Az MKP Stratégiai Tanácsának január 29-én tartott szakmai konferenciáján Dobos Ferenc, a Budapesti Fókusz Intézet (BFI) munkatársa, előadásában ismertette a felvidéki magyarság körében végzett kutatásai egy részét:

A BFI 1994 óta zajló kutatásai ugyanis hangsúlyozottan „alkalmazott” céllal kerültek megvalósításra annak érdekében, hogy elősegítsük a vizsgált határon túli magyar közösségek valós helyzetének feltárását és önismeretének kiszélesítését.

Kutatásaink fő célkitűzését a mai napig a határon túli magyar közösségekben zajló társadalmi folyamatok szociológiai háttérokainak feltárása jelenti. A 2001-es népszámlálás óta főként az: milyen okok vezettek vajon ahhoz, hogy a kilencvenes években egyetlen évtized alatt mintegy 300 ezerrel csökkent a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyarok létszáma. Ezen túl pedig természetesen az: mi a valószínűsége annak, hogy ez a példátlanul kirívó és egyben fájdalmas statisztikai népességfogyás az ezredforduló után, napjainkban is tovább fokozódik-e.

Ami a felvidéki magyarság helyzetét illeti, itt már korábbi kutatásaink során is a többi régióban élő magyar kisebbségi közösségekhez képest nagyobb fokú asszimilációs érintettséget mértünk és az itt élők körében mutatkoztak a jelei a legnagyobb fokú értékrend-módosulásoknak, illetve érték-eróziónak (anómiának).

Szlovákia EU-integrációja széles körben azt a várakozást keltette, hogy a korábban feltárt negatív tendenciák jelentősen mérséklődni fognak, esetleg néhány fontos vonatkozásban (pl. az asszimiláció terén) megindulhat egyfajta fékeződési, rehabilitálódási folyamat. Ezek a várakozások azonban mára a mindennapi tapasztalat szintjén is megkérdőjeleződtek, amit idősoros összehasonlító adataink egyértelműen bizonyítanak. Ennek példáját láthatjuk elsőként a magyar-szlovák interetnikus kapcsolatok állapotát, illetve a felvidéki magyarság környezetéhez való viszonyát bemutató táblázatunkban.

(A következő táblázatok és grafikonok kattintással nagyíthatók!)

Eszerint a magyar-szlovák együttélés terén határozott és egyértelmű romlás tapasztalható. Relatíve kevésbé a megkérdezettek közvetlen környezetében, sokkal inkább az országos tendenciákat tekintve: 2001-hez képest hétszer(!) kevesebb válaszadó szerint javult a helyzet a magyarok és szlovákok között, és immáron minden második megkérdezett érez e téren romló tendenciát. Ez utóbbi adat több mint háromszoros növekedést jelez az évtized elején mérthez képest, ezen belül pedig a „sokat romlott” opciót 15-ször(!) többen választották, mint 2001-ben.

Gyakori érv, hogy ezek eltúlzott félelmek, és a mindennapi közvetlen együttélés szintjén nem, vagy kevésbé érezhető érdemi feszültség a magyar-szlovák viszonyban. Eme véleményeket azonban alapvetően cáfolják a következő táblázat adatsorai, ahol az látható, hogy a teljes népesség körében alig haladja meg az egyharmadot (37,6%) azok részaránya, akik továbbra is biztonságban érzik magukat, illetve nem foglalkoznak az országosan közismertté vált magyarellenes atrocitások ügyével.

Nagyságrendileg közel hasonló arányt (30,2%) képviselnek azok a válaszadók, akik az események hatására szlovák környezetben immáron óvatosságra kényszerülnek, illetve nem kívánják/fogják használni anyanyelvüket. A vizsgált problematikát saját életmódjuk és családjuk biztonsága szempontjából leginkább akutnak, illetve vészjóslónak pedig közel tíz százaléknyian érzik (9,2%), akik szerint előfordulhat, hogy kerülniük kell majd a szlovákokkal a közvetlen kapcsolatot, végső esetben pedig akár a jelenlegi lakóhelyükről való kényszerű elvándorlás lehetőségét sem zárták ki.

