„Mesélhet-e vajon az, ami haldoklik? A romok, melyeket az enyészet karmai közül már semmi nem emelhetne ki” – kezdi esszéjét a 14 éves Gáspár András, a Füleki Gimnázium tanulója, aki pályamunkájáért a magyar kultúra napja alkalmából első díjat vehetett át a Palóc Társaságtól a Budapesten január 20-án megrendezett gálán.
Az alábbiakban a dolgozat folytatását olvashatják.
„Mesélhet-e az a vár, melynek kövein már évszázadok óta nem folyt hősi vér, a templom, melynek falai közt már rég nem zengenek zsoltárok? Mesélhet…,de csak ha kérdezik. És ha csak ennyit kell tenni, kérdezni, és megtudjuk, hogy miről mesélnek a romok…
Egy dokumentumfilm képkockái pörögnek a szemem előtt. A Gömör területén lévő kihaló református egyházközségek utolsó tagjai nyilatkoznak. Zeherje, Bellény, Szútor beszél.
Ott ahol már csupán fű nő a padok helyén, ahol már csak a madár fészkel a szószéken, mégis van egy-két öregember, akik emlékeznek, hogy itt bizony valamikor a fél falu gyűlt össze hallgatni Isten szavát. A régi, rossz minőségű felvételen most egy teherautó küszködik. Motorja hangosan búg, kerekei elforognak a füvön. A vashuzal megfeszül a teherautó és a romos templom tornya között. Megfeszül, majd elpattan.
A bellényi templom tornya konok.
Mintha azt mondaná makacsul: Nem. Bennem harang szólt, bennem orgona zúgott, bennem Isten szent szavát lehetett hallani. Nem megyek innen sehova.
Megkongatják hát utoljára a harangot. Egy öreg bácsi szomorúan nézi. Talán ott keresztelték, ott konfirmált, lehet még ott is házasodott. És most munkagépek rombolják azt, amit hajdan elhivatott munkások építettek, kiknek verejtéke ott van a habarcsban. Rombolják. Rombolják, és a téglákat teherautók viszik el…
Mi lehet egy rom legszebb sorsa? Talán ha múzeumot létesítenek benne? Vagy, ha rom marad örökre hirdetve némán a dicső múltat? Elviszik. A teherautók nem mennek messzire. Megállnak egy parányi város vára alatt. Leteszik a hajdani bellényi templom tégláit. Mesélhetnek-e ezek a téglák? Ezek a téglák, melyek most már szabadon hevernek egymás mellett, de még rajtuk van az, mi egykoron összetartotta őket, s együtt alkották egy apró falu templomát.
Mesélhetnek-e a sok-sok Istentiszteletről, keresztelőről, házasságkötésről, melynek tanúi voltak? És miért vannak most itt? Mert nem csak voltak! Azért, hogy főnixmadárként romjaikból újjászülessenek és más helyen, más időben újra alkossanak valamit, ami maradandó. Ott, ahol szükség van rájuk, ott ahol félszáz ember vár régóta egy templomra.
Emlékezem…
Olvastam, mesélték, hogy Füleken már a 17. században is volt templom és református gyülekezet. A történelem ostora sokszor csattant a gyülekezet hátán. Első prédikátorát Miskolczi Bodnár Mihályt 1674-ben beidézték 735 protestáns testvérével együtt és gályára küldték, Nápolyba. Április 10. napján, éjszaka, szekéren Morvaországba szállították őket, Sotvienna várába, majd gyalog hajtották őket dél felé. Így értek el a Mura folyóhoz, majd onnan gyalog Triesztig. A fagyott földön, kövön mezítláb mentek. A lábukról folyó vér megfestette az utat. A hatalmas hegyek sziklái úgy feltörték a prédikátor lábát, hogy a bevitt mocsoktól már térdig bedagadt a lába.
Triesztben csak akkor engedte az őrparancsnok levenni a nehéz bilincset Mihály lábáról, amikor az már combig dagadt volt, erei elgennyesedtek. Triesztből Pescarába hajóval szállították őket. Prédikátorunk már nem tudott lábra állni. Pokrócba csavarva tudták őt társai kihozni a hajóból. A Pescarából Theatéba vezető úton pokrócba takarva vitték Miskolczi Bodnár Mihályt a társai. Innen már csak 35-en mentek tovább Nápoly felé. Hatan maradtak. Egy istállóba hajszolták be őket. Őrizetükre nem volt szükség, mert nem tudtak járni. Három nap után egy börtönbe hajtották át őket. Itt halt meg. Elgondolkodom, emlékezem…
Fülekre kerültek hát a téglák.
Fülekre, ahol szükség volt rájuk, ahol maguk a gyülekezet tagjai jöttek, téglát pucoltak, az építkezésnél segédkeztek. Ahol vágytak egy templomra az imaterem helyett, hogy az Úrnak méltó hajlékot építsenek. Így Miskolczi Bodnár Mihály áldozata nem volt hiábavaló, mert bár uralkodhatott Fülek felett német vagy szlovák, a magyar emberek hite kitartott. Fülekre, ahol felépült a templom. Fülekre, ahol már nem egy régi rom tagjai többé a téglák. Felépült, mert felépítették és ma is áll.
Bizony ma is áll még, hirdetve Isten dicsőségét és a gyülekezet jelenlétét. Istenét, aki élteti a gyülekezetet, a gyülekezetet, ahol ezévben, a reformáció ötszázadik évfordulóján négy fiatalt avattak a gyülekezetbe. Négy fiatal konfirmált le 2017 októberében, köztük én is.
Olyan falak között mondhattam el a konfirmációi esküt, amelyek bár csupán 15 éve állnak, mégis már sokszáz fogadalomtételnek lehettek tanúi máskor, egy másik helyen. És álljanak ezek a falak 10 évig, vagy 100 évig, tanúsítják, hogy: Ígérem és fogadom, hogy Jézus Krisztusnak igaz követője leszek…
Mi hát egy rom legszebb sorsa? Egyértelműen az, ha megszűnik romnak lenni, de nem szűnik meg lenni. Ha Isten kegyelméből az öregek keze munkáját a fiatalok újra és jóra használják fel, és oltárt építenek a kövekből az Úr nevében…” – eddig a pályamű.
Gáspár András diák szavai ma is aktualitást nyertek. Felkészítő tanára Szvorák Zsuzsanna. Dolgozatukban említik az évtizedek óta romosodó szútori templomot is, ahonnan éppen ma vitték el a harangot, hogy megmentsék. Vajon a romok a bellényi templom mintájára újrahasznosulnak?
