Az MKP Stratégiai Tanácsának január 29-én tartott szakmai konferenciáján Bogár László közgazdász, a Károli Gáspár Református Egyetem docense előadást tartott a nemzetstratégia társadalomgazdasági alapjairól.
A magyar társadalom történelmének egyik legsúlyosabb, legbonyolultabb válságát éli át. Egy komplex társadalmi rendszer akkor van válságban, ha a benne felmerülő kérdések száma és ereje nagyobb, mint az ezekre adott/adható válaszok száma és ereje. Ilyenkor a rendszerben súlyos alkalmazkodási súrlódás lép fel, és ez öngerjesztő folyamattá válván egyre jobban rontja az egyensúly helyreállításának esélyét. Fokozza az ilyenkor egyébként is jelentős veszélyt az, ha ráadásul alkalmatlan „narratívák” próbálják értelmezni a helyzetet, így a kudarcok egyre mélyülő sora mintegy eleve „borítékolható”. Ez ugyanis a konstruktív tanulás helyett a destruktív, patologikus tanulás társadalomlélektani mechanizmusait erősíti.
Modellszerűen ábrázolva mindezt, a minket körülvevő válságtérben analitikusan négy fontos réteg különböztethető meg: a közbeszéd válsága, a rendszer válsága, a társadalmi újratermelés válsága, a globális létmód általános válsága jelenik meg a magyar társadalom belső válságterében.
1. A közbeszéd válsága
A társadalmi kommunikáció elemi rendszerét jelentő közbeszéd, vagyis az a diskurzustér, ahol az adott emberi közösség saját folyamatainak szabályozása érdekében igyekszik a verbális érintkezés anyagi és szimbolikus intézményeit, eszközeit, eljárásait felépíteni – ez ma összeroncsolódni látszik Magyarországon. Túlzás nélkül állítható, hogy valójában egy folyamatosan mélyülő „verbális polgárháború” részesei vagyunk, a „szavak polgárháborújáé”. Egyre alkalmatlanabb értelmezési keretek és fogalomkészletek kusza káosza kavarog egyre veszélyesebb örvényeket keltve. Mindez egyre nyilvánvalóbban „negatív végösszegű” játszmává kezd válni, ahol valójában már mindenki veszít, sőt mindenki tudja is, hogy mindenki veszít, mégsem állítható meg az egyre erőteljesebben romboló folyamat. Ennek legmélyebb társadalomlélektani oka az, hogy amíg minden szereplő úgy gondolja, hogy „számomra az már nyereség, ha én többet tudok ártani a másiknak, mint az nekem”, addig nemcsak hogy nem törekszik leállítani e végzetes mechanizmust, de egyenesen ösztönzést is érez arra, hogy tovább gerjessze azt. Márpedig könnyű belátni, hogy ez az emberi közösségek kollektív öngyilkosságának legbiztosabb és legtöbb szenvedéssel járó módja.
Döntő fontosságú feladat tehát, hogy megértsük, mi tartja fenn, mi gerjeszti folyamatosan a verbális polgárháború e vészjósló örvényeit. Ennek megválaszolása azonban már átvezet minket a válság második rétegéhez a ,,rendszerváltás rendszerének” válságához.
2. A rendszer válsága
Az első kérdésünk mindjárt az lehetne, hogy miért csak ilyen nehézkes és hosszú kifejezéssel lehet utalni arra a berendezkedésre, amelyben 1990 óta élünk. Minden rendszer ugyanis valamilyen elegáns,,-izmussal” szokott önmagára utalni. Aligha véletlen, hogy a „közbeszélők” a kezdetektől igyekeztek kerülni a rendszer jelzésére a „kapitalizmus” kifejezést, inkább a sokkal semlegesebb demokrácia és piacgazdaság kifejezéseket használták/használják szinonimaként. (Tegyük mindjárt hozzá: hibásan! Történelmileg igen sokáig létezett piac kapitalizmus nélkül, és most úgy tűnik fel, a globális kapitalizmus egyre inkább „jól elvan” piac nélkül. A demokrácia említésének élő cáfolata pedig ma éppen az a Kína, amely a világtörténelem legsikeresebb kapitalizmus-kísérletét hajtja végre, mindenféle demokrácia nélkül.)
De akkor valójában mi is az a ,,valami”, amit a rendszerváltás rendszereként szokás említeni? Ennek megértéséhez fontos rögzíteni azt a tényt, hogy a magyar társadalom most már lassan fél évezrede birodalmi függésben él. Előbb a török, majd Habsburg, aztán a „harmadik” birodalom, a szovjet-globalitás kísérlete birodalmának, és végül most a nyugatias globalitás birodalmának alávetve. Függetlenségünket, szuverenitásunkat legfeljebb „procedurális” értelemben nyertük el 1990-ben, de hát ebben a formális értelemben 1920-tól kezdve folyamatosan „függetlenek” voltunk.
‘A jelenlegi birodalmi függés felismerését kétségtelenül nehezíti, hogy ez a birodalom nem a földrajzi, hanem a szimbolikus térben épül fel. Nem egy „országként” működő impérium tart minket függő helyzetben, hanem egy országok feletti térben „lebegő”, de azért nagyon is „létező” birodalom, a nyugatias globalitás hatalmi rendszere. E hatalmi rendszer fő elemei: a kényszerítő hatalmi, a fegyelmező hatalmi és a véleményhatalmi szimbolikus erőszak intézményei. Ezeket az intézményeket a saját „lokalitásunkban” közvetlenül megjelenő multinacionális vállalatok, az IMF, a Világbank, a hitelminősítők és a globális média testesítik meg. A valóságos hatalmat ők gyakorolják a Magyarország nevű „lokalitás” területén, hiszen érdekérvényesítő képességük ma már sokkal nagyobb, mint valamennyi magyar uralmi szereplőé együttvéve (beleértve a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális elitek mindegyik csoportját).
