Simon Zsolt korábbi környezetvédelmi és területfejlesztési, illetve mezőgazdasági és vidékfejlesztési miniszterrel, a Most-Híd frakcióból távozó volt alelnökével, parlamenti képviselővel a szlovákiai agrárium és a felvidéki magyar érdekképviselet helyzetéről beszélgettünk.
Napjainkban az agrárium lejtmenetben van. Hogyan látja, milyen okok, történések befolyásolták az elmúlt 25 évben az ágazatot, miként jutottunk idáig?
A rendszerváltozás előtt a mezőgazdaság teljesen nagybirtokokba szerveződött, amelyek vezetőit a kommunista rezsim helyi képviselőinek tartották. A Čarnogursky-kormány idején indult el a mezőgazdasági vagyon visszaadása. Ezzel nem csak jóvátételt szerettek volna adni az elkobzott vagyonokért, de az is cél volt, hogy a mezőgazdaságba visszatérjenek a tulajdonosok, és jöjjenek létre kisebb birtokok is. Sajnos, a vagyon visszaadása Mečiar kormányzása alatt megfeneklett, és a reális vagyonrészeket vagyonjegyekre, kuponokra cserélték.
Ezzel egy időben a szövetkezeteket is fojtogatták, mégpedig azzal, hogy a szövetkezeteknek az élelmiszeripari cégekben lévő tulajdonrésze az át nem gondolt privatizáció során elveszett, illetve a szövetkezeteket kizárták a privatizáció folyamatából. Ezzel nemcsak vagyonvesztéssel sújtották a szövetkezeteket, hanem tulajdonképpen teljesen szétszakították a mezőgazdaság kapcsolódását az élelmiszeriparhoz. Érdekes, hogy a csehek – akikkel együtt indítottuk a mezőgazdaság átalakítását, és akik nem változtatták át a vagyonrészeket vagyonjegyekké, valamint az élelmiszeripar privatizációját is másképp bonyolították – ma teljesen más helyzetben vannak.
A másik töréspont az agrárcsatlakozás…
Az agrárcsatlakozás lebonyolításának több kormányon átívelő feladatnak kellett volna lennie. Sajnos, Koncoš miniszter úgy állt hozzá a kérdéshez, mintha őt és a rábízott ágazatot ez nem érintené. Súlyos lemaradásban voltunk közvetlenül a csatlakozás előtt. Nagy volt a nyomás egész Szlovákián, az sem volt biztos, hogy egyáltalán sikerül-e a belépés az EU-ba.
Végül is sikerült, és ezzel jelentős változások következtek be a támogatási rendszerben.
Két fontos dologra felhívnám a figyelmet: a támogatottak köre szinte egy év alatt az addigi négyezer alanyról 16 ezerre növekedett. Láthatóan sok kisebb vállalkozás is beindult, amelyek megélhetést találtak a mezőgazdaságban. Sikerült törvényerejű rendelettel biztosítani, hogy a közvetlen támogatás már ne a mindenkori hatalom jóindulatától függjön, hanem a feltételek betartása után alanyi joggá vált, így számolni lehetett vele. Ezáltal például a gazdálkodók legalább a támogatás szintjéig hitelképessé váltak a bankok szemében.
És jöttek a fejlesztésekre szánt pénzek is.
Igen, hasznosak voltak, de ez a rendszer súlyos veszélyeket hordoz magában. A Fico-kormány nagyon gyorsan elosztott több mint harmincmilliárd koronát, és ennek az összegnek 90%-a alig pár száz cégnél kötött ki. Ha egy országban a szaktárca úgy áll hozzá, hogy csak pár elitcéget fejleszt, attól az agrárium, mint ágazat még nem fog működni. Lesz egy pár kirakatcég, de semmi több. Én jobban szeretném, ha úgy lenne, mint 2004-2006 között volt, illetve folytatódhatna, amit 2011-ben elindítottunk. Akkor a maradék pénzből pályázati felhívást készítettünk feldolgozóüzemek létrehozására, azzal a céllal, hogy a termékpálya lerövidüljön, és minél közelebb kerüljön a termelő a fogyasztóhoz. Egy-két kivételezett cég támogatását megvizsgálhatjuk abban az összefüggésében is, hogy mennyire tudjuk megvédeni a termőföldet az idegen tulajdonosoktól. Józsi bácsi, a kis tulajdonos nem adhatja el a földjét annak, akinek akarja, csak aki ott gazdálkodik. Így csak a megerősített helyi kirakatcégnek tudja eladni. A cég részvényeinek, tulajdonjogának eladását a külföldi tulajdonosnak viszont már semmi sem akadályozza. Komoly propagandával védjük a földet, de mióta ez a törvény él, sokkal több föld került külföldi tulajdonba, mint korábban.