Az idézett tendenciák végeredményben azt jelzik, hogy a mindennapi élet szintjén a felvidéki magyarok várhatóan egyre inkább a kényszerű befelé fordulás taktikáját választják (mint láttuk, immáron mintegy 40%-uk számol azzal, hogy az életvezetésére is különböző mértékben kihatással lesznek a vizsgált negatív fejlemények). Mindkét említett példában az „összezárás” elem érhető tehát tetten, más szavakkal az interetnikus kapcsolatok lazulása, illetve megszakadása.

Hasonló tendenciát mértünk az anyaországgal való (magyar-magyar) kapcsolattartás terén is, amit leginkább a kettős állampolgárságról szóló népszavazással kapcsolatos vélemények tükröznek.

A népszavazás eredménye a megkérdezettek csupán 18,8%-a szerint nem volt semmilyen hatással a magyar-magyar kapcsolatokra, emellett pedig csaknem minden harmadik válaszadó értékelte úgy, hogy a népszavazás időlegesen, illetve végleg megrontotta a kapcsolatot a határon túli magyarság és a magyar állampolgárok között. (Ehhez az erőteljesen romló tendenciához lábjegyzetként megjegyezzük, hogy a 2002 óta regnáló magyarországi kormánykoalíció kisebbségvédelmi politikáját a válaszadók drasztikusnak mondható mértékben utasítják el.)
Mindez tehát ugyancsak az eddigi – ez esetben a magyar-magyar – kapcsolatok „megszakadása” irányában mutató jel, amit a közvetlen kapcsolattartásra vonatkozó adatsoraink is bizonyítanak. Ezalatt azt értjük, hogy mind a felvidékiek Magyarországra, mind a magyar állampolgárok Szlovákiába való beutazásainak intenzitása gyakorlatilag az évtized elején mért szinten maradt, következésképpen az EU-integráció nyomán létrejött új határrend érdemben nem növelte a határátlépések addigi gyakoriságát.

Ezzel kapcsolatban a BFI napokban befejeződött legújabb kutatása a magyar-szlovák határ mentén tervezett új határátkelőhelyek és infrastrukturális fejlesztések iránti igényekről úgyszintén aggasztó tendenciát regisztrált. Jelesül, hogy a schengeni határok 2007 decemberében történt megnyitása óta a határ két oldalán élők az egymással való kapcsolattartás terén továbbra is az évtizedek óta megszokott „zárvány-létüket” élik. Más szóval: az évszázadok óta organikus társadalmi-gazdasági egységben élő tájegységek lakói közötti „trianoni-széttagoltság” egyfajta „Stockholm-szindrómaként” tovább él: sem a rokoni-baráti, sem a szakmai-gazdasági kapcsolatok intenzitása nem mutat számottevő „határon átnyúló” növekedést. Következésképpen a csupán „jelképes” határvonal két oldalán, ugyanazon történelmi tájegység(ek)ben élők életvitele és kapcsolatrendszere továbbra is főként olyan koordináták mentén szerveződik, mintha az immáron nem létező határok még mindig elválasztanák egymástól a szomszédos alrégiók lakóit. Az említett tendenciát a BFI közelmúltbeli kutatásai által feltárt egyik leglesújtóbb fejleményének tekinthetjük, amely empirikus adatsorok mentén tükrözi a magyar-magyar kapcsolatok megszakadása terén bekövetkezett sok évtizednyi roncsolódási folyamat mélyrétegeit.