Ez a globális struktúra úgy gyakorolja hatalmát, hogy sem nem választjuk, sem nem ellenőrizzük őket, és így értelemszerűen nem vállalhatják (nem is vállalják!) döntéseik belső társadalmi következményeit. Márpedig éppen az uralkodó politológia minősíti az ilyen rendszereket „diktatúrának”. Vagyis ami most válságba került a ,,rendszerváltás rendszereként”, az a formálisan-procedurálisan demokráciának, jogállamnak, piacgazdaságnak feltüntetett, ám tartalmilag diktatúrának minősíthető berendezkedés.
Hogy milyen ereje is van ennek a lényegében ellenőrizetlen túlhatalomnak, arra egyetlen adatként álljon itt a reálbérek és a profitok növekedési ütemében meglévő hatalmas különbség az 1988 és 2008 közötti húsz év során. Ebben az időszakban, amely a rendszerváltás első két évtizedét fogja át, a reálbérek évi átlagos növekedése mindössze 0,7%-ot tett ki, miközben a profitok növekedési üteme kb. 23% volt. Ha figyelembe vesszük, hogy ennek nyomán ma már a magyar gazdasági térben megtermelődő profitok közel 90%-a a multinacionális vállalatoknál koncentrálódik, képet alkothatunk arról, hogy valójában kik is a főszereplői ennek az egészen szélsőséges hatalomgazdasági asszimetriának.
Az ilyen rendszerekben a „hazugság” mondhatni „strukturálisan kódolva van”, hiszen a „közt” (a közösséget) megtestesítő állam kénytelen azt hazudni a közösségnek, hogy az ő nemzetstratégiai érdekeiket képviseli, miközben erre valójában már régen nem, de legalább is egyre kevésbé képes. Másfelől viszont a globális hatalom-gazdaság domináns szereplőinek is kénytelen rendszeresen csupán hazudni azt, hogy készségesen kiszolgálja őket, mert egyébként – különösen választások előtt – nem tudná a saját (bár formálisan, mégis csak létező) uralmi pozícióját a választókkal újra és újra megerősíttetni.
Tekintettel azonban arra, hogy az egyre növekvő „birodalmi” túlhatatom nyomán a rendszer egyre nyilvánvalóbban képtelen nemhogy a felemelkedést, de a már elért szerény életfeltételeket biztosítani a társadalom számára, a társadalmi újratermelési folyamatok lepusztulásával a rendszer maradék legitimitása is szétroncsolódik. Küszöbön áll tehát a rendszer látványos összeomlása, amelynek számos intézményi elemét már nap mint nap átélhetjük. A magyar társadalom tehát a káosz és az anarchia felé halad.
Habár a diskurzustérben a rendszerváltás politikai oligarchiájának két nagy tömbje gyilkos verbális polgárháborút folytat egymás ellen, logikus módon mégis egyformán érdekelt a közbeszéd minél teljesebb szétroncsolásában. Azáltal ugyanis, hogy egyre messzebbre kerülünk az alkalmas – tehát a helyzetet valóban tükröző – narratíva uralkodóvá válásától, egyre távolodunk a rendszerváltás bukásának „bevallásától”. A politikai oligarchia mindkét nagy „ politikaipari holdingja” ugyanis joggal tart attól, hogy a rendszer bukásának látványos bekövetkezte egyben az ő kollektív bukását is jelentené, és ezt érthető módon minden eszközzel igyekszik megakadályozni.
Ez a patologikus egyezség a végső oka tehát annak, hogy tovább mélyül a verbális polgárháború, és hogy az elmúlt húsz év során nemcsak hogy válaszokat nem tudtak adni a társadalmi újratermelés már legalább egy fél évszázada mélyülő válságára, de kollaboráns, globalokomprádor pozíciójukból adódóan a kérdéseket sem tudták/akarták feltenni. Ez azonban már átvezet minket a harmadik válságszinthez.
3. A társadalmi újratermelés válsága
A magyar társadalom már évtizedek óta folyamatosan halad lefelé egy olyan reprodukciós lejtőn, amelyen rövidesen kritikus pontokhoz érkezik. Lássuk, melyek e reprodukciós folyamat legfőbb elemei! A továbbiakban négy olyan dimenziót szeretnénk vázlatosan bemutatni, amelyek meghatározó erővel bírnak a reprodukció egészét illetően. Az első és legfontosabb az a dimenzió, amelyet talán a spirituális (érzelmi, morális, mentális, intellektuális stb.) talapzat megroppanásaként írhatnánk le. A másik három dimenzió inkább már csak ennek az alap-dimenziónak a „kivetülése”, tárgyiasulása, bár jelentőségük önmagukban is döntőnek tekinthetők. Ezek: a népesedés, az egészség és a társadalmi szolidaritás-együttműködés rendszere. Szándékosan nem szólunk még itt sem az ökológiai rendszer válságáról és a gazdasági válságról, mert úgy véljük, hogy – nem tagadva jelentőségüket – ezek inkább csak „származékai” a fenti alapdimenzióknak. Az alábbiakban így ezt az említett négy dimenziót tekintjük át.
a) A spirituális talapzat megroppanása
A magyar társadalom lelki struktúrái végzetesen sérültnek mutatkoznak. Ennek története igen messzire nyúlik ugyan vissza, de azt fontos rögzíteni, hogy a rendszerváltás rendszere lényegében értelmezni sem tudta a problémát, megoldására pedig kísérletet sem tett.
