Attiláról néhány berögződött elbeszélő- és hiedelem-motívum országszerte fölbukkan, a bűvös kard megtalálásának mondája azonban korántsem mondható gyakorinak – írja Ferenczi Imre Bodrogszentesi mondák és legendák című munkájában. A bűvös kard mindenesetre a magyar népmesék egyik állandó alkotóeleme. Vajon miért?
Bodrogszentes mondáit és legendáit 1964 márciusában gyűjtötték össze. A meséket és a mesés jellegű történeteket az akkor 68 éves gulyás, Szűrös István elbeszélései alapján rögzítették a néprajzkutatók. Szűrös István szerint a történelmi mondák közül az Attila kardjáról szóló történetet ismerték legjobban a bodrogszentesiek. A népmonda stílusából megállapítató, hogy az Attiláról szóló történet szépirodalmi úton (tehát nem a direkt történeti forrásokon keresztül) juthatott el a folklórba. A történetet Szűrös István a következőképpen mesélte el:
Attila megálmodta, hogy az Isten kardot fog neki adni. És egy gulyásbojtár hajtotta a marhát. Egyszer mit lát! Egy tinó megsántult. Jött a lábábul a víre. Odaníz, hát egy kard jött fel a fődbül és mozgott. Jáccott a kard. Ződ bojt vót a kardon. Akkor a gulyáslegény megfogta a kardot, egyenesen Attilához szaladt vele.
Felséges uram! Itt van a kard, Isten kardja!
Hát régen vártam mán én eztet!
Hát megvót neki a kargya. Ez a kard a hüvelybe mindig mozgott: jáccott. Hulltak a fejek, amerre ű (Attila) ment. Csatát soha nem veszített. 
Attila kardja az ókori források tükrében
Ami a bűvös kardról szóló történetet illeti, Priszkosz rétor (420 körül – 472 után; keletrómai diplomata, történetíró. 448-449 körül egy követség tagjaként Attila hun uralkodó udvarában járt) és Jordanes (gót történetíró, a VI. század első felében élt) egyaránt említik, hogy Attila rátalált arra a had istenének szentelt és sok évszázad óta elveszett kardra, amelyhez az a hiedelem fűződött, hogy aki birtokolja, az egész világ urává lesz. A kardot a népi folklórban is megőrzött legenda szerint egy pásztor találta meg, aki észrevette, hogy egyik tehene sántikál, s a vér nyomát követve ráakadt a földből kiálló fegyverre, kiásta azt, és elvitte Attilának.
A Jordanes által feljegyzett legenda szerint Attila „Mars Kardját” fedezte fel: „A történetíró Priscus azt írja, a következőképpen találták meg: „Mikor egy bizonyos juhász bicegni látta az egyik üszőt a nyájában és nem talált magyarázatot a sebére, kíváncsian követte a vérnyomokat és végül egy kardhoz ért amire az ügyetlenül rálépett legelés közben. Kiásta és egyenesen Attilához vitte. Ő megörült ennek az ajándéknak, és nagyravágyó lévén, azt gondolta, hogy az egész világ vezetőjévé nevezték ki, és hogy a győzelem Mars kardján keresztül biztosítva volt számára.” (Jordanes: A Gótok Származása és Tettei, XXXV. fej.)
Kardtisztelet
A görög történetíró, Hérodotosz leírása az a legrégebbi forrás, amelyet általában idézni szoktak a háború istenének, Árésznek (Marsnak) szentelt karddal kapcsolatban. Ebből megtudhatjuk, hogy az ünnepek alatt a szkíták a következőképpen áldoztak Árésznek: „minden egyes járás olyanforma szentélyt emelt Árésznek a piacon, hogy vagy három stádiumnyi hosszúságban és szélességben, de valamivel kisebb magasságban rőzsenyalábokat halmoztak egymásra: felül négyszegű lapos tető van csinálva, a három fal meredek, a negyedik azonban megmászható. Évenként százötven szekér rőzsét raknak még rá, mert a zivatarok miatt mindig lesüpped. Erre a szent halomra minden egyes járás egy régi vaskardot állít fel, és ez azután Aresnek istenképe. Ennek a kardnak évenként marha- és lóáldozatokat hoznak, sőt ennek még többet áldoznak, mint a többi istennek. A hány száz ellenség élve kezeik közé kerül, minden százból egy embert föláldoznak, de nem úgy, mint az állatokat, hanem másképpen. Miután fejükre bort öntöttek volt, az embereket egy edény fölött levágják; ezt azután fölviszik, a szentély mellett a következőkép járnak el: a lemészárolt embereknek jobb vállát mind levágják és kezükkel együtt a levegőbe dobják, s ha az áldozás egyéb teendőit elvégezték, elmennek. A kéz ott hever, a hová esett, a holttest pedig külön. Ilyen áldozataik vannak nekik.” (Hérodotosz IV. könyv 62-63. fejezet.). A kardból, mint harci fegyverből először kultusztárgy lett, majd feltehetően a vallásos tisztelet alanya. Tehát az isten kardjából lett az isteni kard.
