Idestova két emberöltőnyi idő is eltelt azóta, hogy a történelmileg nevezetes 1968-as esztendő augusztusának kilencedik napján, amikor a nyár ellenére még a prágai tavasz szele lengedezett Komáromban is, nagy sokadalom gyűlt össze a kikötő felett átívelő újdonatúj felüljárón, hogy tanúja legyen Közép-Európa első és azóta is egyetlen műszaki csodája, a csapóhíd ünnepélyes avatásának.
Akkor még sem a szalagot átvágó Ján Marko mérnök, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, sem pedig az ünneplő tömeg nem sejthette, hogy alig tizenkét nap múlva, augusztus 21-én kerül sor istenigazában a város új büszkeségének hatalmas teherpróbájára…
A várost a dunai szigettől elválasztó folyamágon a 18. század végéig csak komppal, vagy a révészek ladikján kelhettek át a komáromiak, mígnem 1780-ban hajóhíd épült a magisztrátus jóvoltából. Később Ásvay Jókay József, a „komáromi árvák atyja” már jármos fahídon kelhetett át Móric fiával az 1820-ban vásárolt szigeti kertjébe tartván, természetesen némi hídvám befizetése ellenében. A fahíd, amelyet példaszerűen karbantartottak és időnként felújítottak, sokáig dacolt az elemekkel, árvizekkel és jégzajlásokkal, mígnem 1898-ban végre ünnepélyes keretek között átguríthatták a szegecseltvas-szerkezetű új hídon, a korábban átadott nagy dunai híd „kistestvérén” a szigetre a hatalmas söröshordót. Ez a híd, amelynek mára csak a fakuló emléke maradt, túlélt két világháborút. Amint már csak az is kevesek emléke, hogy nyaranta, amikor a városi gyerekek zabolátlan siserehadával átcaplattunk a kikötő fölé magasodó „kishídon”, hogy némi szilvát, almát és egyéb, a gyomrot próbára tevő félig érett gyümölcsöt zsákmányoljunk a kevésbé őrzött szigetkertek fáiról, majd megmártózzunk a kis-dunai uszoda akkor még kristálytiszta vizében, sohasem mulasztottuk el azt sem, hogy jövet-menet a hídkorlátra támaszkodva hosszasan el ne bámészkodjunk az alant lustán úszkáló megannyi hatalmas hal izgalmas látványa felett.
A régi híd végzetét érdekes módon a Kis-Duna-ág felső végében felépült új hajógyár okozta, ugyanis az ott épült hajók nem fértek át a híd nyílása alatt, és ezt a problémát meglehetősen költséges módon tudták csak megoldani, történetesen úgy, hogy a hajó felépítményét a Duna alsó szakaszán szerelték fel végső helyére. Hosszas huzavona után végül felülkerekedtek a „népgazdasági érdekek”, s a kishíd sorsa beteljesült. 1958 júniusában lebontották azzal az ígérettel, hogy hamarosan egy újabb és korszerűbb megoldású hidat kap Komárom. Erre a „hamarosanra” kerek tíz esztendőt kellett várniuk a komáromiaknak.
Az ötvenes, hatvanas években az akkor még meglehetősen gyér közúti forgalmat a szigeten át húzódó útra terelték, míg a gyalogosokat és kerékpárosokat a kikötő és a sziget között közlekedő motoros komp szállította, amely negyedóránként indult. Így telt, múlt az idő, amikor hatvannyolcban híre kelt annak, hogy elkészült a nem is akármilyen új híd terve. A születendő költséges csapóhíd főtervezője Ľubomír Duba mérnök, a pozsonyi Dopravoprojekt szakembere volt.
Az új híd nyomvonala nem követte a régi hídét, így többek között felépítésének egyik áldozatává vált a szigeti fogadalmi Sárkány-kápolna is. A csapóhíd ötven méteres szélességben íveli át a medret, s ebből a hajózóút szélessége 44 méter. Szükség esetén (az utolsó Komáromban épült hajó már réges-rég elhagyta a kikötőt) a híd kikötőbeli oldalán található irányítófülkéből két perc leforgása alatt felnyitható a híd két karja. A híd szerkezete a Vítkovicei Vasműben készült. Ugyancsak elkészült a kikötő fölött ívelő vasbetonszerkezetű felüljáró is. A tervezőasztaltól a hídavatásig három esztendő telt el és átadása óta a határforgalom résztvevőinek nem kell mintegy hétkilométeres kerülőutat tenniük a szigeten (pontosabban szólva, ezúttal ismét kell majd, mert ötven szolgálati esztendeje alatt a csapóhídra most vár a második felújítás). S ami tizenkét nappal a hídavatást követően, 1968. augusztus 21-én történt, már szintén történelem. Az új hídon át árasztották el az országot délről a „testvéri szocialista országok” hadseregei…