A koncepciók kormányonként változnak. Nincs egy közös vízió, cél, aminek alapján egy tényleges pálya megrajzolható volna az agrárium számára.
Mindig az volt a véleményem, hogy a mezőgazdaságnak és élelmiszeriparnak együtt kell működőképesnek lennie, nem külön-külön. Ezért a döntéseket nem az egyes cégek érdekei alapján kell meghozni, hanem az ország és az ágazat érdekei szerint, és ez érvényes az elfogadott törvényekre is. Igaz, mi nem hangoskodtunk külön törvényért az üzletláncokkal szemben, 2010 után az agrár-külkereskedelmi szaldó mégis 670 millió euróval javult. Szlovákia agrár-külkereskedelmi mérlege sosem volt pozitív. A csatlakozáskor 60 millió euróval volt nagyobb a behozatal, mint a kivitel. Ezt a szaldót sikerült Fico első kormányának majdnem mínusz 1 milliárdra növelni. A Radičová-kormány idején ezt lecsökkentettük 300 millió alá. Fico második és harmadik kormányzása következtében idén valószínűleg egymilliárd négyszázmillió euróra növekszik az agrár-külkereskedelmi hiány.
Mennyire sikeres Szlovákia az EU-val folytatott tárgyalásai során?
Sokan mondják, hogy Szlovákia 2002-ben rossz megegyezést ért el a belépéskor. Biztos, hogy sok engedményt kellett tennünk az agrárium területén, hogy csatlakozni tudjunk. Valamit fel kellett áldozni, és én a mai napig úgy gondolom, hogy az adott lehetőségekhez képest a legjobb feltételeket sikerült elérni. Ezért, ha valaki azt mondja, hogy 2002-ben az agrártárca a vezetésem alatt a tárgyalásokon rossz eredményt ért el – és mindenkinek szíve-joga ezt állítani – akkor vizsgálja meg a Fico-kormány tevékenységét ezeken a területeken, és tegye hozzá, hogy a vidékfejlesztés területén ebből a csomagból további 450 milliót hagyott veszni. A mezőgazdasági alapokból – az előcsatlakozási programokat is beleszámítva, a mai napig – mindig 95% felett merítettünk. Vannak olyan operatív programok – például az infrastruktúra – ahol ez a merítés tartósan 75 % alatt maradt. Nem tudom megérteni, hogy ha már bele kell mennünk bizonyos csökkentésekbe, akkor miért ott tesszük ezt, ahol a merítés szinte teljes. A végső elszámolásnál minden támogatás, ami bekerül az ország vérkeringésébe, pénzügyi forgásába, az egész gazdaságot erősíti, és itt hoz hasznot. Ezt szakmai hozzá nem értésként lehet csak értékelni.
Térjünk vissza a koncepciók kérdéséhez. Ahány miniszter, annyi koncepció. Szerintem ez is gátolja az ágazat fejlődését…
Valamit észre kell venni. Ha minden cégnek azt tudnánk mondani, hogy a termeléséhez képest, vagy a hektárjaihoz képest, vagy a forgalmához képest arányosan fel tudunk kínálni egy fejlesztési összeget, akkor bármilyen nagyságú cég fejlődni tudna. De ha a nagy cégnek nyújtok magasabb arányban, a kicsinek pedig semmit, akkor az a 100 cég fejlődni fog, de az ágazat fejlődése megáll.
