Az idén március 16-án, vasárnap délután Szepsiben méltón emlékeztek meg a 160 évvel ezelőtti eseményekre, az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett ünnepségen. A szepsi és a Szepsi környéki magyarok már hagyományosan a helyi temető előtt felállított kopjafánál gyülekeztek, majd pedig a Városi Művelődési Központ nagytermében ünnepi műsort tekinthettek meg. Nemzeti ünnepünkön több százan lehettünk együtt, meghitt körülmények között, közösen emlékezhettünk és tiszteleghettünk az elesett névtelenek és mártírhalált halt hősök emléke előtt. Mi, határon kívüli magyarok, a magunk módján, méltósággal, de egyszerűen igyekeztünk ünnepelni.
„A mai nap emlékezni jöttünk össze. 1848. március 15-én győzött Pesten a forradalom. Nekünk, magyaroknak március 15-e jelképpé vált – nemzetünk szabadságszeretetét és a szabadság utáni vágyát fejezi ki. Március 15-e nem tartozik a legnagyobb pompával, csinnadrattával és külsőségekkel kerített ünnepeink közé. Esténként nem nézünk az égre tűzijátékot figyelve, nincs fáklyás felvonulás, nincsenek tankok az utcán, a levegőben nem száll a sült kolbász és a frissen sütött pecsenye illata. Március 15-én felöltjük ünnepi ruhánkat és halkan, olykor némán állva koszorúzzuk meg hőseink emlékműveit szerte a Kárpát-medencében. Csak legbelül hallatszik a szabadság parázsló tűzének roppanása, csak belül morajlik a forradalom hullámának a zaja. Mégis, március idusának ünnepe túlélte a 19. századi önkényuralom korát, a huszadik század útvesztőit és háborúit, a kommunizmus évtizedeinek tiltását, hogy a függetlenség és a szabadság ünnepe újult erővel törjön elő múlt századunk végén. Hogy ennek okait jobban megértsük, utazzunk vissza az időben kereken 160 évet.”
Beszédében részletesen elemezte a 160 évvel ezelőtti eseményeket. Kitért a párizsi februári forradalomra, az Irinyi József által elkészült, az ellenzéki programot tömörítő Tizenkét pontra, Petőfi Sándor Nemzeti Dalára, a Pilvax – kör tagjainak hősi cselekedeteire, a törvények uralkodói szentesítésére és kihirdetésére. Beszédét így folytatta:
„A magyar forradalom és szabadságharc később Magyarország újkori történetének meghatározó eseménye, a nemzeti önazonosság egyik alapköve lett. Ez az esemény jelkép lett: a kivívott szabadság megőrzésének és az elvesztett szabadság visszaszerzésének szimbóluma, s a magyarság 1860 óta nemzeti ünnepének tekinti ezt a napot. A forradalomról mondák, legendák szülöttek, sokan sokféleképpen írtak róla. Ma délután mi is, a Csemadok Szepsi Alapszervezete a további társszervezőkkel karöltve közösen, megkötöttük a kegyelet és hála virágcsokrát, ezzel tisztelgünk a hősök emléke előtt. De vajon hová tűnt március 15-e, a forradalom tüze és a szabadság ígérete? Ha az emlékműveknél, a kopjafáknál, a temetőkben halkan koszorúzó emberek tömegére vetjük tekintetünket, mély nyugalom tölt el bennünket. Ha az esti híradót hallgatva egy gyakorta „kedélyes“ kormánypárti politikus éppen azt fejtegeti, hogy Szlovákiában nincsenek is magyarok csak magyarul beszélő szlovákok, nem tör ki rajtam az önértékelés kételye, mert jól tudom: őseim 160 éve is kiálltak a szabadság és a magyar nemzet egysége mellett. Ha a kormány a sajtó és a magyar iskolák lábbal tiprását tervezi, nem ijedek meg, hisz jól tudom, 160 éve egy maroknyi fiatal elérte, hogy műveik szabadon jelenhessenek meg. Magyarok vagyunk? Mit jelent ez manapság? Jelent még ez egyáltalán valamit? Történelmet, irodalmat vagy egyfajta gondolkodásmódot? Vagy csak azt, hogy ilyen nyelven beszélünk – még ki tudja, meddig? Március 15-én merjük-e kitűzni a kokárdát? Ám vannak dolgok, amelyek megrettentenek, elszomorítanak, és ami a legfájóbb, nem is veszünk tudomást róluk. Megállíthatatlanul fogy népességünk, amelyet nem háború, járvány vagy erőszak tizedel. Immáron 19 éve tombol a sajtószabadság körülöttünk, ám ennyi idő elteltével is képtelenek vagyunk szabadon, gátlások nélkül beszélni a közös történelmünket és a jelenünket övező kényes kérdésekről. Régióinkat felvirágoztatni, gazdag és szegény között szolidaritást találni, ez bizony embert próbáló feladat. Ezen változtatni, közös szavakat találni, na ez már nehéz feladat. Ehhez március 15-e lelkesedése kell. Ehhez március 15-e lángja kell.”