A kapcsolatok gyengülése, megszakadása mellett a felvidéki magyarság életében további kritikus tényezőként van jelen a munkaerő-elvándorlás, illetve migráció kérdése. Ez esetben a természetes közegből/környezetből való kiszakadásról beszélhetünk, ami – összevetve a többi határon túli magyar közösséggel – több szempontból is atipikus folyamatként zajlik a felvidéki magyarság körében. Amíg ugyanis Erdélyben, Kárpátalján és a Vajdaságban már a kilencvenes évek elejétől-közepétől intenzív munkaerő-elvándorlást tapasztaltunk (családi szinten mintegy 20-25%-ost), a Felvidéken csupán statisztikailag alig értelmezhető csekély arányban volt elterjedt a másik országban (akkoriban főként Magyarországon) való vendégmunka-vállalás. Ez a tendencia a 2004-es EU csatlakozás időszakában változott meg aránylag rövid idő alatt: 2006-ban már mintegy 25-30 ezerre volt tehető a Magyarországon dolgozó felvidékiek aránya. Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat által ekkor jelzett nagyságrend ugyan az ismert gazdaságpolitikai okokból mára mintegy a negyedére csökkent, ám az alábbi idősoros összehasonlítás azt bizonyítja, hogy az évtized elején regisztráltakhoz képest a felvidéki magyar közösség tagjai körében a külföldi munkavállalás aránya 2008-ra immáron meghétszereződött(!).


Mindez azt jelenti, hogy jelenleg már több mint minden harmadik családban vannak külföldön dolgozó családtagok, ami a térségben ritkán, illetve egyáltalán nem tapasztalható mobilitást jelez. A jelenség a vizsgált nyolcéves időszak egyik legszámottevőbb változásaként értékelhető a felvidéki magyarság körében lezajlott folyamatok között, amely minden bizonnyal számos, a közösség jövője szempontjából kardinális – igen nagy valószínűség szerint negatív – következményt vonhat maga után.

Az elmondottak egy igen fontos összefüggésben érdemelnek említést, mégpedig a felvidéki magyarság várható népességfogyásának szempontjából. Az évtized elején végbement népszámlálások adatai alapján ugyanis a kilencvenes években a felvidéki magyarság számaránya mintegy 10%-kal csökkent, az Erdélyben, illetve Vajdaságban élőkhöz hasonlóan. Amíg azonban az utóbbi két régióban a csökkenés hátterében erőteljes – akkori kutatási adataink által prognosztizált – munkaerő-migrációs (valamint elvándorlási) okok húzódtak meg, addig a felvidéki magyarság fogyása jelentős részben – a BFI akkori kutatásai által ugyancsak előre jelzett – felgyorsult asszimilációs folyamatoknak volt köszönhető, és abban a népszámlálás idején a külföldi munkavállalás, illetve szülőföldről való elvándorlás nem játszott érdemi szerepet. (Mondhatni: a fogyás mértéke a Felvidéken helyből volt annyi, mint másutt nekifutásból…)

A szülőföldjüktől távol, más ország(ok)ban munkát kereső felvidéki magyarok rétegződése ugyancsak további aggodalomra adhat okot, hiszen a külföldi munkavállalás iránt átlag fölötti mértékben elsősorban nem az alulképzettek, munkanélküliek, illetve „leszakadók”, hanem a felvidéki magyarság legaktívabb-legdinamikusabb rétegei érdeklődnek: az alsó- és felső-középkorosztály tagjai, a férfiak, illetve a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők.


A táblázat adatai szerint az utóbbiak közül az érettségizettek csaknem kétszer, a diplomások pedig háromszor többen érdeklődnek külföldi munkavállalás iránt az alapsokasághoz mért részarányukhoz képest. A fejlett nyugati országokban ezért vélhetően igen felülreprezentáltak (vagy hamarosan azok lesznek) a felvidéki magyar klasszikafilológus portások, gyermekmegőrző és kutyasétáltató tanárok, pizzakihordó mérnökök stb.

