban lévő lányoknak, akik azt már várták. Hisz a ház elé állított fáról lehetett megtudni, hogy a lánynak már van udvarlója, vagy legalábbis a figyelem középpontjában áll. Az a lány, aki ilyenkor nem kapott májusfát, a közeljövőben nem is számíthatott a férjhez menésre.
Manga János Palócföld (1979) című monográfiájában olvassuk, hogy nem egy esetben már a tízéves lányoknak is állítottak fát. Egy legény ugyanannak a lánynak többször is vihetett májusfát, először bükkfát, aztán nyírfát, majd fenyőfát kellett vinnie. Mindez elsősorban a Mátra vidéki palócoknál volt szokásban.
A szóban forgó szokás az Ipoly menti községekben ma is jól gyűjthető, hisz néhány helyen még napjainkban is állítanak egy-egy „cifra” májfát. Igaz, már nem a régi „forgatókönyv” szerint, már nem érvényesülnek a közösség törvényei és szabályai, megkopott a játék dramaturgiája, elmaradt az ének, a kitáncolás stb.
A szokás az Ipolyság környéki falvakban május elsejéhez és pünkösdhöz egyaránt kötődött, bár az utóbbi volt a gyakoribb. Kistúron pünkösd szombatjának éjjelén hozták a legények szép szálfákat az erdőből. A lányos házak előtt díszítették fel. A „felszalagozott fát” a kerítéshez állították, illetve a kapufához erősítették. Ezután bekopogtak a házhoz, s felkeltették a lányt. Előfordult, hogy a gazda már borral várta őket. A fa felállítása után kiénekelték a lányt a szeretőjével. Pásztor Jánosné Gyebnár Mária adatközlőnél (72 éves) 1980-ban jegyeztem le az ének szövegét: „Hallottátok-e mán hírét,/ Tót Józsefnek legénységét?/ Fűrésszel vákta ja májfát,/ Hogy ne hajjuk kopogását.// Fölveszi a bal vállára,/ Viszi az Annuska ablakára./ Kejj fel, Annus, itt a májfa,/ Jó éjszakát, vigyázz rájja!”
A fa vasárnap, hétfőn és kedden maradt a ház előtt. Közben azonban őrizni kellett, mert megtörténhetett, hogy egy másik legény, aki szintén udvarolt volna a lánynak, ellopta. Őrzésére a lány apja vagy a szeretője vállalkozott. Három nap után a májfát a gazda vagy a legények távolították el. Valamikor bizonyára sor kerülhetett itt is a fa kitáncoltatására, az adatközlők azonban erre már nem emlékeztek.
Előfordult, hogy egy lány több májfát is kapott. Viszont a kistúriak olyan esetekről is tudtak, amikor a „májfa hegyibe zsúpbábot vagy madárijesztőt” tettek a legények. Az ilyen fát annak a lánynak a kapujához kötötték, akire valamiért haragudtak, s így akartak gúnyt űzni belőle.
A pereszlényi legények már este megbeszélték a kocsmában, hogy melyik erdőbe mennek fát lopni. Egyikük befogta a lovait egy hosszú szekérbe, s elindultak. Mire kivirradt, a kiszemelt lányok háza előtt már ott ékeskedett a cifra, felszalagozott májfa, ami egészen a hónap végéig a helyszínen maradt. Dolguk végeztével a legények bekiabáltak az ablakon, hogy kész a májfa, a gazda vigyázzon rá. Akadt ugyanis olyan legény, aki bosszúból ellopta, s egy másik lány háza előtt állította fel a fát. Fáradozásukért a pereszlényi házigazdák borral kínálták meg a legényeket. Viszont azt, hogy ki állította a fát, a lány csak pünkösd hétfőn tudhatta meg. Az a legény vitte ugyanis őt elsőnek a táncba, akinek a fája a lány kapujában állott. Miután „tettét” bevallotta a legény, a lány elmondta szüleinek, s meghívták a fiút vacsorára. Pénzzel is kínálták őt, de ha komolyan akart udvarolni a lánynak, egy fillért sem fogadhatott el (Csáky 1987, 146).
Az ajándékozás más községekben is gyakori volt. Az a palóc legény, aki májusfát állított, hol inget, hol pedig hímzett zsebkendőt kapott cserébe. Az Alsó-Ipoly mentén szintén szokásban volt az ajándékozás. A lány itt kendőt adott szeretőjének. Nevét a legény nevével együtt kiénekelték a májfavivők.
Paláston május elsején csak néhány lány kapott fát, a faállításnak itt később már nem volt nagy „divatja”. Pedig közel voltak az erdők. Drégelypalánkon is csak az a lány kapott május elsején fát, akit a legények „érdemesnek tartottak erre”. Az úrbéres erdőkben vágták a lombos gyertyánfát, s csak azoknak vittek, akik „jobb gazdák vótak” (Kormosói Sándor, 1934; 2004).