A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Köteles László, az MKP parlamenti képviselője, az MKP Országos Elnökség tagja, a Csemadok általános alelnöke, a Csemadok Szepsi Alapszervezet elnöke, Zachariaš István, Szepsi város polgármestere, az MKP alelnöke, a Kassai Megyei Önkormányzat MKP frakciójának vezetője, megyei képviselő, Iván László, Szepsi város alpolgármestere, az MKP Kassa – környéki járási elnöke, megyei képviselő, Csoltkó Jenő, a Csemadok Kassa – környéki Területi Választmány elnöke, megyei képviselő. A továbbiakban jelen volt Halász Péter, a Szepsi Római Katolikus Egyháztanács elnöke, városi képviselő, Vitéz Erika, a Szepsi Városi Művelődési Központ igazgatónője, Sýkora Ilona, a Szepsi Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium igazgatónője, Gajdos Irén, Áj község polgármestere és Kulcsár Zsuzsa, az MKP Kassa – környéki járás Via Nova Ifjúsági Csoport titkára, az MKP Áji Helyi Szervezet elnöke. A megemlékezésen továbbá részt vettek a Csemadok Szepsi Alapszervezet vezetőségének és az alapszervezet tagjai, a Magyar Koalíció Pártja Helyi Szervezetének vezetői, az MKP Kassa – környéki Járási Elnökség tagjai, a Szepsi Városi Hivatal alkalmazottai, a Városi Önkormányzat képviselői, a Szepsi Városi Művelődési Központ és a Városi Könyvtár alkalmazottai, a Csemadok Kassa – környéki Területi Választmány küldöttsége, a Szepsi Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium pedagógusai, tanulói és diákjai, valamint az Egressy Béni Vegyeskórus, a Szepsi Asszonykórus és a Szepsi Római Katolikus Dalárda tagjai, a 12. számú Bercsényi Miklós Cserkészcsapat tagjai és a történelmi egyházak képviselői. Az ünnepi megemlékezést megtisztelte az Áji Községi Hivatal és az Önkormányzat küldöttsége is, Gajdos Irén polgármester vezetésével, valamint az MKP Kassa – környéki járás Via Nova Ifjúsági Csoport tagjai.
Az emlékezőbeszéd után, a szabadságot idéző verset szavalt Matu Éva, a Szepsi Magyar Tannyelvű Gimnázium diákja. A szavalat után ünnepi beszédet és imát mondott Halász Péter, a Szepsi Római Katolikus Egyháztanács elnöke, városi képviselő:
„Mint minden évben, az idén is mély főhajtással jöttünk ide, hogy lerójuk tiszteletünket elődeink, a valamikori bátor és hithű szepsiek előtt. Kerek százhatvan éve, hogy a Kárpát- medencében fellobbant a szabadság utáni vágy lángja. Az akkori világ alig tudta elhinni, hogy ez az ország, ez a nép, képes kifejezni szabadságvágyát. Manapság gyakran elemzik, hogy mennyire lehetünk nemzetiek, illetve mennyire kell európainak lennünk. Mi, úgy tűnik, kellünk a világnak. Ha nem így lenne, már régen eltűntünk volna a történelem süllyesztőjében. Szellemi termékenységet adunk a többi népnek, de ez nem tölthet el minket rátartisággal, hamis büszkeséggel, nem vagyunk különbek másoknál, de nem is vagyunk másodrangúak! Ma sokat beszélnek a világpolgárságról is. Az igazi világpolgár a keresztény ember, mert Krisztus mindenkit megváltott. A hittel együtt kell őriznünk nemzeti identitásunkat, hovatartozásunkat.