A társadalmi reprodukció itt jelzett elemeinek mindegyikénél egy sajátos csapdahelyzet alakult ki. A rendszer képtelen reagálni a közeledő reprodukciós katasztrófára, a katasztrófa közeledését átélő „közösség” (mint alany) pedig képtelen reflektálni a rendszerre. Vagyis hiába érzi, tudja, látja, hogy a rendszer látványosan („visszamenőleges hatállyal”!) bizonyul képtelennek az – egyébként, bár felületesen, de éppen önmaga által megfogalmazott – ígéretek (felemelkedés, jólét, biztonság stb.) teljesítésére, mégsem tudja „leváltani” a rendszert. Sőt nemcsak hogy a radikális követelésként megfogalmazódó „új rendszerváltást!” jelszó válik paródiaként nevetség tárgyává, hanem a kulturáltan megfogalmazott rendszerkorrekciós igények is állandó megbélyegzés tárgyai az uralkodó diskurzusban.
A rendszer tehát önmagát teszi egyre inkább képtelenné az alkalmazkodásra, s ennek fő oka történetileg az, hogy ez egy szervetlenül „bevezetett” rendszer: egyszerű „másolati példánya” a nyugati rendszereknek, amelyek egészen más történeti időben és térben egészen más feladatok teljesítésére jöttek létre. A kudarc tehát történeti értelemben is logikus következménye a rendszer „fogantatásának”.
A spirituális talapzat szétroncsolódásának egyik fő oka, hogy 1920 és 1956 között a magyar társadalmat négy olyan iszonyú erejű trauma is érte, amelyeknek társadalomlélektani feldolgozása nemcsak hogy nem zárult le, de el sem kezdődött. (Trianon, holokauszt, kitelepítés-gulág, és maga 1956) Sőt az elmúlt évtizedek során minden berendezkedés („kurzus”) ráterítette ezekre a traumákra a maga hamis magyarázó ideológiákból legyártott értelmezőrétegét, folyamatosan tovább rontva ezzel a feldolgozás sikeres elkezdésének esélyét is.
Minden olyan kísérlet kudarcba fulladt, amely arra irányult, hogy a magyar nemzet mint közösség átélhesse saját eredetét, küldetését és „szenvedéstörténetét”, vagyis önazonosságát. A mindenkori uralkodó közbeszéd ugyanis minden ilyen törekvést megbélyegzett, vagy nevetség, gúny és megvetés tárgyává tett és tesz ma is. Ennek nyomán pusztul és roncsolódik a bizalom, együttérzés, szeretet, vagyis azoknak a döntő fontosságú szimbolikus javaknak minden készlete, amelyek nélkül emberi közösség nem létezhet. Lássuk, hogyan jelentkezik mindez a népesség, egészség és társadalmi együttműködés rendszereiben!
b) A népesedési válság
Egy közösség demográfiai története a legpontosabb ;,tükör” arról, hogy mi is játszódik le az adott közösség reprodukciós „mélyszerkezetében”. A magyar társadalom termékenysége most már több mint ötven éve az egyensúly megtartásához szükséges szint alatt van, és a folyamatos süllyedés nyomán ma alig felét éri el a minimálisan szükséges szintnek. Minden évben hozzávetőleg 50%-kal többen halnak meg, mint amennyien születnek, és e tendencia folytatódása esetén egy évtizeden belül akár kétszer annyian is meghalhatnak, mint ahányan születnek. Bármit is állítsanak az e kérdéssel foglalkozók, ha ez bekövetkezik, onnan nincs visszatérés.
A magyar társadalom demográfiai reprodukciójának roncsolódása tehát akár egyetlen évtizeden belül megpecsételheti hazánk sorsát. A legsúlyosabb fenyegetést valójában az jelenti, hogy annak ellenére, hogy mindez közel fél évszázada zajlik, és a folyamatok évről évre romlanák, a magyar nemzet mint közösség mind a mai napig nem volt képes megállítani e végzetes lejtőn való lefelé mozgását. Sőt arra sem volt képes, hogy egyáltalán olyan nemzetstratégiát dolgozzon ki, amely felvázolja annak a minimum három évtizednek a teendőit, amelynek során – teljes egyetértést és együttműködést feltételezve – megkezdődhetne a visszakapaszkodás. Ráadásul, mint a továbbiakban majd kifejteni törekszünk, legalább ötven éve nem voltak olyan rosszak az egyetértés és együtt cselekvés esélyei, mint éppen ma.
A népességfogyás döntő oka ugyan a születésszám csökkenése, de a halálozások igen magas szintje is komoly szerepet játszik a folyamatos hanyatlásban. Az ötvenes évek 250 ezres évi születésszáma 25 év elteltével 170 ezerre csökkent, majd újabb 25 év elteltével kb. 90 ezerre. Ha ez az előttünk álló 25 év során is megismétlődik, ezzel kezdetét veszi Magyarország végleges „felszámolása”. Ráadásul ezek a születési csúcsokat jelentő évek, tehát az átlagosnál rosszabb években 30-35 év múlva akár a születések „megszűnésével” kell számolnunk? Ez képtelenségnek látszik ugyan, de egyelőre nincs határozott érv, amely cáfolatát adná.
