A tankönyvek összehasonlító vizsgálatakor a történelmi személyiségek szlovák és magyar írásmódja közti eltérések rögtön szembetűnnek az olvasónak. A jelenség hátterének bemutatásához kicsit ki kell lépnünk a történelemkönyvek világából, hogy egy rövid historiográfiai áttekintés után visszatérhessünk a tankönyvek konkrét tartalmához. A névátírás elmélete és gyakorlata Szlovákiában
A szlovák historiográfia a hetvenes évekig a történelmi Magyarországon élő történelmi személynevek eredeti alakját használta – azaz azt a névalakot, melyet vagy az illető maga rögzített, vagy a kortársak illetve az utókor tett általánosan használttá. Ez tehát általában megegyezett a magyar nyelvben is használatos alakkal.
Ez a helyzet igazán akkor kezdett változni, amikor a Szlovák Történelmi Akadémia Történettudományi Intézetét belül 1979-ben felállították a Történelmi Terminológiai Bizottságot. A bizottság 1980-ban publikált javaslatai szerint a szlovák történelem magyarországi korszakában élő történelmi személyek neveit szlovák helyesírással kell írni.
A névátírás időbeli határának a 19. század közepét adják meg, tehát a nevek szlovákosítása „nem érintheti a történelmi Magyarországon a nemzeti mozgalmak korában élő, annak kulturális és politikai életét képviselő híres személyek már rögzült vezetékneveit”. Szlovák keresztnév használandó viszont a történelmi Magyarország minden közéleti személye esetén – magyarok esetében is, és azok esetében is, akiknek a vezetéknevét nem szlovákosították. Így tehát Rákóczi Ferenc javasolt alakja František Rákoci, Kossuth Lajos esetében pedig Ľudovít Kossuth. Külön említésre méltó szabály, hogy azon történelmi családnevek esetében, melyek esetében források alapján feltételezhetőnek tartják, hogy volt valamikor szlovák variánssa is, a szlovák változatot kell használni (így például a Kubinyi, Palugyay, Szentiványi családok nevét a Kubínsky, Palucký, Svätojánsky alakra javasolják átírni).
Hogy az elméletből gyakorlat váljon, még ugyanebben az évben Jozef Novák megjelentette „Családi címerek Szlovákia területén” [Rodové erby na Slovensku] című heraldikai művét, melyet a bizottság által is deklarált szabályok alapján készített. Többek között bevezette a településhez köthető családnevek átírását a szlovák helynévnek megfelelő alakra. Így lett a Magassy családból – akiket a szerző a pozsony vármegyei Magasi (szlovákul Horenice) faluhoz kötött – Horenicky.
Az új nyelvi kodifikáció gyakorlatba való átültetését volt hivatott elősegíteni az 1986-1994 között megjelentetett hatkötetetes Szlovák Életrajzi Lexikon (Slovenské biografický slovník) is, mely máig alapvető szlovák historiográfiai segédkönyv. A lexikon már kiterjeszti az akadémiai terminológiai bizottság által javasolt időbeli hatályt: „a szlovák helyesírás elveinek megfelelően írjuk a címszóban és a címszóhoz tartozó életrajzi szakaszban azoknak a személyeknek az eddig nem-szlovák írásmóddal írt keresztnevét, akik 1918 előtt haltak meg – mindezt történészek, nyelvészek, könyvtárosok közös döntése alapján”.
A történészi gyakorlat hamar „össztársadalmivá” vált. A bizottság által kidolgozott elvi alapvetést ugyanis átvették a Szlovák Helyesírás Szabályai (Pravidlá) 1991. évi kiadásának összeállítói is, akik leszögezik, hogy a szlovakizációt a „szlovák történelem magyarországi történetében” végig érvényesíteni kell, azaz 1918-ig. A Pravidlá-t pedig a szlovák nyelvtörvény alapján a Kulturális Minisztérium 1997-ben a nyelvi kodifikáció egyik segédkönyvévé nyilvánította, így megsértése elméletileg törvénysértésnek számít.
Kultúrbotrányok mindkét oldalon
Az új gyakorlat a magyar történészek körében kisebb kultúrbotrányt okozott, de számos kritika érte azt szlovák részről is. Sokan emelik ki például, hogy miközben a terminológia újraszabályozói a kaotikus névhasználatra hivatkoznak, valójában maguk teremtenek zűrzavart. Hiszen a kuruc fejedelem nevét valóban írták Rákóczy és Rákóczi formában is, de az új szabályozással egy harmadik forma – Rákoci – jött létre. Az új szlovák névalakok pedig így visszakereshetetlenek szakkatalógusokban és idegen nyelvű könyvekben. Ezzel együtt a külföldieknek is nehézséget okoz a szlovák forrásokban szereplő nevek „dekódolása”.
Kritika érte a szlovákosítás leegyszerűsítő jellegét: az egri hős Bornemissza Gergelyt és a költő-író Bornemisza Pétert egy családban egyesítették, hiszen szlovákul mindkettő Bornemisa lett, ahogyan a Szeberínyiek és a Szeberényiek is egy névként tűnnek fel (Seberini). Eközben másutt különböző név-formák párhuzamos használata alakult ki, hiszen az akadémiai terminológiai bizottság szerint egy nemzettéválás előtti Wesselényiből Vešeléni lett, a 19. századi nemzeti mozgalmár Wesselényi Miklós viszont már Wesselényi maradhatott.
