Kun Béla megállapodott egy müncheni ócskással a Szent Korona eladásáról. A Berlinben megjelenõ Vossische Zeitung 1919. július 21-i számában Die Stefans Krone unter den Hammer címmel egy közlemény jelent meg, mely szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar Szent Korona elárverezésérõl tárgyalt Kun Bélával.
“A forradalmárok igyekeztek a Szent Koronát mint államfenntartó szimbólumot megsemmisíteni, és mint értéket a maguk számára megszerezni.” (Egyenlõség, 1938. június 2. 10.o.)
Minderrõl részletesen, a szemtanú hitelességével számol be gróf Ambrózy Gyula koronaõr A magyar szent korona története (Bp. 1925) című könyvében. Mivel francia megszállástól lehetett tartani, Ambrózy 1918. november 3-án felkereste gróf Károlyi Mihályt, aki éppen végzetes belgrádi útjára készülõdött. (Errõl a történelmi Magyarország feldarabolását elõkészítõ tanácskozásról báró Hatvany Lajos is megemlékezik memoárjában: “Belgrádban Herceg Géza (a küldöttség egyik tagja) jókedvében kis, szerb nemzeti színű, olcsó karperecet vesz. Károlyi Mihály amikor délben ezt meglátja, maga is kér egyet, aztán csuklójára fűzi. Emlékszem, hogy amikor a memorandumot felolvasta a tábornoknak, a kis bolondos karperec megcsillant a mandzsettája alól. Délután a gróffal végigsétáltunk a ligetben. (…) A kilátás gyönyörű. Amott túl, a szigeten túl, ott még Magyarország van. Vajon holnap is az lesz?” (Hatvany Lajos: Egy hónap története. In: Esztendõ. 1918. 148. o.) Ambrózy azt javasolta, hogy a koronát el kell rejteni. Kérte tehát a miniszterelnöki kulcsot. Károlyi kitérõ választ adott. Azt felelte, hogy egyelõre nem lát okot sürgõs intézkedésre, Belgrádból visszatértekor még ráér errõl tanácskozni. “Hazafias aggodalmam – folytatja Ambrózy – késztetett azon kérdésre, milyen eredményt vár belgrádi útjától? Válasza ez volt: »Azt hiszem, hogy ha a fait accomplit meg tudom elõzni, az integritás megmarad.« Leszögezem tehát, hogy bár állítólag ezzel a hittel ment le Belgrádba, mégis õ volt az, aki az ország megszállása által a fait accomplit a nemzet ellen megteremtette.”Ambrózy nem érte be ennyivel, és elhatározta, hogy felkeresi a Nemzeti Tanácsot, s ezeknek hazafiasságára hivatkozva valamiképpen biztosítani tudja a korona biztonságát. Beszélt is Hock Jánossal és Kunfi Zsigmonddal. Ezek mindketten megígérték, hogy a koronának semmi bántódása nem lesz. A koronaõrt ez sem elégítette ki. Így ír errõl: “November 5-én felkerestem Lovászy Mártont (Károlyi Mihály helyettesét), elõadtam aggályaimat. A korona elrejtését õ is fölöslegesnek találta.” Azonkívül nem akaródzott neki önállóan intézkedni. A döntést áthárította a visszaérkezendõ Károlyi Mihályra. Gróf Károlyi november 9-én tért haza Belgrádból, magával hozván a francia tábornok történelmivé vált kérdését: Ilyen mélyre süllyedtek? (Hatvany megörökítette ezt a szégyenteljes momentumot is: “Maga a kormányelnök? – rivallt Károlyira a francia tábornok -, maga Károlyi? Álljon velem szembe. Hadd lássam.” (Hatvany Uo. 153. o.) A koronaõr aznap is, és másnap számtalan ízben próbált beszélni Károlyi Mihállyal, de annak más gondjai voltak, mint a korona kulcsai. Harmadnap Ambrózy személyesen ment fel a miniszterelnökségre, és bejelentette magát: “November 11-én ismét felkerestem Károlyit, kire 11 órától kezdve vártam a miniszterelnökség elõszobájában, ahol Lovászy Mártonnal találkozván, maga is bejelentett Károlyinál. Midõn azonban még három órával késõbb is az elõszobában várakozva talált, mentegetni kezdte a munkával túlterhelt Károlyit, hogy ne vegyem rossz néven a hosszú várakozást. Miután a Károlyinál ebédre hivatalos Pejachevich Márkustól megtudtam, hogy Károlyi