Horthy Miklós Komáromban, a Klapka téren 1938. november 6-án.

Nemeshodoson október 29-én olyan eseményre kerül sor, aminek már több százszor meg kellett volna történnie a Felvidéken: szobrot állítanak vitéz nagybányai Horthy Miklós altengernagynak, Magyarország egykori kormányzójának. Az utolsó nagybetűs magyar államfőnek. Ám, ahogy azt magából kifordult kis közösségünkben oly gyakran tapasztaljuk: az acsarkodók, rettegők és fintorgók ismét előbújtak sötét kis föld alatti járataikból…

A „vádbeszédek” az általuk ronggyá lapozott bolsevik misekönyv parancsolta liturgiát követik, a kötelezően előírt varázsigék ismételgetésével: numerus, clausus, anti, szemi, tizmus. Satöbbi. Ezt olvashatjuk a pusztán erdőgyilkos nyomtatott szlovákiai „magyar” napisajtótól kezdve az online szennycsatornákig sok helyütt.

Olvasatlan, sötét, félművelt bunkónak lenni egyetemes emberi szabadságjog, amely minden egyéb jog előtt illeti meg az anyaméhből kibújt isten barmát. Így semmi okunk túlságosan komolyan venni azokat a lényeket, akik odáig fejlődtek, hogy már csak a  mások által évtizedekkel korábban megrágott és előemésztett hulladékot képesek visszaböfögni, ahelyett, hogy vennék a fáradságot az igazság megismerésére. Vagy legalább elindulnának, hogy félúton találkozzanak vele.

Érdemes azért megidézni az 1933 és 1941 között az „ellenséges” Amerikai Egyesült Államok követeként Budapesten szolgáló John F. Montgomeryt, akinek visszaemlékezéseiből csak úgy sütnek a vádak a Hitler emlőjén csüngő magyarokról és főleg vezetőjükről, Horthy tengernagyról. 1947-ben – tehát nem évtizedekkel később, az agg elme által megszépítve – publikált emlékirataiban ilyesmiket olvashatunk hazánkról (J.F. Montgomery: Hungary, the unwilling satellitei; New York, The Devin-Adair Company, 1947):

1944. márciusáig Magyarország volt az egyetlen európai ország a Pireneusoktól keletre, ahol a zsidók élete biztonságosnak volt tekinthető. A magyar zsidók mellett, akiknek száma akkor csaknem egymillió volt, hatvan-hetvenezer zsidó menekült érkezett külországokból Magyarországra és élt ott biztonságban, amíg Hitler hadseregei meg nem szállták az országot és el nem rendelték a zsidók módszeres kiirtását.

Hogy miért volt ez lehetséges? Montgomery szerint:

Magyarországon a zsidók biztonsága nagymértékben annak volt köszönhető, hogy milyen törvényeket hoztak korlátozásukra. Ezek a törvények ugyanis azt a látszatot keltették, hogy Magyarország eleget tesz a zsarnok követeléseinek, de valójában éppen ezeknek a törvényeknek a segítségével tudott fennmaradni mint menedéket nyújtó oázis. Ha megtagadta volna, hogy bármilyen törvényt is hozzon a zsidók ellen, a zsidók tényleges biztonságának időszaka kétségtelenül sokkal gyorsabban véget ért volna, mint a valóságban.

De elmondja őszinte véleményét a csehek és a szlovákok egyes dolgairól is, akikről viszont fintorgóink, Beneš ötödik hadoszlopának mai élharcosai hajlamosak elfeledkezni:

Tagadhatatlan tény, hogy Hitler legjobb kollaboránsai a második világháborúban a csehek, a szlovákok és a románok voltak. Magyarország tartott ki a legtovább a német követelésekkel szemben, 1944 tavaszáig. Az általunk (USA- megj.szd) is támogatott külföldi propaganda azonban sikerrel elferdítette a történelmi tényeket, amikor azt mondta a mi közvéleményünknek, hogy a cseh, a szlovák és a román rendszer nem képviselte népének óhaját, a magyar rendszer ellenben igen.

Ezt a hazug eredendő bűnt sütötték ránk, ebből lett aztán a kollektív bűnösség, annak minden következményével együtt. És ezért végtelenül elszomorító, amikor magyarok járnak élen a hamis önvád koholásában és gyakorlásában.

Nagyon itt volna már az ideje annak, hogy a Felvidéken is rendezzük sorainkat, gondolatainkat a Kormányzót illetően. És véget vessünk annak az elmebajos hozzáállásnak, hogy magyarokként a fizetett propaganda évtizedes hazugságait visszhangozzuk. Melyik más nemzet képes arra vetemedni, hogy hazájának legnagyobbjait feszíti keresztre, lekörözve még azokat is, akik a húsunkból lakmároztak trianon után? Horthy Miklós neve a Felvidéken egyet kellene jelentsen a felszabadulással. Amint azt is jelentette azok számára, akik megélték a visszatérés semmihez sem hasonlítható felemelő pillanatait. 1938. november hatodika, a Kormányzó komáromi bevonulásának napja a valódi nemzeti összetartozás napja – amint arról a feledhetetlen korabeli képsorok is tanúskodnak – mert akkor valóan, kézzelfoghatóan is összenőtt, ami összetartozott. Haza és nemzet.

Ha van miért szégyenkeznünk, akkor az az, hogy miközben a Kormányzó szobra elleni köpködést szemléljük, Komáromban még mindig áll a szlovák nemzetiek által emelt trianoni „határkő”, megaláztatásunk igazi szimbóluma. Azzal együtt, hogy az ocsmányságot állító párt mai partnere, barátja egy félmagyar alakulat. Ez az igazán tragikus.

A végszó azonban legyen a köszöneté: köszönet és hála Zetényi-Csukás Ferencnek, a Horthy Miklós Társaság elnökének, aki Nemeshodos javára felajánlotta a Kormányzó mellszobrát. Minden ilyen cselekedet aprócska rés annak a börtönnek a falán, amelybe a magyar lelkeket zárták hóhéraik.