Milyen szerepe volt Szepsinek a szabadságért folytatott harcban? Elődeink, megértetve az idők szavát, szabadcsapatokat szerveztek. Vezetőjük, Csörghe László, nemzetőr kapitány volt. A szakasz tagjai, az egyik napról a másikra váltak katonává és indultak Kassára, szembenézni gróf Franz Schlick altábornagy hivatásos, sokkal jobban felszerelt seregével. A szabadcsapatban olyan neveket találunk, mint Góts János, Fodor János, Hardonyi László, Paszter András, Persenszky Mihály, Kukoro Károly és mások. Abaúj vármegye Sárossal együtt a 7. hadmegyéhez tartozott. Közösen hozták létre a 20. honvédzászlóaljat. 1848. augusztus 26 – án Kassán négy zsujtai önkéntes volt az első jelentkező – Karsa János, Jantó Bertalan, Karsa Ferencz és egy cigánylegény Tato József. December 10 – re 9 ezer gyalogos, 332 lovas és 15 löveg állt készenlétben. A Kassai csata akkor elveszett. A szepsiek, életüket mentve, az erdőkön át, gyalog tértek haza. A továbbiakban már nem vettek részt a harcokban. Akadtak viszont mások, akik az egész szabadságharcot végig harcolták. A résztvevők közül kiemelkedik Halmy Gábor főhadnagy, akinek a sírját évente felkeressük az ünnep alkalmából. Ott volt a szabadságharcosok között egy szlovák származású fiatalember, Lacsny Vince, aki Világos után évekig raboskodott Munkács várában. Később Szepsiben lett katolikus plébános. Staut Adolf a végsőkig kitartott a szabadságért folytatott harcban. Mint honvédőrnagy, Klapka György vezérkarához tartozott a Komáromi várban. Hivatásos katona volt. Később ezredesi rangig vitte. Királyhelmeci Szentpétery Sándor őrnagy, ugyancsak Komárom védői közé sorolható. Ő Makrancon született és ott is halt meg. Vértesi Mezőssy Pál őrnagy Munkács várparancsnoka volt, később Aradon kötél általi halálra ítélték, ezt 18 év várfogságra változtatták, majd mégis kegyelmet kapott. Ez a szabadságharcos 1800 – ban született Bodollóban. Akik a végsőkig kitartottak, azokhoz utolsó napiparancsában így szólt Klapka György tábornok a komáromi várban: „A legmagasztosabb feláldozással törtünk a kitűzött cél felé. Megtettük, mit ember a saját erejével tenni képes, pirulás nélkül állhatunk Isten és a világ színe elé!”
Mi, bódvavölgyiek is ott voltunk hát a szabadságharcban. Magyarok, németek, szlovákok, cigányok és zsidók is. Régi iratok megörökítették, hogy környékünkről többek közt Dávid Gáspár, Steer Sámuel szepsi, Fuchs Mátyás és Schwartz Mihály nagyidai, Weisz Ferenc és Wohlgemuth Herman zsarnói zsidó polgárok vettek részt a harcokban. 1849-ben, amikor Szepsit elözönlötték a kozákok, akkor is akadtak hősök, aki még fegyvertelenül is szembe mertek nézni az ellenséggel. Ilyen volt Márkus György református tiszteletes, Füzeséri Füzesséry Pál katolikus alesperes, tiszteletbeli sági prépost és néhány további városatya, akik Szepsiben maradtak, félrevezette a megszállókat, üres gabonavermeket mutattak meg az élelmet követelő, szuronyokkal fenyegetőző kozákoknak. Magyar, szlovák, német és zsidó, katolikus és református, mind együtt álltak a szabadság oldalára. A mi városkánkat is magával ragadta a forradalom szelleme. Az a legkevesebb, hogy évente egyszer, a koszorúzás alkalmából elhangozzanak azoknak a szepsieknek a neve, akik akkor a szabadság oldalára álltak. Ha most még nem is, jövőre már talán egy táblán is megörökítjük emléküket itt a kopjafa mellett.