A magyar halálozási adatok Európa egyik legrosszabb helyzetben lévő országának képét tárják elénk. A hatvanas évek végétől 15 éven keresztül romlottak a halálozási adataink (erre alig van példa az egész világon!), és jelenleg is igen alacsony szinten stagnálnak. De erről részletesebben a következő alfejezetben szólunk.
c) Az egészség „ügye”
A címben szereplő idézőjel egy fontos különbségtételre hívja fel a figyelmet. Az egészségügy és az egészség ügye egymással szorosan összefüggő, de részben elkülönülő kérdéskört ír le. A szűkebb értelemben vett egészségügy, vagy inkább „betegségügy” a már kialakult bajt próbálja orvosolni. Az egészség ügye azonban éppen a baj kialakulásának okait kísérli meg feltárni, annak érdekében, hogy a társadalom-szerveződési mód betegség-képző mechanizmusaival szembeni fellépés lehetővé váljon. A betegségeknek ugyanis minden társadalomban van egy sajátos, többnyire rejtve maradó, újratermelődési mechanizmusuk, amely szorosan kapcsolódik az adott szerveződési mód belső feszültségeihez.
Mindezzel persze nem kívánjuk kisebbíteni a szűkebb értelemben vett egészségügy kérdés-körének jelentőségét, csupán arra a közismert tényre utalunk, mely szerint ennek egész intézményrendszere csupán 10-15%-ban befolyásolja az adott népesség általános testi-lelki egészségét. A többit – ahogy már említettük – az a bonyolult öko-szocio-kulturális komplexum határozza meg, amelyet valójában a közösség „létmódjaként” írhatunk le. A nemzetstratégia céljait megfogalmazó fejezetben azonban részletesen foglalkozni kívánunk a szűkebb értelmű egészségügy átalakításának alapvető problémáival is.
A hosszú távú idősorok tanúsága szerint a magyar társadalom a 70-es, 80-as évek során igen súlyos egészségromlási folyamaton ment át. És bár a romlás a 90-es években lelassult, egyes területeken lassú javulás is elkezdődött, de hatalmas távolságra kerültünk azoktól a nyugati országoktól, amelyeket pedig a 60-as évek végén, 70-es évek elején még megelőztünk. Különösen megrendítő a középkorú férfinépesség állapota. Most már több mint negyven éve folyamatosan romlik ennek a korcsoportnak szinte valamennyi egészség-mutatója, megbetegedési és halálozási adatai Európában Ukrajnáéival és Oroszországéival együtt a legrosszabb helyen állnak.
A korszak mélyszerkezetének alapos elemzése rá kell hogy döbbentsen minket arra a fontos összefüggésre, amelyre már utaltunk, de itt nem árt újra felhívni rá a figyelmet. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy a negyed századon keresztül (1970-95) tartó súlyos egészségromlás valójában a globális alkalmazkodásunk nyitánya. A felkészületlen magyar társadalmat úgy hajszolják át a társadalmi, gazdasági, politikai, ideológiai, kulturális, ökológiai alkalmazkodási kényszerek egymással bonyolult interferenciában lévő tömegén, hogy közben megfosztják tradicionális kötődésének utolsó szálaitól, lehetetlenné téve, hogy a helyzethez illő saját közösségi szerveződéseit létrehozza. Az atomizálódó – azonosság-képző intézményeitől megfosztott -, nyers „individuumok” így teljesen kiszolgáltatottá válnak a test és lélek minden betegségével szemben. Ezzel megindulunk lefelé azon a pusztító lejtőn, amelyen egyelőre még megállni sem sikerült, a reménykeltő visszakapaszkodás távlatai pedig egyelőre bizonytalanabbak, mint valaha.
A magyar társadalom „egészségvagyona” tehát az elmúlt most már lassan fél évszázad alatt egy teljes történelmi korszakkal ezelőtti szintre esett vissza. A spirituális talapzat lepusztultsága, és az ennek nyomán súlyosbodó népesedési és egészségválság egyre inkább érezteti hatását a társadalom belső szolidaritási kötéseinek szétroncsolódásában. A latinamerikai szintűre nőtt társadalmi egyenlőtlenségek mellett az általános újratermelési válság egy önmagában is fontos válságképző elemére, a nyugdíjrendszerre kell még (kicsit részletesebben is) kitérnünk.
Mielőtt azonban ezt megtennénk, ejtsünk néhány szót a nemzeti vagyon kérdéséről, hiszen a magyar társadalom reprodukciós válságának mélyülése egy másik síkon folyamatos vagyonvesztésként is leírható.
Az 1989-es év volt az utolsó, amikor a KSH évkönyv még tartalmazott egy olyan fejezetet, amely a „nemzeti vagyon” címet viselte, és ezzel e kategória számbavétele nyomtalanul eltűnt a statisztikai rendszerből. A magyar társadalom tehát úgy élte/éli át legújabb kori történetének átalakulási folyamatait, hogy nem tudhatjuk, mindez hogyan érinti a „lokalitásunk” létalapját jelentő vagyontömeget. Pedig, mint kifejteni igyekszünk, arra volna szükség, hogy az 1989-ig létező nemzeti vagyonleltárt jelentősen kibővítsük. Az a leltár ugyanis csak az anyagi vagyonra, és annak is csak egy korlátozott szférájára vonatkozott. részletesen ki kell azonban dolgozni az ökológiai és a humánvagyon nyilvántartásának rendszerét. Az ökológiai vagyon a tiszta levegőt (Kyotói szerződés), a vizet, (amelyért – mint erőforrásért – már ma is háborúk folynak a világ számos pontján!), a termőföldet, és ennek változatos ökoszisztémáit jelenti, és értéke akár 4-6 évnyi GDP-nek felel meg. A humánvagyon az említett egészségvagyont, a mentális, intellektuális, morális, spirituális vagyon (együttérzés, együttműködés, szolidaritás, bizalom, szeretet) elemeit jelenti, amelyeknek valós értékét csak akkor értjük meg igazán, ha lepusztulásuk nyomán a ,,negatív lenyomatukkal”, hiányukkal találkozunk. A humán vagyon összértéke akár 6-8 évnyi GDP-nek is megfelelhet.
