Könyvbemutatóval egybekötött tartalmas előadás zárta a Rovás idei gazdag rendezvénysorozatát. B. Kovács István néprajzkutató, gömörológus december 21-én a Magyar Jelenlét Házában mutatott rá arra, hogy a magyar hősepikáról vallott százötven éves felfogásunk változtatásra szorul. A rendezvényen bemutatott A Szent László legenda szóban és képekben című publikáció jelképesen megkoronázta a lovagkirályhoz kötődő 2017-es emlékévet Kassán.
Az idei Szent László-emlékév hálaadó adventi szentmisével zárult december 10-én a Szent István-bazilikában, Budapesten. Az év tematikájának hatására merült fel B. Kovács Istvánban, hogy szükséges lenne érdemben összefoglalni a lovagkirályhoz fűződő ismereteit. A tavaly év végén jelent meg feltáró, paradigmaváltoztató munkája Világ vitézё – magyar hősepika címen. Ez egy nagyon bátor vállalkozás volt, mivel a szakmában és a magyar köztudatban az a vélemény honosodott meg és nyert általános polgárjogot, hogy magyar hősepika bizonnyal volt, csak nem maradt fenn. Úgy tartják, hogy csak töredékeivel találkozhatunk különböző népművészeti műfajokban. Ezt cáfolta és dokumentálta a tegnapi szakmai előadás.
A hetvenes években gyűjtött történetek nem hősmesék
„Átértékeltem a gyűjtött anyagot, és rájöttem, hogy ez a magyar hősepika szövegszerű lenyomata, amely fennmaradt a 20. század hetvenes évéig. Ekkor egy tőlem alig idősebb rimaszécsi cigány ember mesélte el. Elsőként a múlt század elején figyelmeztettek a Szent László-legenda és a keleti hagyományban lévő párhuzamokra egy odavetett megjegyzéssel.
Kiemelem László Gyulát, aki a legösszefüggőbben fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy a legenda, amely középkori templomaink falán maradt meg a 14-15. századból, illetve krónikáinkban szövegszerűen és más képi ábrázolásokban is, tulajdonképpen a magyar hősepikának a megfogalmazása. Tovább viszont nem jutottak, több fontos kapocs hiányzott. Nem állt rendelkezésére az az anyag, amely nekem nagy kegyelemből megadatott. A hősepika egy jelképet jelent a nemzet számára. Abba a sorba tartozik, ahova a himnusz, a nyelvünk, a koronázó jelvények, a címerünk, ahová a zászlónk. Ez a hungarikumoknak a legmagasabb foka” – nyilatkozta portálunknak B. Kovács István.
A Szent László-legenda az elveszettnek hitt magyar hősepikának a keresztényiesített változata
Fel kell tenni a kérdést: hogy kerülhettek ilyen véres jelenetek a szentélyek falaira? Ez nem egy keresztény tematika, hanem egy durva történet. A legenda alapvetően hat ismétlődő képen keresztül mutatja be az eseményeket. A kezdőmotívum a gyakran Nagyváraddal azonosított „roppantott” város. A következő mozzanat a kereszténység és a pogányság küzdelme.
A lovagkirály ábrázolása kifogástalan, a kun pedig minden megjelenítésben csúnya, nem egy férfiszépség. Időtlen időkig harcolnak a lány kezéért, nem bírnak egymással, a lány dönti el a csatát, majd a világ fája alatt pihen a hőssel. Ez nem egy szerelmi jelenet, ahogy azt a szkíta aranyveret is bizonyítja: a győztes nem öli meg ellenfelét, hanem legyőzi és szolgájává teszi. A legenda jelen van a Képes Krónikán kívül az 1330-as Anjou-legendáriumban, a Bécsi Magyar Egyetemisták Anyakönyvének címlapján 1453-tól, megvan az 1488-ban készült Thuróczi-krónika egyik kiadásában és Nyitra vármegye címerében is. Képi ábrázolásban pedig számtalan helyen a Szepességtől a Székelyföldig, vagy a Mura-mentétől Gömörig. Általában az országhatár mentén gyakoriak az ábrázolások, feltételezések szerint azért is, mert László volt a katonák védőszentje.