Nehezen találhatnánk szebb szavakat, mint amelyekkel az események egyik résztvevője Jókai Mór jellemezte a szabadságharcot: „Kerestük a szabadságot, mint egyedül boldogító hitvallást a földön… Felszabadítottuk a földet a szolgalom alól, a jobbágyot a járom alól, a szellemet a rabbilincsek alól… Teremtettünk a népből nemzetet… A szabadság fájának nagy öntözés kellett: vérrel, verítékkel, keserű könnyekkel. Kincsekért kincseket adtunk. De ezek a kincsek nem vesznek el soha: megmaradnak utódainknak… Míg magyar él, míg szabad ember él e honban, kegyelettel fognak visszagondolni ez évre, annak történelmére s történetalkotó alakjaira. Dicsőség a halhatatlanoknak!” Tisztelet illeti őket. Főhajtás és köszönet, mert példát adtak az utókornak.
A Szepsi Római Katolikus Egyházközség és az Egyháztanács nevében is szólt néhány szót az emlékezőkhöz ezen a szép tavaszi ünnepen. Imádságként az egyik bencés papköltőnk, Korzenszky Richárd néhány sorát idézte: „Urunk, Istenünk: Jézus Krisztusban közösséget vállaltál velünk, törékeny, esendő emberekkel… Add, hogy olyan világot tudjunk építeni, amelyben értelmes, boldog életet élhetnek felnövekvő gyermekeink!”
Az ünnepi beszéd és az ima után a meghívott vendégek és az emlékezők a kegyelet és a hála virágcsokrait és koszorúit helyezték el a kopjafa talapzatánál. Az emlékoszlopnál koszorút helyezett el a Csemadok Szepsi Alapszervezete, a Szepsi Városi Hivatal és az Önkormányzat, a Szepsi Városi Művelődési Központ és a Városi Könyvtár, az MKP Kassa – környéki Járási Elnöksége és az MKP Helyi Szervezete, az MKP Kassa – környéki járás Via Nova Ifjúsági Csoportja, a Szepsi Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium és az iskola mellett működő Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége, a Csemadok Kassa – környéki Területi Választmánya, a 12. számú Bercsényi Miklós Cserkészcsapat és a Római Katolikus Egyházközség. Külön megtisztelés, hogy az Áji Községi Hivatal és az Önkormányzat küldöttsége is, Gajdos Irén polgármester vezetésével koszorút helyezett el a kopjafa talapzatánál. A kopjafánál virágcsokrot helyezett el számos emlékező is. A koszorúzás alatt az Egressy Béni Vegyeskórus, Kozsár Zsuzsanna vezényletével, és a Szepsi Katolikus Dalárda tagjai forradalmi dalokat adott elő.