Bár roppant bonyolult módszertani nehézségek állnak előttünk, ez azonban nem indokolhatja azt, hogy az elmúlt 18 évhez hasonlóan továbbra se kezdjük el a komplex háromdimenziós nemzeti vagyonleltár elkészítését.
d) A nyugdíjrendszer válsága
Évezredek óta minden társadalom működteti a nemzedékek közötti elemi szolidaritási kötelékek valamilyen formáját. A tradicionalitás korszakaiban ennek fő intézménye a történelmi család volt. A nyugatias modernitás a XIX. században, Nyugat Európában végleg szétzúzza ezeket a kötelékeket, így súlyos reprodukciós válság alakult ki. Erre válaszként Németországban és Franciaországban nagyjából egy időben jött létre az a rendszer, amely mindezt egy, az állam által működtetett, de a tőke- és munkaerő-tulajdonosok befizetéseiből üzemelő intézménnyel kívánta kezelni.
Ez a rendszer addig kitűnően működik, amíg az adott társadalom a demográfiai egyensúly állapotában van. Az olyan hosszú idő óta egyre súlyosabb demográfiai „deficittel” sújtott társadalmakban azonban, mint amilyen az elmúlt fél évszázad magyar társadalma, a rendszer csak egyre nagyobb „áldozatokkal” tartható fenn. Valójában arról van szó, hogy, ha a társadalom egyre szélesebb rétegei a meg nem szült és fel nem nevelt gyerekek „fedezetét” saját folyó fogyasztásukra használják fel, akkor a folyamat végén „nyújtja be a számlát” a rendszer. Vagyis, ha a felhalmozott nyugdíjjárulék mellett nincsenek meg azok a korosztályok, amelyeknek elő kellene állítani azokat a javakat, amelyeket a nyugdíjasok elfogyasztanak, akkor az egyensúly csak a nyugdíj korhatár jelentős „kitolásával” és/vagy a nyugdíjjárulékok jelentős emelésével állítható helyre. Nincs tehát mód arra, hogy „büntetlenül kispóroljuk” az új generációk felnevelésének költségeit a társadalmi reprodukció komplex rendszeréből.
Fokozza a zavart, hogy kialakult egy veszélyes mitológia azzal kapcsolatban, hogy az ún. „magánnyugdíjrendszerek” megoldást jelenthetnek a hibásan „felosztó-kirovónak” nevezett „állami” rendszerrel szemben. Ez a látszat azonban csak azért jöhet létre, mert a világ nagy nyugdíjpénztárai a megtakarításokat jórészt nagy transznacionális vállalatok részvényeibe fektetik. Ezek viszont a világ olyan tereiben működnek, ahol bőven van „demográfiai potenciál”, és ennek nyomán az igen alacsony bérek miatt folyamatos extraprofit. Ami tehát a magánnyugdíjrendszer „fölényének”látszik, az csupán egy globális gazdasághatalmi szivatytyú sikeres működtetésének az eredménye. A rendszer kockázatai azonban éppen e világhatalmi struktúrák súlyosbodó instabilitása miatt nagyok és növekedőben vannak, sőt az sem elképzelhetetlen, hogy egyetlen emberöltőn belül folytathatatlanná válik a „szivattyú” működtetése, a rendszer látványosan összeomlik, maga alá temetve sok millió ember aktív életének összes megtakarítását és az anyagilag stabil öregkor reményét.
A Magyarországon 1997-ben végrehajtott nyugdíjrendszerbeli változások így csak azt a hatalom-gazdasági célt szolgálják, hogy részben globális ellenőrzés alá helyezzék a potenciálisan legnagyobb „pénzfolyamot”, és hogy a radikálisan növekvő tranzakciós költségekkel jelentős forrást vonjanak ki az egyébként is súlyosan forráshiányos magyar gazdaságból. Mindennek rendkívül súlyos következményei már most is érzékelhetők, nagy része azonban még csak a jövőben lesz érzékelhető.
Ezzel elérkeztünk a válság harmadik rétegét áttekintő elemzésünk végére. A bevezetőben említett negyedik rétegben a globális létmód általános válságát, illetve ennek a magyar „lokalitásra” gyakorolt hatását tekintjük át.
