Az egész Kárpát-medencéből érkeztek alkotások a kitelepítésekről szóló somorjai képzőművészeti kiállításra, melyet Méry Beáta álmodott meg , megvalósításában pedig Lengyel Valter, Kalita Gábor, a Szövetség a Közös Célokért és a Somorjai Városi Művelődési Központ működött közre.
Az eredmény megdöbbentő, elgondolkodtató és nagy hatású, mondjuk ki, leírhatatlan. Így annak, aki meg akar győződni e szavak hitelességéről, el kell látogatnia a Tallós Procházka Istvánról elnevezett somorjai kiállítóterembe.
A megnyitó előtt fél órával a teremben lévő embertömegből sejteni lehetett, hogy nagy lesz az érdeklődés, hiszen a kiállítás témája, a kitelepítések nemcsak Somorján, hanem az egész Felvidéken nagyon sok ma élő embert is személyesen érintettek. Nem túlzás, ha úgy fogalmazunk, hogy minden családban vannak olyan rokonok, szülők, nagyszülők, akik a csehországi deportálások, vagy pedig a magyarországi „lakosságcsere” részesei voltak.
A megnyitó Méry Rebeka és Szentimrey Panni műsorával kezdődött, majd Méry Beáta lépett a mikrofonhoz, pár szóval bemutatva a kezdeményezést, és köszönetet mondva az őt segítő szervezeteknek és kurátortársaknak. A továbbiakban felsorolta a kiállításon részt vevő munkák alkotóit. Hozzátette, hogy több mint 50 művész 100 munkája érkezett be, melyeket helyszűke miatt természetesen nem lehetett mind kiállítani, ezért kilátásba helyezte, hogy a Kitelepítések 70 kiállítást több helyre is elvinnék.
Kalita Gábor is köszönetet mondott a szervezésért, beszélt a Pozsonyi Magyar Galériáról és az általa végzett munkáról, majd pedig meghívta a tisztelt közönséget a pozsonyi tárlatra, melyre december elején kerül sor.
Nagy várakozás előzte meg a neves rajzfilmrendező, művelődéstörténész, könyvillusztrátor, Jankovics Marcell somorjai látogatását. A kiállítást megnyitó beszédének elején Cicerót idézte, miszerint a történelem az élet tanítómestere. Majd elmondta, hogy a jövőt nem ismerjük, fogalmunk sincs, mit hoz számunkra. A jövőre nem lehet építeni, de a múltból legalább tanulhatunk. Ezután ennek a katolikus megfelelőjét is elmondta: akik vasárnaponként járnak templomba, a szentmise formájában újraélik az utolsó vacsorát. Ez a szertartás 2000 év óta állandóan ismétlődik, ez tartja meg a katolikusokat, s bizonyos formában a protestánsokat is. Tehát az európai ember számára a múlt meghatározó. Jankovics kiemelte, hogy az ősei a Felvidékről származnak, apai nagyapja, dr. Jankovics Marcell Pozsonyból, anyai nagyanyja pedig a Csallóközből, s gyermekként ő is átélte a kitelepítéseket, igaz nem egy másik országba, hanem a csonka országon belül hurcolták el őket marhavagonokban.
Arra is kitért, hogy a csehszlovák állam a Csehországból elhurcolt németek helyére kezdte kényszermunkára hurcolni a felvidéki magyarokat, s ezzel erőszakolta, zsarolta ki végül azt, hogy a magyar fél belement a csehszlovák-magyar lakosságcserébe, mert mindenki szívesebben ment a megcsonkított anyaországba, mint kényszermunkára Csehországba.
Külön kiemelte Juhász Tibor alkotását, melyen két arc található egy ablakkeretbe zárva. Az alakok Juhász Tibor nagyszülei, akiket 1945-ben szintén elhurcoltak. Jankovics véleménye és tapasztalata az, hogy a magyar jó arcú nép volt, s a képen látható két arc jó magyar arc. Ám ahogy a történelemben megyünk előre, romlik ez a magyar arc. Szerinte a történelem miatt romlik, melyet ez idő alatt meg kellett élniük, s ez rányomta a bélyegét az arcokra, mint ahogy az átlagéletkor is csökkent. Érdekességképpen felhozta, hogy a magyarság nemrég érte el az 1930-as évek átlagéletkorát, ami megdöbbentő.
Jankovics Marcell a teljesség igénye nélkül kiemelt néhány alkotást. Kertész Dániel munkája korabeli iratokból, képekből, dokumentumokból áll, mely a kiállítás közönsége elé tárva megosztja velünk ezeket a személyes és feledésbe merülő iratokat. Marsai Ágnes alkotása egy korlátlan tömb, ahonnan kiválnak emberek, tökéletesen kifejezve azt, hogyan szakítják ki a közösségből az egyéneket, s hogyan válnak elszigeteltté.
Jankovics elmondta azt is, hogy bár több tízezer szlovák jelentkezett áttelepítésre a lakosságcsere idején, a békési szlovákok nagy része Magyarországon maradt, mert ők tudták és tudják, hogy ez volt a hazájuk, mivel a haza nemcsak anyanyelvi fogalom, hiszen több száz éve éltek ott az elődeik.
Utolsóként Oláh Katalin Kinga Piétáját emelte ki, mely gyakorlatilag csak egy lepelből áll, s azért drámai, mivel nemcsak Krisztus nem él, hanem Mária sem, hiszen ezek az alakok hiányoznak a kompozícióból. „Elment az anya, és elment a fiú is. Nem vagyunk sehol. Ez az igazi dráma“ – tette hozzá Jankovics.
„A magyaroknak az a bánatuk, szomorú és visszatérő bánatuk, hogy igazából véve csak a nándorfehérvári győzelmet tudják ünnepelni, az örömmel is jár. Emellett vannak a vallási ünnepek, lehet örülni karácsonykor, húsvétkor, még ha be vagyunk is rúgva“ – fejezte be némi humorral fűszerezve mondanivalóját Jankovics Marcell, a közönség pedig tapssal jelezte, nagyra értékelte a nagy tudású művelődéstörténész beszédét.
A kiállításmegnyitó ezután Méry Rebeka és Szentimrey Panni előadásával, fogadással, majd pedig vetítéssel folytatódott, melynek során a videó formájában készült munkákat mutatták be a közönségnek. Lengyel Valter és Kolmont Enikő munkáit itt és itt tekinthetik meg.