A koszorúzás után Zborai Imre, a Csemadok Szepsi Alapszervezet alelnöke, a Csemadok Szepsi Alapszervezet vezetősége és a további társszervezők nevében megköszönte a virágcsokrokat és a koszorúkat. Örömét fejezte ki, hogy a nemzeti ünnepünkön együtt lehettünk, meghitt körülmények között, közösen emlékezhettünk, tiszteleghettünk az elesett névtelenek és mártírhalált halt hősök emléke előtt: „A magunk módján, méltósággal és egyszerűen igyekeztünk ünnepelni. Megtiszteltük Petőfit, Jókait, Vasvárit és a többieket. Megtiszteltük azokat, akik bátrak mertek lenni, akkor, amikor kellett. Megtiszteltük azokat, akik otthagyták asszonyaikat, gyermekeiket és mentek megvédeni a hazát. Megtiszteltük azokat az apákat, akik odavesztek, akik nem nevelhették fel fiaikat és lányaikat. Megtiszteltük azokat az anyákat, akik odaveszett férjük után hagyták odaveszni fiaikat is. Megtiszteltük azokat az ifjúkat, akik mátkájukat kardra, karabélyra cserélték. Megtiszteltük azokat a gyerekeket, akik, amíg apjuk, bátyjuk odavolt a csatában, ők szántottak, boronáltak, vetettek. Megtiszteltük a magyarokat, lengyeleket, szlovákokat, románokat, cigányokat, szerbeket, meg ki tudja hányféle náció fiát, akik megértették, hogy csak egymás kezét fogva lehet kivívni a szabadságot. Imát mondtunk önmagunkért, imát mondtunk gyermekeinkért és unokáinkért.” Majd az emlékezők és az egybegyűltek, az Egressy Béni Vegyeskórus közreműködésével közösen, mély átéléssel elénekelték nemzeti imánkat, a Himnuszt.
Utána az emlékezők együtt vonultak át a temetőbe a honvédsírokhoz, néhány szál virágot helyeztek el a sírokon. Mindkét sírhalomnál Halász Péter, városi képviselő mondott rövid visszaemlékezést. A temetőben a Szepsi Katolikus Dalárda tette meghittebbé az emlékezést. Végezetül Zborai Imre, a Csemadok Szepsi Alapszervezet alelnöke a rendezvény résztvevőit és az emlékezőket tisztelettel és szeretettel hívta az ünnepi műsorra a Városi Művelődési Központ nagytermében. Az ünnepi megemlékezés első részét így fejezte be: „Március 15-e üzenete ma is él, és 160 éve sem változott: Hűség a nemzethez, a kultúrához, a nyelvhez és a szülőföldhöz. Ez az, ami előre visz. Ha folyamatában látjuk a történelmet, akkor 1848 üzenetét, az oda vezető utat, a reformkor üzenetét, valamint az utána következőkor üzenetét is, be kell építeni a mai törekvések közé. Olyan Európát szeretnénk, amelyben meg tudjuk valósítani magyarként önmagunkat. Európaiként magyar, magyarként európai akarunk lenni.”
A rendezvény második fele a Szepsi Városi Művelődési Központ nagytermében folytatódott. Itt Köteles László, az MKP parlamenti képviselője, az MKP Országos Elnökség tagja, a Csemadok általános alelnöke, a Csemadok Szepsi Alapszervezet elnöke köszöntötte az egybegyűlteket és az emlékezőket: „Örömömet fejezem ki, hogy nemzeti ünnepünkön, ma délután több százan emlékezünk a magyar szabadságharc és forradalom hőseire. Idősebbeknek és fiataloknak egyaránt fontos március 15-e emléke. Reményemet fejezem ki, hogy Európa mára igazán megérett az 1848-as eszmék befogadására.” Rövid bevezető beszédében az 1948-49-es magyar forradalom és szabadságharc a mai világra is érvényes üzenetét vázolta fel. Rámutatott arra, hogy ebben az anyagias világban is szükség van az összefogásra, az önzetlenségre. Arra buzdított mindenkit, hogy vállaljon aktívan részt a magyar közösség építésében, fennmaradásában, kiemelve az oktatás, a kulturális és társadalmi élet fontosságát. „Drámai népfogyatkozásunk ellenére máig őrizzük a magyar szót, mely tovább élteti nemzeti tudatunkat. A szabadság, egyenlőség, testvériség ne csak szavakban, de a mindennapokban is mutatkozzon meg.” – fejezte be bevezető beszédét a Csemadok Szepsi Alapszervezet elnöke.