4. A globalitás létmódjának válsága
A globalitás létmódjára épülő világunk ma fokozódó instabilitást mutat. Ennek fő oka, hogy a globálissá váló rendszer képtelen megtalálni azokat az ökológiai és szociális egyensúlyi állapotokat, amelyek lehetővé tennék a világ folyamatainak a stabilizálását. A tőkeviszony alaplogikája, amelyet Milton Friedman szállóigévé vált szellemes-cinikus szlogenje fejez ki a legpontosabban, egyre abszurdabb helyzetet teremt. E szerint: „The business of the business is the business.” Vagyis: ha valamilyen vállalkozás üzemgazdasági szinten profitábilis, akkor a tőke-tulajdonosnak nem kell törődnie tevékenységének ökológiai és/vagy szociális következményeivel. Feltéve persze, hogy ezeket az „extern” (külsődleges) költségeket sikeresen képes áthárítani más szereplőkre. A globális tőke számára ma már szabadon átjárható teret jelent a világ szinte valamennyi „lokalitása”. A mindezt megtestesítő transznacionális vállalatok minél alacsonyabb béreket, adókat próbálnak elérni, és arra törekszenek, hogy a ,,dereguláció” nyomán minél kevesebb ökológiai és/vagy szociális norma szabályozza tevékenységüket. Ennek következménye azonban az – mint láttuk, a magyar társadalom esetében is fokozódó módon válik jellemzővé -, hogy az adott lokalitás értékmezői folyamatosan roncsolódnak, hanyatlanak. Ennek a fő oka az, hogy az erőfölényükkel egyre inkább visszaélő transznacionális óriásvállalatok folyamatosan nagyobb értéktömeget „használnak le”, mint amennyivel hozzájárulnak (bérek és adók formájában) a lokalitás komplex újratermelési folyamatainak zavartalan folytatásához. Vagyis szembesülnünk kell azzal, hogy a világ mind több lokalitása számára – akárcsak Magyarország számára is – jelenlétük, meghatározó szerepük a folyamatosan növekvő társadalmi, gazdasági, kulturális és ökológiai deficitek legfőbb forrása.
Mindez valójában egy globális méretű hatalmi rendszerre épül, amelynek fő intézményi elemei a már említett, kényszerítő hatalomként működő transznacionális vállalatok világméretű hálója, a fegyelmező hatalomként működő IMF, Világbank, WTO, hitelminősítő intézetek, s az értelmező és véleményhatalomként működő globális média.
A válság imént elemzett első három rétege valójában ezekre az összefüggésekre épül, így a minket sújtó válságörvényekből való kikerülés feltételeit is ezekben az összefüggésekben kell keresnünk.
A továbbiakban – az elmondottak alapján – megpróbáljuk összefoglalni, hogy milyen főbb kihívásokra is kellene válaszolnia a nemzeti programnak.
1. A nemzetnek, mint közösségnek a történelmi mélységű roncsoltsága
Egy igen régóta tartó süllyedés nyomán történelmi mélységbe került a nemzetnek mint közösségnek az önmagához való reflexív viszonya. Nincs ma már egyetlen olyan, a nyilvánosságban tárgyalható alapkérdés sem, amely körül minimális konszenzus volna teremthető, nem is beszélve az együttes cselekvés hosszú távú stratégiája körüli összefogásról. A helyzet – túlzás nélkül – az 1850 és 1957 körüli időszak görcsös, önpusztító indulatokkal teli bénultságát és tehetetlenségét idézi,,,pisztolyként egymásra fogott magyarként” mered egymásra a hamis törésvonal mentén a ,,két Magyarország”.
2. A nemzet spirituális talapzatának lepusztultsága
A magyar nemzet önazonossága átélhetőségének régóta növekvő egyre súlyosabb zavarai, a nemzeti közösség „lelki állapotát” történelmi mélypontra juttatták. Ahogyan az kiszámítható volt, egy bizonyos kritikus határt átlépve, mindez a hétköznapi lét elemi együttműködési normáit is szétroncsolja. Pusztulnak a bizalom, együttérzés, szolidaritás, a ,,társadalmi tőke” felbecsülhetetlen értékű készletei. Ráadásul mindez egyre inkább egy öngerjesztő, lefelé tartó örvénylésben nyilvánul meg, fokozva a bűntudat – agresszivitás – bűntudat hibás köreit, társadalomlélektani patológiáját.
3. A nemzeti szuverenitás csonkoltsága
Az „elbeszélhetetlensége” miatt egyre súlyosabb következményekkel jár az az evidens összefüggés hogy 1990 óta ugyanúgy „birodalmi függésben” élünk, mint az elmúlt közel fél évezred során mindig. Csak mivel ez a „birodalom” nem a fizikai, hanem a ,,szimbolikus” térben épült fel, és konstruált hamis narratívák védik, még kevésbé kontrollálható alávetettségünk intenzitása. Számos jel utal azonban arra, hogy a társadalmi újratermelés lepusztulási lejtője elsősorban e birodalmi „erőforrás-szivattyúk” teljes ellenőrizetlenségének köszönhetők. Mindez a „rendszer” összeomlásához, káosz kialakulásához vezethet.
4. A nemzet önmagával folytatott„diskurzusának” lehetetlenülése
Magyarország egyre mélyebbre süllyed a ,,verbális polgárháború” örvényeibe. Ennek egyik fő oka: nemcsak hogy nem alakultak ki a helyzethez illeszkedő kommunikációs mezők, eszközök, technikák, hanem mindezen döntő fontosságú elemek alapvetően éppen azoknak a struktúráknak a kezében vannak, amelyek a birodalmi alávetés elmélyítésében érdekeltek. Hamis értelmezési keretek, fogalomkészletek zavaros örvényei kavarognak abban a térben, ahol a minket körülvevő lét megértésének és a nemzet mint közösség javára történő felhasználásának eljárásait kellene folyamatosan újraalkotni.