A kardtiszteletet a pusztaságokon vándorló nomád törzsek közös tulajdonságának mondhatjuk. Ammianus Marcellinus e témával kapcsolatban a következőket írja az alánokról (iráni eredetű szkíta nép): „Se templom, se szentély náluk nem található, hiszen még egy szalmatetős kunyhót sem látni sehol, hanem barbár szokás szerint meztelen kardot szúrnak a földbe, s azt hadistenként, az általuk birtokolt terület oltalmazójaként áhítatosan tisztelik.” (Ammiani Marcellini Rerum Gestarum Libri XXXI.). Bár Ammianus adata nem vonatkozik a hunokra, viszont megemlíti azt is (XVII. 12), hogy a kvádok (egy germán törzs) „kivont kardjukra, amelyet istenként tisztelnek, örökös hűséget esküdtek” II. Constantius császárnak 358-ban Brigetioban (Brigetio 358-ban Pannonia Valeria tartományhoz tartozott. A mai Komárom mellett található, Szőnyben. A kelta brig főnévből származik a település elnevezése, melynek jelentése „erőd”).
A tény, hogy Ammianus adatai Hérodotosztól független forrásból származnak, megerősíti azt a megállapítást, hogy a szokás jellemző volt a sztyeppei népekre a Kr. e. V. századtól a Kr. u. V. századig, sőt a kardtiszteletet néha a sztyeppei népekkel közelebbi kapcsolatba kerülő, más kulturális háttérrel rendelkező törzsek is átvették. A kelta eredetű Arthur-mondakör Excalibur nevű csodás kardról beszámoló részlete is talán egy ilyen szkíta-kelta késő ókori kapcsolat gyümölcsöző szépirodalmi eredménye, habár ezt a hipotézist természetesen nem lehet bizonyítani.
Az Attila kardjáról szóló monda legközelebbi kapcsolatban tehát a szkíta kardkultusszal áll. Fontos megjegyezni, hogy a „szkíta” szó egy összefoglaló elnevezés a sztyeppei népek összességére, nem pedig egyetlen nép neve: az alánok, a szarmaták, a hunok és az avarok is szkíták a görög, a római, illetve a bizánci történetírók feljegyzéseiben. Mivel a klasszikus és a kora középkori auktorok nem ismerték a távoli sztyeppéről jövő, állattartással foglalkozó, „lóra született” népeket, ezért a könnyebbség kedvéért szkítának nevezték valamennyi keletről érkező nomád törzset.
A legendák és a hagyományozódás alapján egykor talán valóban létezett egy csodásnak gondolt, aranyveretes kard a hun királyi kincstárban. Egyes kutatók szerint azonban az Attila kardjának megtalálásáról szóló mondát explikatív mondának kell tekinteni, amely az égi kardnak, mint a királyság szimbólumának kultuszához fűződik. A magyarországi kutatásokban már régebben is felmerült a bronzkori és korai vaskori kardleletekkel kapcsolatban a vallásos-kultikus rendeltetés. Ennek kapcsán Priszkosz rétor is úgy tartotta, hogy a hunok kardtisztelete eredetileg szkíta, vagyis általánosan elterjedt sztyeppei nomád szokás volt: „És nemsokára [Attila] mostani hatalma meg fog gyarapodni, ezt jelenti, hogy az Isten Aresz kardját feltüntette, mely a szkitha királyoknál a Hadak istenének ajánlottan szentséges tiszteletben állt. Ez a kard a régi időkben eltűnt, abban az időben azonban egy ökör által felfedezték.” (Priscos Fragm. 7 anno 448).