Az emlékezők és az érdeklődők először Balassa Zoltán, kassai helytörténész előadását, „Az 1848/49-es forradalom Abaújban” címmel, hallgathatták meg. Előadásában a forradalom mérföldköveinek számító momentumokat és az akkori abaúji eseményeket elevenítette fel:
„Március 15-e. Ha kiejtem ezt a mágikussá lett dátumot, minden magyar önkéntelenül teszi hozzá az évszámot is. Igen, pont 160 évvel ezelőtt zajlott le az a sikeres forradalom a zordon Kárpátok ölelte tájon, mely Európában egyedüliként volt képes hosszú hónapokig ellenállni az akkori nagyhatalmaknak, s csupán külföldi intervenció segítségével lehetett azt megadásra kényszeríteni. Idén egy másik ilyen intervenciónak is évfordulója lesz. A magyar forradalomról kicsit igazságtalanul beszélünk, hiszen abban szép számmal vettek részt a velünk együtt évszázadokon át együtt élő sorstársaink, sőt voltak olyanok is, akik itt érlelődtek nemzetté annak ellenére, hogy a politika most ősszlovákokról kezd regélni.
Nos, a szlovákok kimagasló számban vettek részt becsülettel ebben a küzdelemben a szabadság oldalán. Ma ezt a sorsközösséget és a közös harcot sokan tagadják, vagy elhallgatják. Ezek emlékeit eltávolították, néhányat viszont sikerült visszaállítani. A selmecbányai Honvéd-szobor, Tóth Árpád költő édesapjának alkotása, restaurálva áll a várudvaron. A lőcsei honvéd-emlékműnek csak a talapzata maradt meg, ma Ľudovít Štúr áll rajta. De a rozsnyói Kossuth-szobor ismét áll. Igaz, nem egykori helyén, de ma már nem egy kazánházban bújtatják, vagy nem egy múzeum mögött rejtőzködik, hanem nyilvánosan hirdeti a daliás napok melengető emlékét. A kassai honvédszobrot 1919-ben rombolták le, s azt megelőzően két nő vére festette pirosra a kassai utcát. A szepesszombati 48-as emlékmű talán annak köszönheti megmaradását, hogy nem oda való szlováknyelvű feliratot véstek rá. De oldalán a felirat hirdeti az egykori polgárok hazaszeretetét. A szepesváraljai temetőben található emlékműre viszont azt a félrevezető szöveget vésték, hogy a branyiszkói csatában a szlovák katonák idegen érdekeket szolgálva harcoltak. Vajon a világszabadság eszméje a szlovákok számára mások érdeke lett volna csupán? 1849. február 5-én Branyiszkónál Podlesny – Erdősi Imre tábori lelkész buzdította a katonákat harcra sikeresen, akinek selmecbányai emléktábláját el kellett lakóházának faláról távolítani, ám a nagyméretű emléktábla nemcsak régi képeslapon maradt meg, hanem a Selmecbányai Vármúzeumban látható.
A vértelen forradalom híre Kassára három nappal később érkezett meg. A forradalom és vér fogalmát rendszerint össze szokták kötni. De ez akkor nem így volt és mindig is külön örömöt jelentett. Ez a nap volt a polgári Magyarország születésnapja. A nemesség ekkor képes volt saját érdekeit félretenni, amit a gyilkos osztályharcon felnőtt vaskalapos marxisták sohasem értettek meg. Kassán nagygyűlést tartottak, hol éppen a Rákóczi-hagyományokra való hivatkozással fogadták el a Tizenkét pontot. Ezt hirdette a szerencsés, de barbár módon lerombolt kassai honvéd-emlékmű, melyen egy kuruc harcos teszi egy vörös sipkás honvéd vállára a kezét. A forradalmat és szabadságharcot a rendi felkelése sora előzte meg Bocskai Istvánnal kezdődően, de ezeket inkább az alkotmányért vívott küzdelmeknek kellene neveznünk, hiszen az elégedetlenség lángja a korabeli viszonyokkal mindig is összekapcsolódott az ősi alkotmány semmibevevésével, s a fegyvert ragadók mindig is azt kívánták helyreállítani.