Apátújfaluban pünkösdkor este tíz után vitték a májfát. A lány díszítette fel, tetejébe papírcsokrot tett (Siket István, 1910; 2003). A közeli Csábon is pünkösdkor mentek a legények fáért, vasárnap virradóra vitték nótaszóval az erdőről. Két fogat lóval érkeztek a templomhoz, ott rakták le a fákat. A templomnál is állítottak egyet, meg a plébániánál is, és kaptak a falu „előjárói” is. „Azok a leginyek vitték jobbára, akik katonakötelesek vótak. Nem egyedül vitte a leginy, mer nem birta a nagy fát, amit később szerszámfának vagy rejtyának (létrának) hasznátak. Esetleg kocsiódalt csinátak belöle. A lány megfizetett érte. Vót, aki kidíszítette, a módosabb leginy. Tavaszi virágokot tett rá, rózsát, pünkösdi rózsát, orgonát.” Az első köztársaság ideje alatt a legény száz koronát is kapott a fáért. Ez nagy pénzt volt akkor (Csáky 1998, 86).
A Nógrád megyei Szécsénykovácsiban csak annak a lánynak állítottak májfát, akinek volt udvarlója. A zsélyi erdőből vagy az uraság erdejéből hozták, és a földbirtokosnak is állítottak egyet. A legények előre jelezték szándékukat, s a lányos háznál már elkészítették a szalagokat meg a zsebkendőt, illetve a fára akasztandó, borral, pálinkával töltött üvegeket. Általában pünkösdig állt a kapunál a fa. Előfordult, hogy „meg is ujjították” nagyobb virággal (Kis Zoltánné Prám Erzsébet 1922, 2005).
Ipolyfödémesen is állított a legény „szeretőjje” háza elé díszes fát. Ez azonban nem „akarmillyen fa lehetett”, általában „tökjuhart, ollyan magos, dús levelő fát köllött vinnyi”. Itt nemcsak „cifra papírok”, hanem kendő és gyűrű is került a fára, s úgy kellett vinni, hogy a lány ne tudjon róla, csak reggel láthatta meg. Az ipolybalogi legények a legmagasabb fák közül választottak. Olyan nagy májusfát vittek, amilyet csak elbírtak a vállukon. A faluban a feldíszített májusfáról tudták meg, hogy a lánynak már van szeretője.
Ipolynagyfalun úrnap előtt a legények az idősebb férfiakkal együtt kocsikkal mentek az erdőbe. Gallyakat vágtak a „gulyhók részire a körmenethö”, s a szekérre májfáknak valót is feltettek, amelyeket úrnap hajnalán feldíszítve állították fel a kiszemelt helyen. A fák „ki vótak szallagozva”, s általában közösen vitték azoknak a lányoknak, akiknek „mán komoly szeretőjjük vót”. A házigazdák a legényeket mindenütt megvendégelték, akik pénzt is kaptak munkájukért, amit aztán közösen elmulattak a kocsmában.
A tesmagi legények titokban hordták a fát. A lányoknak ki kellett találniuk, hogy ki állíthatta a díszes fát. A májfavivő legényeknek másnap pénzt is illett küldeni. Az összegre pontosan nem emlékeztek adatközlőink, de megjegyezték, hogy „mindenki ki akart tennyi magáér”. A szemfülesebb lányok s az asszonyok gyakran kilesték az éjjeli „látogatót”. Természetesen Tesmagon is legtöbbször olyan valaki állította a fát, aki már komolyan udvarolt a lánynak.
Kicsit különböznek az iméntiektől az Ipolyságtól délre eső községek májusi szokásai. A díszítés és a fa állítása errefelé nem volt titok. Az egyes kellékek is, elsősorban a kendők, azért kerültek a májusfára, hogy aztán a legény a szeretője tiszteletére „lelője” onnan. Minderről Ipolyi Magyar mitológiájából értesülünk, aki többek közt az alábbiakat írta:
„Hontban az Ipoly völgyében például Peszek és környékéről tudom, hogy a fára még kendők és szalagok akasztattak, s ezek célba véve lövettek le; amellett a lövő, az összegyűlt leánysereg hallatára, kiáltja kedvese nevét, kinek tiszteletére a kendőt a fáról lelövi.” (Ipolyi 1971, 225).
A május elsejei szokások később a szervezett ünnep vonásait is magukba olvasztották. Az elmúlt évtizedekben május elseje elsősorban társadalmi ünnep volt, a felvonulások, a majálisok és az utcabálok napja. Mára ez is elmaradt, de szokás még egy-egy májfát állítani a falvak közepén, főterén. Néhány községben esetleg több fa is áll, köztük néhány a lányos házak előtt. De már nem érvényesülnek a régi szabályok, a közösségi szokások.
Régebben egy-egy időjárásjóslás is kötődött a naphoz. Általában elterjedt az a mondás, hogy a májusi eső aranyat ér. Kelenyén viszont azt hallottam egyik adatközlőmtől, hogy ha május elsejére esik, az rosszat jelent, mert egész évben nem lesz jó termés (Csáky 1987, 147–148).
(Az ünnepkörről alaposabb és részletesebb anyagot talál az érdeklődő a Sándor-naptól Úrnapig c. könyvemben. Madách-Posonium, 2006) .
Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”45714,45639,45567,45512,39471,39445,45536,39350,33703,39354″}