már ebédelni ment, azt válaszoltam Lovászynak, hogy Károlyinak, úgy látszik, a koronánál is fontosabb, hogy a levese ki ne hűljön, de én ennek dacára is várni fogok, mire õ újra bejelentett.” Végre Károlyi elé került, aki végighallgatta, és azt válaszolta, hogy az ügyet még aznap a minisztertanács elé terjeszti, és másnap érdemleges választ fog adni. Ambrózy hazament, és várta a választ. De az nem érkezett meg. “November 13-án reggel – írja a könyvében -, mivel tudtam, hogy ott hált, a palotájában kerestem fel Károlyit. Portása igazolta jelenlétét, és be is jelentett, azonban egy fél órai várakozás után jelentették nekem, hogy a gróf idõközben a palota kerti oldalán át eltávozott. Mielõtt a miniszterelnökségre mentem volna, elõbb telefonon bejelentettem magamat. Ezt az üzenetemet Kossuth Lajos miniszteri titkár vette, és adta át Károlyinak, ki ennek dacára sem fogadott, mert eljöttemkor állítólag már nem volt a miniszterelnökségen.” Látni való tehát, hogy Károlyi bujkált elõle, letagadtatta magát. Ambrózy elhatározta, hogy aggodalmait közjegyzõ útján, hivatalos tértivevény ellenében fogja Károlyi miniszterelnök elé terjeszteni: “Különös tekintettel arra, hogy társam (gróf Széchenyi Béla koronaõr) Pesttõl távol volt, a felelõsség tehát kétszeresen terhelt, elmentem Charmant Oszkár közjegyzõhöz, és felkértem, legyen szíves hivatalos tanúsítvány ellenében Károlyi Mihályt felszólítani arra, hogy a korona biztonsága tekintetében nem tartja-e aggályaimat jogosultnak, és nem tartja-e szükségesnek a korona rendes helyérõl való eltávolítását. Dr. Charmant (…) kijelentette, hogy õ Károlyival olyan magánösszeköttetésben áll, mely nézete szerint legyöngítené az ügy hivatalos színezetét, azért azt ajánlotta, forduljak dr. Hollicser Szigfridhez. Ez utóbbi megkeresésemre az ügyrõl azonnal jegyzõkönyvet vett fel. A közjegyzõtõl november 15-én meg is jött az értesítés, hogy miután személyesen hasztalan igyekezett Károlyi Mihályhoz bejutni, a közlendõket ajánlott levélben küldötte el a miniszterelnöknek.
Másnap, november 16-án kikiáltották a népköztársaságot. A parlamentben kimondták, hogy Magyarország nem királyság többé, s a magyar államfõ e naptól kezdve gróf Károlyi Mihály.” Két hét múlva választ kapott a koronaõr: “November 25-ról kelt, 5416 számú, Nagy aláírású átiratot, melyben arról értesít, hogy semmiféle intézkedésnek szükségét nem látja.” A koronaõrséget felvezényelték a Várba, hogy ott a testõrcsapatokba beolvasszák. “E napok egyikén – írja Ambrózy a könyvében – egy K. R. nevű orvosnövendék keresett fel, aki, mint mondotta, annyira szívén viseli a korona sorsát, hogy a nyugtalanság kergette hozzám. Elõmutatott egy röpiratot, amit valami Kardos (helyesen: dr. Földes A.) nevezetû adott ki, Mi történjék a magyar szent koronával? cím alatt. Ebben az író a legképtelenebb ízetlenségek után oda konkludált, hogy a koronát el kell pusztítani, hogy vele a királyság szimbóluma is örökre megsemmisüljön. Látogatóm arra is ajánlkozott, hogy ha a koronát biztosabb helyre kívánnám vinni, néhány társával szívesen segédkezik. Nagyon megköszöntem hazafias felajánlkozását, de mai napig sem tudom, vajon az illetõ tényleg a korona egy fanatikus rajongója volt-e, vagy pedig Károlyi Mihály egyik felbérelt alakja, aki csak tõrbe akart csalni. Pár nap múlva ugyanis újra megjelent, és még energikusabban ajánlotta fel szolgálatait. Jobb kezét beszélgetésünk egész ideje alatt kabátja zsebében tartotta, s így minden pillanatban el voltam rá készülve, hogy tõrt vagy revolvert ránt ki onnan. Egymás kölcsönös, gondos megfigyelésén kívül azonban nem történt semmi, távozott s azóta sem halottam róla.