Ha most e bevezető után Abaúj és Torna területére vetjük szemünket, elmondhatjuk, nem itt zajlottak a sorsdöntő események, nem itt folytak le a legnagyobb csaták, ám elhallgatnánk a valóságot, ha elsiklanánk az itteni harcok fölött. Kassa mellett két csata is zajlott, melyeket éppen ezért kassai csatáknak neveznek. Az elsőt Schlick vezette Pulszky Sándorral szemben. Karsa Ferenc, de mások is leírják ennek menetét eléggé érzékletesen. A második csatát meg viszont Jókai Mór naplófeljegyzései őrizték meg. Elég kíméletlen képet festett a szerencsétlenül végződő csatáról.
Nézzük az elsőt, mely Budamérnél kezdődött. Schlick, aki Krakkóból jött, itt használt először hadiröppentyűt, a mai rakéták ősét. De az akkor inkább lélektani fegyver volt. Erre a csatára december 11-én került sor. Ennek két emléke is van Kassán. A Kládek Gábor által restaurált lengyel emlékmű a város északi peremén, és Concoreggio Horatius sírja a Rozália temetőben. A csatában egyébként 230 halottat, néhány sebesültet veszítettek, magyar oldalról 250-en kerültek hadifogságba. A császári oldal vesztesége 147 sebesült és halott volt. Formálisan két kiegyensúlyozott tábor találkozott, hiszen mindkét oldalon 8000 ember állt és 14 magyar ágyúval szemben a császáriaknak csak 1 ágyúval volt több, de a magyar fél kiképzetlen és tapasztalatlan volt, a császári oldalon viszont képzett katonákkal és tisztekkel találkoztak. Január 4-én az Akasztóhegy alatt, Bárcánál kívánta Mészáros Lázár hadügyér kiköszörülni a csorbát. A támadás Enyickéről indult. Magyar oldalon 12 000 és 28 ágyú állott szemben Schlick 8000 emberével és 15 ágyújával szemben. Itt is a szakképzettség győzedelmeskedett. A magyar fél 300 halottat és 523 foglyot veszített, a császáriak vesztesége jelentéktelen volt: 3 halott és 22 sebesült. Schlick a két győzelmét nem tudta kiaknázni, mert amikor Guyon Branyiszkónál győzött, harapófogóba kerülhetett volna, s ezért hadállását fel kellett adnia. S itt már megmutatkozott a veszteségekben is a szakszerű vezetés és kiképzés. A támadó magyar fél 56 halottat veszít, a német oldalon 92-en pusztulnak el.”
Balassa Zoltán, kassai helytörténész előadását mulatságos és tréfás történetekkel is ékesítette. Beszélt Willenrotter Henrik csínytevéséről, amikor az ún. szlovák önkéntesek kovaköveit fadarabkára cserélte el. Megemlítette a cári hadsereg beszállásolt kaukázusi katonáinak történetét, amikor egy kassai háziasszony azt feltételezte róluk, hogy mohamedánok, s ezért szalonnával ás zsírral kínálta őket, s emiatt nem ették ki a családot a vagyonából. Beszámolt arról, hogy Kassán Záborsky és Štúr összekülönbözött, mivel Záborsky azt mondta neki, ha a magyarok győznek, akkor mi kapunk a fejünkre, ami viszont valószínűbb, hogy az osztrákok győznek, ám egyszer majd ki kell egyezniük a magyarokkal, mert sokan vannak, s akkor majd kaptok a fejetekre, hogy ellenük fordultatok. S ez lett a vége. Amikor azután a szlovákokat is kidobták az adminisztrációból, mert a Bach-abszolutizmust szolgálták, nem ezzel érveltek, hanem kirúgásukat azzal magyarázták, hogy ők szlovákok, s ezért veszítették el állásukat. Beszélt a lengyelek bátor tetteiről a város északi peremén, akik az első kassai csata hátvédjét képezték. Említette Jókai Mór emlékiratait, amelyekben a nagy író megírja leplezetlenül, hogy a második kassai csata a tisztek fegyelmezetlensége miatt veszett oda. Vázolta, hogy a Tizenkét pont március 18-án