Attila bűvös kardjáról egy középkori német krónikás azt írta, hogy a magyar királyok birtokában volt, Salamon király anyja azonban 1071-ben bajor Ottónak ajándékozta, mert a kard szerencsétlenné tette azt, aki viselte. Az említett kard valószínűleg az a fegyver, amelyet manapság Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban őriznek, viszont erről a fegyverről már bebizonyosodott, hogy sokkal később készítették Attila koránál. X. századi magyar fejedelmi kard lehetett, esetleg IX. századi avar fegyver.
A kutatások megállapították azt is, hogy a sztyeppei népek a kultikus cselekvés során a kardot gyakorta hegyével felfelé ásták a földbe. Ennek nyomait a szkíta népektől kezdve a háromszéki székelyekig lehet követni, de a jelenséget a magyar népmesékben is fellelhetjük. A kard tisztelete tehát régi szkíta szokás volt, megtalálhatjuk a rokon szarmatáknál is (ókori nomád törzs; maga a szarmata népnév a kardhordozó iráni szóból ered), akiknek egyik ágáról azt írja Ammianus Marcellinus (XXX. 2.), hogy náluk nincs egyház vagy hasonló szent hely, csupán meztelen kardot szúrnak barbár szertartások közt a földbe s azt tisztelik Mars gyanánt. Egy ilyen földbe szúrt kultikus kard kerülhetett tehát Attila tulajdonába, amelyről az udvarában megfordult Priszkosz is beszélt. Hogy az Árpád-házi magyar királyok birtokában volt-e olyan kard, amelyről azt hitték már a középkorban is, hogy Attila kardja, nem tudjuk biztosan.
A régi nomád kardtisztelet utolsó maradványai azonban azok a XIII-XIV. századi kardok voltak, amelyeket a székelyföldi erdőségekben több helyütt (például Bodzán, Páván, Dálnokon stb.) földbe szúrva találtak minden egyéb melléklet nélkül. Fontos hangsúlyozni tehát, hogy kizárólag csak a Székelyföldről ismerünk ilyen kései földbe szúrt kardleleteket.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
A Pallas nagy lexikona. 1998. Arcanum Adatbázis Kft.
BÁNOSI, Gy.-VERESEGYHÁZI, B. Eltűnt népek, eltűnt birodalmak (Diák kislexikon). Dunaújváros.
ECKHARDT, S. 1940. Attila a mondában. In: Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gy. Budapest, 143-216.
FERENCZI, I. 1981. Bodrogszentesi mondák és legendák. In: Néprajzi tanulmányok a Zempléni-hegyvidékről. Miskolc.
GAZDAPUSZTAI, Gy. 1959. A gyopárosi kora vaskori kardlelet vallástörténeti vonatkozásai. – Religionsgeschichtliche Beziehungen des Schwertfundes von Gyopáros aus der Frühen Eisenzeit. A Szántó Kovács János Múzeum Évkönyve, 13-29.
GERÉB 1893. Herodotos történeti könyvei II. Kiad.: Geréb J. Budapest.
GREXA, Gy. 1922. A Csaba monda és a székely hunhagyomány. Budapest.
HELLER, B. 1912. Isten kardja. Ethn 23 (1912) 323-342.
KILIAN-DIRLMEYIER, I. 1990. Remarks on the non-military functions of swords in the Mycenean Argolid. In: Celebrations of death and divinity int he Bronze Age Argolid. Ed.: Hägg, R.-Nordquist, G. C. Acta Instituti Atheniensis Regni Sueciae, series in quarto XL. Stockholm, 157-161.
MAKKAY, J. 1995. Attila kardja, Árpád kardja. Irániak, szarmaták, alánok, jászok. Szeged.
MOZSOLICS, A. 1968. Bronzkori kardleletek.-Bronzezeitliche Schwertfunde. ArchÉrt 95, 61-65.
MOZSOLICS, A. 1972. Újabb kardleletek a Magyar Nemzeti Múzeumban II.-Bronzezeitliche Schwertfunde im Magyar Nemzeti Múzeum (Ungarisches Nationalmuseum). II. ArchÉrt 99, 188-205.
MOZSOLICS, A. 1975. Bronzkori kardok folyókból.- Bronzezeitliche Schwertfunde aus Flüssen. ArchÉrt 102, 3-24.
RÓHEIM, G. 1984. A bűvös tükör. Válogatás Róheim Géza tanulmányaiból. Budapest.
SZILÁGYI, S. 1904. Szemmelvények Priskos rhetor töredékeiből. Ford.: Szilágyi, S., Budapest.
Radi Anita – Sólyom Márk, Felvidék.ma