5. A népesedési folyamataink lepusztulása
A magyar társadalom lassan fél évszázada egyre mélyülő demográfiai válságban van. A népesedési folyamatok fokozódó hanyatlásának közvetlen oka a termékenységi mutatók, és ebből következően a születésszám végzetes csökkenése, de szerepet játszik benne az igen magas, és főként, leginkább a produktív korosztályokat érintő igen magas halálozási ráta is. A demográfiai tendenciák az adott közösség legpontosabb „tükrét” adják, így benne összefoglalva ismerhető fel a bennünket sújtó szinte valamennyi társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális, ökológiai stb. ok és következmény.
6. Az egészségvagyonunk roncsolódása, az egészség„ügye”
A magyar társadalom az elmúlt negyven év során szinte példátlan mértékű egészségvagyonpusztulást élt át. Mindez azt a feltételezést támasztja alá, hogy a „rendszerváltás” – tehát a globális birodalmi alávetésünk – valójában már a hetvenes években elkezdődött. Az egészségvagyon roncsolódásának súlyossága abból adódik, hogy egy teljesen felkészületlen társadalmat hajszoltak át igen rövid időn belül a birodalmi követelményekhez való alkalmazkodás valamennyi állomásán. Mindez a patologikus önpusztítás olyan rendszerét hozta létre, amely Európa egyik legrosszabb egészségű országává tesz minket.
7. A szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszer
Bár a szűkebb értelemben vett egészségügyi rendszer csak kb. 10-15%-ban „felelős” az adott társadalom általános egészségi állapotáért, de súlyos helyzetünkből következően rendkívüli jelentősége van az ebben a rendszerben lezajló folyamatoknak is. A rendszer ma képtelen megfelelni annak a feladatnak, amelynek lényege, hogy a torz létmódból származó minden patologikus következménnyel a szűkebb értelemben vett egészségügynek kellene megbirkóznia.
8. A társadalmi egyenlőtlenségek kezelhetetlen növekedése
A magyar társadalom már a 80-as évek végén is a térség legnagyobb egyenlőtlenségeket mutató társadalma volt, az azóta eltelt húsz év során pedig szintén Magyarországon növekedtek a legdinamikusabban az egyenlőtlenségek, így azok szintje ma már az átlagos latin-amerikai országokét is meghaladja. Olyan végzetesen leszakadó „társadalmak” jöttek létre, mint az alsó 35-40%-ot kitevő roncs- , és az alsó 10-15%-ot kitevő páriatársadalom, a történelemből kilökött réslakók „társadalmai”. Mindez azt jelenti, hogy a magyar társadalom létminőségükben eltérő ,társadalmakra” van szétesőben.
9. Anemzedéki szolidaritás roncsolódása, a nyugdíjrendszer válsága
A népesedési lejtő és a szétroncsolódó egészségvagyon folyamatosan pusztítja a nemzedékek közti szolidaritási kötéseket, és megjelenik a nyugdíjrendszer egyre súlyosabb válságában is. A meg nem született generációk felnevelése helyett fogyasztásra fordított összegeket az ezt elmulasztó nemzedékeken „hatja be” a társadalmi reprodukciós mechanizmusok mélyszerkezetének elemi logikája. Tovább rontja a helyzet értelmezését, hogy a magánnyugdíjrendszer hamis hiedelmei azt ígérik, hogy. e rendszer elháríthatóvá tudja tenni a népesedési válság nyugdíjrendszerre gyakorolt végzetes következményeit.
10. Az ökológiai rendszerünk pusztulása
A külső természet részben magán viseli az általunk követett pusztító létmód minden következményét másrészt a rendszer lepusztultsága tovább torzítja a követett létmód egészét, vagyis itt is öngerjesztő, lefelé tartó spirálmozgás alakult ki. Az új, háromdimenziós nemzeti vagyonleltár létrehozása teremtheti meg a külső természet – a komplex társadalmi újratermelési folyamatokban játszott – valóságos szerepének átértelmezését, és az „egész”séges létmód irányába tett fordulat esélyét.
11. A „gazdaság”- a társadalom anyagi újratermelési folyamatainak – válsága
A nemzetstratégia legfőbb célja éppen annak a bemutatása, hogy a gazdaság és annak válsága nem alapja, illetve oka a társadalom komplex öko-szocio-kulturális újratermelési folyamatainak, hanem sokkal inkább következménye. Az általános reprodukciós válság azonban éppen amiatt alakult ki, mert a magyar társadalom elvesztette a saját elemi szintű anyagi újratermelési folyamatai feletti ellenőrzés minden esélyét. A „gazdaságunk” valójában néhány tucat multinacionális óriás globális hatalom-gazdasági érdekeinek van alárendelve, lényegében teljesen figyelmen kívül hagyva annak társadalmunk anyagi újratermelésben játszott szerepét.
12. Az alkotmányunk alkalmatlansága
A magyar alkotmány már igen régóta képtelen eredeti történelmi funkciójának betöltésére, vagyis a ,,nemzettest” megvédésére és gyarapítására, ehelyett utat nyit a birodalmi diktátumokat kollaboráns módon teljesítő végrehajtó hatalmaknak. A rendszerváltás korrekciója egyben új alapokra épülő alkotmányt is igényel tehát. Ez már csak azért is kikerülhetetlen, mert az alkotmányunk alkalmatlansága láthatóan szétveri a köztársasági elnök és az alkotmánybíróság eddig megkérdőjelezhetetlen tekintélyét, tovább fokozva az instabilitást, a kaotikus viszonyok kialakulásának veszélyét.