Kun Béla elsõ utcai demonstrációja és várba való felvonulása nyomán Bartha Albert hadügyminiszter lemondott állásáról. Ez kétségtelenné tette elõttem azt, hogy ha Kun Bélának sikerült a hadügyminisztert az utca által egyszerûen lemondatni, ha majd eszébe jut, nem fog nehézségekbe ütközni a korona elpusztítása sem, fõleg ha Károlyi vagy valamelyik csatlósa intézkedésére a csekély õrség is letiltatnék az ellenállástól.” A Károlyi-kormány alatti utcai tüntetések egyre zajosabbak lettek, Ambrózy aggodalmai ehhez mérten súlyosbodtak. Elhatározta, hogy ismét beszél Károlyival. Gondolt arra is, hogy a koronának katolikus szempontból külön jelentõsége is van, õ pedig protestáns lévén célszerű lesz tehát – társ híján – egy katolikus elõkelõséget maga mellé venni. Csernoch hercegprímás nem volt Budapesten, így Ambrózy Apponyi Albertet kereste fel, aki el is vállalta a feladatot. Kihallgatást kértek, és a köztársasági elnök január 15-én fogadta õket: “Elõadtam, hogy a Kun Béla-féle erõszakoskodás és egyéb jelenségek, mint a dr. Földes-féle röpirat is, melyet átadtam neki, hadd gyönyörködjék politikájának gyümölcsében, nyugtalanítanak, s megkérdeztem, hajlandó-e a harmadik kulcs kiadására, mert a koronát saját felelõsségemre el akarom rejteni. Károlyi ezt a kívánságomat politikai aggályokra hivatkozva megtagadta, felhozván, hogy a korona elvitelét, ha az kiszivárog, ellenforradalmi tettnek fogják tekinteni. Erre azt ajánlottam fel, hogy Vyxet, a francia megszálló csapatok parancsnokát kérem meg arra, hogy a királyi vár õrizetét vállalja el, mert így a nemzetközi csapatok védelme alatt, a várban elhelyezett korona is nagyobb védelemben részesülne. Minthogy Károlyi ezt az ajánlatomat sem tartotta teljesíthetõnek, nem maradt más hátra, mint arra kérni, intézkedjék, hogy a megbízható csapatok valamelyike olyan utasítást kapjon, hogy az adandó esetben azonnal az õrség segítségére siessen. Károlyi megígérte, hogy sógorával, Festetich Sándorral, az új hadügyminiszterrel beszélni fog errõl, de kért, hogy lépjünk magunk is érintkezésbe vele. Távozáskor a kapuban találkoztunk Festetich Sándorral, kitõl az iránt érdeklõdtem, hogy vajon van-e olyan megbízható csapata, amelyre mindenképpen számítani lehet. Azt válaszolta, hogy addig, amíg õ a hadügyminiszter, egy vadászezred neki teljesen megbízható. Arra kértem tehát, hogy ezt az ezredet vagy annak megfelelõ részét utasítsa, hogy szükség esetén elsõsorban a korona védelmére siessen. »Hogyne, nagyon szívesen fogok intézkedni, de természetesen elsõsorban a mi személyünket kell nekik megvédeni!