De nem csak a szabályokon belül találtak ellentmondást a kritikusok, hanem a gyakorlatban is, mivel a szabályok nem egyértelműek. Hiszen el kell dönteni, ki számít a „szlovák történelem” részének, hogy ki élt már a „nemzeti mozgalom” korában, és hogy mely neveknek létezhetett valamikor szlovákos névvariánssuk. Egy történelemmel is foglalkozó munka a szerzők kellő figyelme és utánajárása nélkül igazán zavarossá válhat. Így például vannak könyvek, melyekben egymás mellett szerepel Vešeléni és Pázmány, Thököly és Berčéni neve.
A módszertani dimenzióra vonatkozó kritikán túl komoly vitatémává vált a szabályozás mögöttes szelleme. A szlovakizáció ugyanis nem érintette a szlovák személyek neveit, így a 19. századi szlovák költőfejedelem Pavol Országh-Hviezdoslav maradt, a 19. századi politikus pedig Viliam Pauliny-Tóth. Általában a német személyek vezetéknevei is változatlanok maradtak, de azon nem-magyar személyek nevét, amelyek magyaros alakban rögzültek, ugyancsak szlovákosították (ezért lett Cilleiből Celský). Így sokan a névátírást nem terminológiai problémaként kezelik, hanem a nyelvi nacionalizmus látványos megtestesüléseként, illetve „dehungarizációként”.
A dehungarizációs célt végeredményben az eszmei kezdeményezők is vallják: Jozef Novák egyik érve a névátírás mellett, hogy „a történelmi családnevek magyarosítás hatására bekövetkezett megváltoztatása a mai történészek számára nem kellene, hogy kötelező erejű legyen”. Ez az alapállás – mint többen is rámutatnak – a nevek magyarosodását külső, „természetellenes” behatásként értelmezi, és eltekint attól, hogy a folyamat sokszor természetes, önkéntes vagy éppen tudattalan volt, és a modern nacionalizmus korszakát jóval megelőzhette. Hiszen – mint Milan Zemko írja fentebb is idézett cikkében – a névmagyarosítás a nemesség körében sokszor 16-17. századi jelenség volt, és a névalak rögzítésével az állam az 1800-as évek elejéig nem foglalkozott, annak változtatgatása a szabad akarattól függött. Ha igazolható is, hogy egy család szlovák származású volt és nevét csak az idők során változtatta magyarrá, a jelenséget akkor is csak egy történelmi körülmények befolyásolta folyamatnak tekinthetjük. Így nem lehet a nevek hordozóit olyanná tenni, „amilyenek sosem voltak, vagy amilyenként a történelmi fejlődés évszázados folyamatában megszűntek létezni”.
Végül, de nem utolsósorban többen vetnek fel etikai-jogi aggályokat is. Eszerint a név identitásképző funkcióval bír, és így a szabályozás sérti az érintettek személyiséghez, identitása megválasztásához való jogát; ráadásul a szlovák alkotmánnyal is ellentétes, mely kimondja: „mindenkinek joga van … a neve megtartásához”.
Névhasználat a szlovák történelemtankönyvben
A hosszúra nyúlt áttekintés azért volt szükséges, hogy a tankönyvi névhasználatot a szlovák historiográfiában el tudjuk helyezni. Megállapíthatjuk, hogy a tankönyvek lényegében „törvénytisztelőek”, azaz a történelmi személynevek szlovákos formában szerepelnek, de a fentebb kárhoztatott következetlenség itt is kimutatható.
Nemcsak a nemzettéválás kora előtti történelmi személyiségek, de a 19. századi nemzeti mozgalmak résztvevői is szlovákosított névvel szerepelnek. (Előbbire lásd pl. Štefan Verbőci, Ján Turzo; utóbbira Štefan Sečéni, Ľudovít Košut.) Utóbbiak esetében zárójelben szerepel az eredetileg használatos név. Petőfi Sándor viszont nem Alexander Petőfi vagy Petrovič alakban, hanem „Šándor Petőfi” formában szerepel.
A dualizmus korabeli politikusok is szlovákosított alakban vannak feltüntetve, de nem következes a névátírás logikája. Andrássy Gyula Július Andrášiként szerepel, tehát vezetéknév és keresztnév is szlovákosított formában van ebben az esetben; Tisza Kálmán esetében viszont csak a keresztnév válik szlovákká (Koloman Tisza), de később fia Štefan Tisaként szerepel. Andrássy fia, ifjabb Andrássy Gyula viszont marad J. Andráši, annak ellenére, hogy 1918 után halt meg. Következetlenségnek mondható az is, hogy a reformkori személyiségekkel ellentétben a dualizmuskori politikusok esetében nincs zárójelben feltüntetve az eredeti névforma.
A „dehungarizáció” logikáját követi a tankönyv akkor, amikor azokat a szlovák történelmi személyiségeket, akiknek szlovák identitása egyértelmű, de magyar alakú nevük van, nem írják át szlovák fonetikával. A német etnikumú személyek vezetéknevét viszont – hasonlóan a jelenlegi szlovák gyakorlathoz – itt sem szlovákosítják.
A névhasználat szabályairól a tankönyv nem tesz említést, ennek elmagyarázását a tanárra hárítják át; bár a fejezetvégi kérdések közt egy helyen utalásszerűen szerepel az, hogy az új helyesírási szabályok szerint a történelmi neveket „egyszerűsített formában” kell írni.
A terminológiai és névhasználati kérdések fenti, részletes áttekintésére azért volt szükség, mert véleményünk szerint mindez alapvetően meghatározza a szlovák és magyar történelemszemlélet egymáshoz való viszonyát – függetlenül attól, hogy a tartalmi kérdésekben mekkora hasonlóságok és eltérések vannak.
Kollai István, Múlt-Kor