került Kassára, ahol a Rákóczi-hagyományokra hivatkozva fogadták el őket. Ennek volt emléke a Szamovolszky Ödön és Horvay János szobrászok alkotása, melyen ezt a kapcsolatot egy kuruc harcos keze egy vörös sipkás honvéd vállára tett keze szimbolizálta. A történelem különös fintora nyomán, pontosan a forradalom évfordulóján, 1919. március 18-án rombolták le a cseh legionáriusok a Honvéd-emlékművet, hogy legyen hol a Himnuszt és a Szózatot elénekelni. Mivel március 15-én tilos volt a trikolor, piros pamutszállal átkötött hóvirágcsokrot vittek a kassaiak az emlékműhöz, ahol két fiatal hölgyet megöltek a legionáriusok. A vörös sipkáról azt is elárulta, hogy úgy keletkezett, hogy amikor Miskolcon is toboroztak a kassai 9. honvédzászlóalj számára, éppen nem volt kék posztó sipkának való, csak vörös posztó huszárnadrágnak való, ezért kényszerből 300 ilyen vörös sipka készült, s a miskolciak a 80 km-t ebben masírozták le. Szemere Bertalan belügyminiszter azután elcsitította az országos botrányt és a kassaiak használhatták is ezeket a sipkákat, csak ki kellett érdemelniük. S ez meg is történt, a szabadságharc elit alakulataként jeleskedtek, és Buda visszavívásánál is dicső szerepet vittek véghez.
A csaknem negyven percig tartó előadás után a megjelenteknek ünnepi másorral kedveskedtek a Szepsi Magyar Tannyelvű Óvoda növendékei, Képes Sarolta és Tamás Irén óvónők vezetésével, és a Szepsi Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium tanulói és diákjai, Nagy Éva, Nagy Gabriella, Nagy Imre és Szpisák Veronika vezetésével. Az óvodások és iskolások műsora után fellépett a Szepsi Asszonykórus, Képes Sarolta vezetésével és az Egressy Béni Vegyeskórus, Kozsár Zsuzsanna vezényletével.
Az ünnepi műsor után Köteles László, a Csemadok Szepsi Alapszervezet elnöke köszönetet mondott nemcsak a hős elődöknek, de mindenkinek, aki e sanyarú, emberi tartást, magyarságunkat próbáló időben vette a fáradtságot és megtisztelte megemlékezésünket jelenlétével. Végezetül a meghívott vendégeket és minden kedves emlékezőt és résztvevőt egy baráti beszélgetésre, és a már megterített szeretetasztalhoz invitálta egy csésze kávéra, teára, pogácsára, egy pohár borra.
Zárszavában kiemelte a felszólaló: „Egy határtalan nemzet, határtalan emlékezetében március 15-e az a nap, ami az egyetértést is jelenti. Ha szabadság és kultúra összetalálkozik abból, mindig tavasz lesz és az összetartozás élménye, és emléke letilthatatlanná válik.”
A késő estébe nyúló, meghitt, családias, ünnepi hangulat, valamint nótázás, és persze evés, ivás fogadta és várta a vendégeket. Nemzeti ünnepünkön vasárnap délután több százan lehettünk együtt, meghitt körülmények között, közösen emlékezhettünk és tiszteleghettünk az elesett névtelenek és mártírhalált halt hősök emléke előtt. A magunk módján, méltósággal, de egyszerűen igyekeztünk ünnepelni. Március 15-e, egy üzenet a fiataloknak, a középkorúaknak és az időseknek, de még az elhunyt és a még meg sem született nemzedékek számára is. Koszorúval a kézben, tavaszi szélben álldogálva arra gondoltunk, hogy mindig van remény, hogy az éppen aktuális, a már jól megszokott dolgainkon elgondolkodva, saját kezünkbe vegyük jövőnk alakulását és ne a könnyebb ellenállás felé elmozdulva, cselekedjünk. Az üzenet 160 éve sem változott: Hűség a nemzethez, a kultúrához, a nyelvhez és a szülőföldhöz. Nemzeti ünnepünkön ez volt a mi közös virágcsokrunk.
( Zborai Imre )