II. Az új nemzetstratégia alappillérei
Amint azt már említettük, e fejezet alapvető törekvése, hogy megkísérelje megfogalmazni azokat a fő célokat, amelyeket a nemzetnek mint közösségnek maga elé kellene tűznie annak érdekében, hogy képes legyen visszafordulni az eddig vázolt történelmi lejtőről. Itt még szándékosan nem vizsgáljuk e célok „realitását” – ezt nyilván azok a „korlátozó feltételek” rajzolják körül, amelyek részben saját belső viszonyainkban, részben (főként!) a külső hatalmi térben léteznek. Itt csak egyetlen „realitás” létezik számunkra, hogy a célok rendszere segítsen a süllyedés megállításában, a visszakapaszkodásban. Ezért aztán a korlátozó feltételeket „eleve bekalkuláló”, uralkodó gondolkodási mód számára talán sok esetben utópisztikusnak tűnhetnek fel az itt megfogalmazódó nemzetstratégiai célok. Ez akár igaz is lehet, de ez akkor egyben azt is jelentené, hogy maga a visszakapaszkodás is utópia csupán, és sorsunk megpecsételődött. Ez a dolgozat azonban arra a meggyőződésre épül, hogy helyzetünk ugyan valóban nagyon súlyos, és a kilábalás roppant nehézségekkel jár, de nem lehetetlen.
Az első nehézséget az jelenti, hogy a válság nagyon bonyolult komplexum, és igen nehéz pontosan beazonosítani azt a kritikus pontot, ahonnan az új stratégia kiindulhat. Bármelyik pontról is indítsuk a célok kijelölését, azonnal ezernyi akadállyal és ellenállással kell számolni, ezért nagyon fontos, hogy a kritikus pont olyan legyen, ahonnan kiindulva már az első lépéseknél egymást erősítő (szinergikus) folyamatok indulhatnak el.
A második nehézség abban az elsőre talán furcsa kérdésben mutatkozik meg, hogy ki is legyen az új stratégia „alanya”, pontosabban kik legyenek az alanyok. Ha ugyanis igaz az a feltételezésünk, hogy a rendszer egésze került válságba, akkor a kilábalást csak valamilyen „korrekció” jelentheti. Hogy ez a korrekció „új rendszerváltást” jelent-e egyben, azt most még nehéz megmondani, bár a stratégiaalkotás egy bizonyos pontján elkerülhetetlenül szembesülnünk kell ezzel a kérdéssel is. Ebben a szereplők kilétét firtató kérdésben tehát rejtetten benne foglaltatik egy még kényesebb „harmadik típusú” nehézség is, ez pedig az, hogy van-e az előttünk álló roppant feladatnak „evolutív” megoldása, vagy már csak „revolutív” megoldások jöhetnek szóba. Vagyis: a belső, de főként a külső (minket függő helyzetben tartó) aktorok tudnak-e és/vagy akarnak-e konstruktív tanulással reagálni a korrekciós kényszerre, vagy ellenállásuk (destruktív, patologikus tanulásuk) előhívja a „revolutív” megoldások igen kockázatos „végső” eszközét.
Ezek a nehézségek valójában nem a stratégia-alkotással foglalkozó jelen fejezet kérdései, hiszen – mint jeleztük – itt éppen az a célunk, hogy csak a lejtőről való visszaforduláshoz feltétlenül szükséges teendőkre összpontosítsunk, szándékosan figyelmen kívül hagyva e célok „realitását”, illetve a szükséges eszközök, eljárások, intézmények meglétének kérdését.
Az új nemzetstratégia fő céljai tézisszerűen a következőképpen foglalhatók össze. Olyan stratégiára van szükség, amely:
1. újraegyesíti a nemzetet mint közösséget
2. helyreállítja annak spirituális talapzatát, létrehozza önazonossága visszavételének feltét-eleit, javítva ezzel „lelki állapotát”
3. újrafogalmazza, és az adott globális feltételeket figyelembe véve helyreállítja szuverenitásunk elengedhetetlen minimumát
4. létrehozza a nemzet önmagával folytatott párbeszédének zavartalanságát biztosító kommunikációs tereket, médiafeltételeket
5. megteremti a népesedési egyensúly feltételeit, helyreállítva a család intézményének történelmi alapstruktúráit
6. általános egészségi helyzetünket jelentősen javítja, helyreállítva legalább a 40 évvel ezelőtt egyszer már elért nemzetközi pozíciónkat
7. ehhez kapcsolódva új nemzeti intézményi alapra helyezi a szűkebb értelemben vett egészségügy rendszerét
8. létrehozza a különböző társadalmi csoportok közötti szolidaritás új rendszerét, mérsékelve az egyenlőtlenség jelenlegi szintjeit
9. nemzeti alapokra helyezi (vissza) a generációk közötti szolidaritás fő intézményes elemét jelentő nyugdíjrendszert
10. megteremti az ökológiai egyensúly ellenőrzésének és tartós javításának feltételeit
11. a társadalom anyagi újratermelési folyamatait, vagyis a gazdaságot összhangba hozza a fenti stratégiai követelményekkel, részben alárendeli azoknak
12. végül – mindezen nemzetstratégiának megfelelően olyan alkotmányt hoz létre, amely rögzíti e hosszú távú társadalom-újratermelési rendszer alapjait
A fenti stratégiai célok megvalósítását három olyan elem segítheti, amelyek részben már eszközök ugyan, létrehozásuk részben alapvető cél is. Ezek:
– új értelmezési keret és fogalomkészlet (narratíva) megteremtése; – átfogó nemzeti vagyonmérleg megteremtése;
– olyan közéleti struktúrák létrehozása, amelyek elősegítik a nemzet újraegyesítésének folyamatát.