« Ez volt az akkori hadügyminiszter, nem tudom, nem meggondolatlan-e, vagy megzavarodott válasza. Apponyi gróffal összenéztünk, és továbbmentünk. E szerint tehát a Károlyi-féle miniszterek személye elõbbre való az 1000 éves magyar szent koronánál is? A hadügyminiszter ezen válaszát, nehogy feledésbe menjen, azonnal papírra vetettem. Január 22-én, mivel érthetõ elképedésemre azt az értesítést kaptam, hogy a koronaõrség feloszlatása el lett rendelve, azonnal Berinkey miniszterelnökhöz mentem, és óvást emeltem ez ellen. Miután figyelmét felhívtam arra, hogy a koronaõrség feloszlatása folytán majd az õ nevéhez fûzõdne a korona esetleges elrablásának vagy elpusztításának gyászos emléke is, biztosított, hogy e tekintetben semmit sem fog elmulasztani, s leghatározottabban kijelentette, hogy módját fogja ejteni a korona további lelkiismeretes õrzésének.” Pár nap múlva a koronaõrség parancsnokául Jeszenszky Imre fõhadnagyot, Károlyi bensõ barátját nevezték ki, és Károlyi svábhegyi villájának õrizetével bízták meg. Ugyanekkor közlés jelent meg a lapokban, hogy a korona õre az állásáról lemondott. Ambrózy gróf nem hagyta magát. Nyilatkozatot küldött a lapoknak, hogy esze ágában sincs lemondani, erre alkotmányos módot nem is lát, s ha tudta viselni a koronaõri állás díszét a múltban, fogja tudni viselni most a terheit is. “Meg vagyok gyõzõdve – fejezte be nyilatkozatát -, hogy a koronát megõrzi a nemzet saját múltja iránti tisztelete és jövõjébe vetett bizalma.” A cenzúra ezt az utolsó mondatot törölte, de a nyilatkozat sem ért semmit: egy úgynevezett néptörvény nemsokára eltörölte a koronaõri intézményt, s ugyanakkor újabb hír jelent meg a lapokban, hogy gróf Ambrózy Gyula leadta a miniszterelnökségen a páncélkamra kulcsait, és a koronát át is vitték az Országos Levéltárba, õrizetét pedig a belügyminiszterre bízták. Ambrózy tudta, hogy ez nem igaz. A nála lévõ kulcs nélkül a páncélkamrát csak robbantani lehetett volna. A hírt azonban nem cáfolta. Úgy gondolkodott ugyanis, hogy a korona biztonságának csak használ, hogy ha a kétes hírű forradalmi elemek az ereklyét az Országos Levéltárban hiszik.
Nem szabad említés nélkül hagyni azt a szerepet, amelyet a feloszlatott koronaõrség ebben az idõben teljesített. Az Osztrák-Magyar Bank õrizte ekkor a tekintélyes színaranykészletet. Kovásznai Kovács Kálmán, a bankpalota parancsnoka, amikor a kommunisták megjelentek a pénztárakat és a páncélszekrényeket kifosztani, hõsiesen ellenállt. Segítséget talált Faragó M. Miksa zsidó népbiztosban, aki hazafias érzésbõl melléje állt. Népbiztosi parancsszóval elkergették a harácsolókat, és a bank aranykincsének védelmére Kovács odahozatta a koronaõröket. Ezek remekül fegyelmezett és hazafias legényeknek bizonyultak. Több kísérlet történt az aranykészlet elrablására, de a koronaõrök helytállottak. Egyszer fegyveresen is szemközt állottak Cserny legényeivel. Órákon át kitartottak, mialatt Faragó népbiztosnak sikerült a román fronton tartózkodó vörös nagyságokkal érintkezésbe lépnie.