Szakadjunk el az agráriumtól. Miként látja a felvidéki magyarság jövőbeni politikai képviseletét?
Tömören: jó volna, ha a magyarság politikai képviselete megmaradna. De nem vagyok róla meggyőződve, hogy meg is marad.
Úgy érti, ebben a pártstruktúrában, ami jelenleg van?
Ebben a struktúrában, ebben a felállásban nehezen látom fenntarthatónak a képviseletet.
Közeljövőben, vagy a távolabbi jövőben?
Teljesen mindegy, ha a soron következő parlamenti választásokon nem lesz politikai képviseletünk, akkor utána már nem fogjuk tudni azt megújítani.
Vagy akkor összeáll a képviselet?
Kicsoda? És kivel?
Igaz, mert a politikumot huszonöt éves konfliktusok mérgezik…
A politikusok összeállhatnak, kérdés viszont, hogy ezt a választó mennyire fogadja el. A két nagy tábor között az átjárhatóság a nullával egyenlő. Egy élő példa: a Dunaszerdahelyi járásban 2010 és 2016 között a Híd 14 ezer választót vesztett, de az MKP nem szerzett belőle ezret sem, talán százat sem. Aki egyszer elment, az vissza nem megy. Valaki azt gondolhatja, ha a két párt összeáll, akkor a választók visszatérnek. Én ebben a kérdésben nem vagyok ilyen optimista. Ne felejtsük el azt, hogy 2009-ben, a szétválás után milyen uszítás folyt. A családokban is a mai napig megmaradt ez az ellentét.
Akkor mi a megoldás? Egy új struktúra létrehozása?
Én a jelen pillanatban nem foglalkozom azzal, hogy mi a megoldás, csak a reális helyzetet próbálom megfogalmazni. Ma a Híd parlamenti képviseletében sokkal több a szlovák, mint a magyar. Kérdés, hogy milyen eredményeket fog tudni kihozni a ciklusból Dél-Szlovákia érdekében. Ezt majd az idő megmutatja. De azt is látni kell, hogy a magyar választó nagyon érzékeny arra a politikai helyzetre, ami itt van. Nem tudják elfelejteni, hogy Hedviget kiűzték az országból. Nem akarom az esetét a Beneš-dekrétumokhoz hasonlítani, de az állami masinéria beindult vele szemben. Továbbá, nincs olyan hét, hogy ne kerülne napvilágra valamilyen új botrány a kormány háza tájékáról, elsősorban a Smer részéről. Tetszik, vagy nem tetszik, ez kihat az egész kormánykoalícióra.
Besározza a koalíciós partnert is.
Aki ott ül, nem mondhatja azt, hogy ez engem nem érint, mert ugyanúgy felelősséget vállalt a koalícióért, és a botrány a koalíció botrányává minősül.
De ez várható volt…
Előre lehetett látni. Ezért döntöttem a kilépés mellett. Az értékrendem nem engedi meg azt, hogy olyan partnerrel üljek le, aki Hedviget kiűzte ebből az országból, aki a dunaszerdahelyi szurkolókat megverette, csak azért, mert magyarok. Ugyanúgy lehetett tudni, hogy a botrányok jönnek majd sorban, és elérkezik az a pillanat, amikor a smeres minisztereket kellett volna tolerálnom és védenem azokért a botrányokért, melyeket ők okoztak. Ezért nem akartam ebben részt venni.
Véleménye szerint az agrárkoncepcióját sem tudta volna ebben a kormányban átültetni?
Ez nézőpont kérdése, de az idő elég világosan megmutatta, hogy kitől mire lehet számítani, ki hogyan viszonyul az agráriumhoz. Az EU-csatlakozás óta a miniszterségem idején egy évben volt veszteséges az ágazat, a többi ötben pedig nyereséges. Ez a mutató a Fico-kormányok idején pont fordított, ami pedig nem lehet véletlen. Látom azt, hogy milyen korrupciós rendszert üzemeltettek be a mezőgazdaságban, és én egy olyan rendszernek nem kívánok a része lenni, amely tovább tolerálja ennek a rendszernek a továbbélését.