A vizsgált vonatkozásban tehát a veszélyt az „agyelszívás” és a középrétegek szülőföldről való elvándorlása jelenti, ami már a belátható jövőben számottevő hiányként jelenhet meg a felvidéki magyar közösség körében. Végeredményben tehát a felvidéki magyarság derékhada mondható a leginkább veszélyeztetettnek a munkaerő-migráció és – távlatilag – a szülőföldről való elvándorlás tekintetében.

Ezzel kapcsolatban további számottevő rizikófaktorként jelenik meg, hogy Magyarországot a felvidéki magyar munkakeresők egyre kevésbé tekintik kizárólagos munkaerő-migrációs célországnak.


E tekintetben az említett rizikófaktor elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az idegen nyelvi közegben és kultúrkörben munkát vállalók végleges asszimilációjának az esélye nagyságrendekkel nagyobb, mint a Magyarországon, magyar nyelvi és kulturális közegben dolgozó vendégmunkások esetében.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy a felvidéki magyar közösség a számottevő arányú munkaerő elvándorlás (az organikus közegből való időszakos, vagy végleges „kiszakadás”) megjelenésével a fokozottan veszélyeztetett stádiumba lépett.

A munkaerő-migrációval és potenciális elvándorlással kapcsolatban eddig bemutatott tendenciák sajnos akár örömtelinek is mondhatók ahhoz képest, amit a felvidéki magyarság értékrend változásáról, valamint asszimilációs érintettségéről, más szóval az organikus értékektől való elszakadásról rögzítettünk.

Minden emberi közösség rendelkezik egy komplex értékrenddel (rendező elvként funkcionáló zsinórmértékkel), ami történelmileg öröklött mintákat jelent, melynek alapján az egyének, illetve társadalmi csoportok (családok, mikro-közösségek stb.) életvitelüket megszervezik és magatartásukat kialakítják. Ennek az értékrend alapú folyamatnak a vezérlője az úgynevezett identitás, (magyarul: önazonosság-tudat), amelyet az érintett közösség (és annak tagjai) immunrendszer-felelősének tekinthetünk. Amennyiben az identitás megrendül, különböző elemei szétszakadoznak, az egyén is és a közösség is elveszíti természetes immunrendszerét.

Ez az állapot egyébként nem kisebbségi helyzetben az anómia fogalmával írható le, ami ugyancsak az organikus értékrend-elemekhez való viszony krónikus meglazulását jelzi. A szakirodalom által anómiaként ismert jelenség tehát azt az állapotot jelzi, mikor a társadalmat alkotó egyének jelentős részének meglazult, vagy nincs (ön)azonosságtudata. Az általunk vizsgált asszimilációs folyamatoknak sok esetben ugyanilyen a természetük, azzal a különbséggel, hogy a többségi társadalomban az értékrend vesztés nem jár együtt az eredeti nyelvi és kulturális közegből való kiszakadással (nem jár annak megtagadásával), és egy másik etnikum, illetve nemzet közösségi értékeihez, illetve kultúrájához, nyelvéhez való idomulással.

Az idézett immunrendszer-hiánynak sajnálatosan számos jelét találtuk a felvidéki magyarság körében a vizsgált 10-11 éves periódus alatt, melyek közül csupán jelzésszerűen a következőkre hívjuk fel a figyelmet.

A tárgyalt elszakadási folyamat egyik szembeszökő ismérve a felvidéki magyar közösség helyzetével kapcsolatos közéleti érdeklődés és szerepvállalás drasztikus mértékű visszaesése, amely egyértelmű tendenciát jelez: egyenes arányban csökken az idős korosztálytól a fiatalokig, az iskolázottabb rétegektől a képzetlenebbekig, illetve a stabil szociális-anyagi helyzetűektől a leszakadóig.