“Mikor június 21-én – írja könyvében Ambrózy – a Magyar Bankban voltam pénzért, a széf kezelõje és Róth aligazgató megsúgta, hogy most alkalmas az idõ a korábban oda elrejtett kulcsok és okmányok elvitelére (…) Lesiettem a szobába, és elképzelhetõ boldogsággal vettem magamhoz a páncélszoba kulcsait (…), s azokat nagybátyámhoz báró Prónay Dezsõhöz, akinek meleg rokoni szeretetét a kommunizmus egész ideje alatt élveztem, Acsára vittem, hol a kulcsokat július 1-jén déli 12 órakor az õ segítségével el is ástam. Rajta kívül még a legközelebbi családtagjaink sem tudták, hová rejtettük, hogy szükség esetén meg is esküdhessenek, hogy nem tudják azok rejtekét. 1919. július 26. táján Patay Tibor jött le Budapestrõl, aki más újság híján a Berlinben megjelenõ Vossische Zeitung július 21-i 199. számát hozta magával. Ebben Die Stefans Krone unter den Hammer címmel nagy megdöbbenésünkre egy közleményt találtunk, mely szerint egy müncheni ószeres hiteles okmánnyal bizonyítja, hogy a magyar Szent Korona elárverezésérõl Kun Bélával tárgyalt, s megbízást is kapott arra, hogy a koronát 100 000 frankért eladhassa. Az összeg csekély volta eleinte kissé valószínûtlenné tette a dolgot, de késõbb gondolkozván afelett, hogy féligmeddig tisztességes ember egy országtól lopott koronát nem vásárolhat meg anélkül, hogy nyilvánvaló orgazdaságot ne kövessen el, kezdett a hír elfogadhatónak látszani, annyival is inkább, mert a koronán lévõ kövek a mai fogalmak szerint kevés értékűek, s így a korona legfeljebb mint nyersarany értékesíthetõ. Ha nem tévedek, az 1867. évi becslés szerint nyersarannyal együtt csupán 30 000 forintra lett értékelve. Ez az újsághír újra felzavarta nyugalmamat, tépelõdni kezdtem, mitévõ legyek?! Tétessek-e magasabb ajánlatot valaki által? E célra egy svájci unokaöcsém pár 100 000 frank kölcsönt biztosan adna.” Az újsághírtõl Ambrózy úgy megdöbbent, hogy azonnal felutazott a fõvárosban. Azt eszelte ki, hogy Romanelli ezredeshez fordul segítségért. De a Ritz szálló, ahol az olasz ezredes lakott, tele volt vörös detektívekkel, márpedig Ambrózy félszemű ember volt, s a fekete kötésrõl könnyen felismerték volna. Közvetítõt keresett, s ezt báró Feilitzsch Berthold volt szabolcsi fõispánban és ennek fiában találta meg. Készséggel vállalták, hogy összehozzák Romanellivel. De az ezredes éppen nem volt található. Helyette Salem gróf, az olasz misszió egy másik tisztje hallgatta végig a kérést, és megígérte, hogy az olasz misszió mindent el fog követni a magyar Szent Korona érdekében. Ambrózy megnyugodva visszautazott Acsára. Itt töltötte a kommün hátralévõ idejét, és csak augusztus 10-én, már a román megszállás alatt jött fel megint Budapestre. Itt véletlenül mindjárt a koronaõrség egyik altisztjével találkozott, aki elmondotta, hogy a koronaõrség legénysége összebeszélt, s egyikük – bár titokban – mindig ott tartózkodott a Szent Koronával. A Szent Korona a helyén van!
A boldog koronaõr megkönnyebbült szívvel utazott el idegességét kipihenni a Tátrába. Ott kapta a hírét annak, hogy Horthy Miklós fõvezér a nemzeti hadsereg élén bevonult Budapestre. Errõl így ír: “1919. nyara óta Tátralomnicon tartózkodtam, s ott ért a Horthy-hadsereg bevonulásának híre. November hó 15-én tehát útlevelet kértem Budapestre, amit azonban csak 1920. március hó 8-án kaptam meg a csehektõl, sõt azt se Magyarországra, hanem csak Ausztriába való érvénnyel kiállítva. Március 12-én tehát Ausztrián át érkeztem Budapestre, ahol a Kormányzó úr Őfõméltósága 14-én már kihallgatáson fogadott is. Tõle a már említett bizottság kiküldését és a király pecsétjének leszakítására való engedély megadását kérelmeztem. A kért országos bizottság 1920. március hó 22-én alakult meg. Tagjai voltak: nagybányai Horthy Miklós kormányzó, Csernoch János hercegprímás, gróf Dessewffy Aurél országbíró, Rakovszky István, a nemzetgyûlés elnöke, Simonyi Semadam Sándor miniszterelnök, a nemzetgyûlés két tagja, kiknek neveire már nem emlékszem és én. A bizottság, miután mindent hiány nélkül és sértetlenül elõtalált, az ereklyérõl pontos jegyzõkönyvet vett fel, s miután mindent ismét visszahelyezett, a ládát újból lepecsételte. Az 1000 éves Szent Korona tehát Isten segedelmével sértetlenül élte át Magyarország két legborzalmasabb forradalmát is”- fejezi be könyvét gróf Ambrózy Gyula koronaõr.
Szent Korona Rádió, Bálint István János