„A középkorban a mi felfogásunkkal szemben, amikor azt gondoljuk, hogy az akkori keresztény egyház és az állam képviselői tűzzel-vassal irtották a pogány hagyományokat – ez nem egészen van így. Volt ennek egy sokkal hatékonyabb módja: ahol lehetett, átértelmezték, keresztény köntösbe öltöztették, beillesztették a keresztény hagyományba, és ilyen formában akarták eltávolítani a nép köréből a még meglévő pogány csökevényeket.
A magyar hősepikát nem lehetett kiirtani – annak átkreált formája került fel a templomok falaira, azért, hogy a hívők szembesüljenek vele nap mint nap. Feltételezhető, hogy a papok ezeket a történeteket, a szegények bibliáját Szent László-legenda formájában előadták, remélvén, hogy majdcsak elfelejti a nép az eredeti pogány történetet. Ez nem történt meg, hiszen ezer évvel a kereszténység felvétele után is élnek ezek a hősepikát alkotó történetek, kétségtelenül az évek lenyomatával együtt, hisz az egyes korok jellemzői rátelepedtek erre a pogány hagyományra.
Szent László csak átvette egy pogány hős szerepét, akinek minden történetben más megnevezése van, az „elrabolt” lány is átvette a Világ Szépsége szerepét, ahogy a kunra kiosztották az eredeti történetben szereplő túlsó félvilági vitéz szerepét. Alapvetően hármukról szól a történet, a többi szereplő csak az ő jellemük kidomborítását szolgálja. Az igazi főszereplő nem a pogány hiedelemvilág háromszintű két féltekés világ vitézeinek valamelyike, hanem a nő, aki eldönti a csatát és párt választ a két férfi közül” – hangzott el az előadásban.
A csere ellenére sem sikerült azonban a pogány hagyományt teljesen keresztényiesíteni. Ezt bizonyítja B. Kovács István legújabb könyve. A szerző elmondása szerint már tavaly is összeállt a kép, csak óvatosságból várt vele, hiszen annyira tökéletesnek tűnt, hogy szinte gyanús volt az összefüggés.
Többről van itt szó
Nem csak a Szent László-legenda foglalkoztatja a kutatók fantáziáját. A magyar művelődéstörténetben van még egy izgalmas történet. Ez pedig az 1799-ben talált nagyszentmiklósi kincs, amely huszonhárom színarany edényt tartalmazott, körülbelül tízkilónyi tömegben. Egy könyvtárnyi szakirodalom ellenére sem találunk érdemben feldolgozott publikációt.
B. Kovács István öt hősepikát lejegyző története magyarázza meg a kincs legtöbbet emlegetett emlékét, a 2. számú korsót. „Ezen a tárgyon látható négy jelenet. Voltak feltételezések az Emese álmától kezdve a győztes fejedelmen keresztül az égbe ragadásig. Mindeddig még külön-külön sem sikerült interpretálni a jeneteket, egységként pedig meg sem próbálkoztak. A mi történeteink pontos magyarázatot adnak. Bármennyire meglepő, vagy sarlatánságnak tűnő ez, de a 2. számú korsó a pogány magyar hősepikának a képi megjelenítése. Véleményem szerint az égbe ragadással kezdődik. A sasmadár egy női alakot tartva teremti meg a Világ Szépségét, akár Tengri főisten. A soron következő, a vadászó fejedelem a túlsó félvilági vitézt, az antihőst mutatja be. A harmadik jelenet a két félvilági erő állatalakban folytatott küzdelme. A negyedik képen a győztes fejedelem látható, amint üstökénél fogva tartja legyőzött ellenfelét” – magyarázta portálunknak B. Kovács István.
A rimaszombati B. Kovács István mögött mintegy negyvenévi szakmai tapasztalat és kutatómunka áll. A MaJel-ben bemutatott publikációt teljes meggyőződésből, legjobb szakmai tudása szerint vetette papírra. Most már csak az kérdés, hogy a két könyvbe foglalt vállalkozást hogyan fogadja a szakma. Egyelőre ugyanis hallgat…