Ezen belül az egyetlen paradox vonatkozás, hogy a közélettől való nagyfokú elfordulás ellenére mind a várható választási részvétel, mind az MKP támogatottsága 2008-ban is a korábban mért szinten maradt. Kérdés azonban, hogy ez a négyévente egyszer ismétlődő cselekvési pontra redukált közéleti gyakorlat mennyi ideig lesz fenntartható? (Csupán egyetlen példa: a gyermekük számára szlovák iskolát választó szülők közül – akiknek részaránya, mint tudjuk 25% fölött van – már csaknem kétharmad arányban nem vennének részt a választásokon, illetve bizonytalanok pártpreferenciájukban.)
Ezzel kapcsolatban röviden ki kell térnünk az autonómiához való viszonyra, amely a szlovákiai közélet leginkább stigmatizált tematikájának tekinthető, ezért vele kapcsolatban tömény manipuláció és folyamatos számmisztika folyik.


A közéleti értékrend számottevő gyengülése, valamint a szlovák belpolitikai viszonyok ismeretében, a táblázatban látható adatsorok a vártnál határozottabb kiállást jeleznek a különböző autonómiaformák mellett: ugyanis csupán 12%-ot tesz ki azok részaránya, akik szerint egyáltalán nincs szükség autonómiára, ami a 8 évvel előbb mért szinthez képest 6%-os csökkenést mutat.

A problematikával kapcsolatos – valós, vagy manipulált – félelmeket viszont az jelzi, hogy személyes felelősséget az autonómia megteremtésével kapcsolatban alig több mint a válaszadók egyharmada vállalna, ami 20%-ot meghaladó csökkenést jelent a 2000-ben regisztrált arányhoz képest. (Megjegyzendő: az erdélyi magyarság körében a legújabb kutatás szerint csaknem kétszer ennyien, 62%-ban lennének hajlandóak magukat listára vetetni, ami eléggé markánsan jelzi a két közösség értékrendje és helyzete közötti különbséget.)

Az organikus értékektől való elszakadási folyamat eddigieknél sokkalta negatívabb tendenciákat rejtő másik színtere a nemzeti indentitásvesztés, illetve asszimiláció, mellyel kapcsolatban különösen nehéz csupán néhány kiragadott példán keresztül érzékeltetni a folyamat valós veszélyeit.


Jelmagyarázat:
1-mindkét szülő magyar alapiskolát végzett
2-a szülők vegyes nyelvű alapiskolát végeztek
3-mindkét szülő szlovák alapiskolát végzett

Az ábrán látható megoszlások az intergenerációs iskolaválasztás tendenciáit tükrözik, és egyben rálátást engednek a vizsgált asszimilációs folyamat nagyságrendjére. A szülők és gyerekeik alapiskolai képzésének nyelve szerint ugyanis egy évtized alatt egyértelműen tovább nyílt az a – már eleve vészjósló szintről induló – olló, amelyik a növekvő asszimilációs érintettség negatív spirálját jelzi. Ezt példázza, hogy immáron minden negyedik olyan család járatja gyermekeit szlovák tannyelvű iskolába, ahol egy nemzedékkel korábban még mindkét szülő magyar alapiskolát végzett.

Gyermekeiket átlag fölött a szegények, a kevésbé képzettek, illetve a fizikai munkások járatják szlovák iskolába. Következésképpen a szlovák iskola mellett döntő szülők (akiknek túlnyomó többsége tehát, maga is szlovák, vagy vegyes iskolába járt) szociálisan-anyagilag hátrányosabb helyzetűnek, illetve alacsonyabb társadalmi státusúnak bizonyultak. Mindez azt jelenti, hogy az asszimilációs érintettség (nyomás) fokozatosan nő az érintettek szociális és anyagi helyzetének romlásával.


Itt érhető tetten az előadás vezérmotívumául választott „szakadás-szindróma” újabb eleme, a leszakadás. Adataink alapján több mint valószínű ugyanis, hogy a szociális-anyagi szempontból leszakadó rétegek növekedésével ma még megjósolhatatlan mértékben, ám egyértelműen növekszik majd az eredeti identitásuktól elfordulók részaránya. Más szóval: a felvidéki magyar közösség széles rétegeinek szociális leszakadása nem puszta gazdasági kérdésként merül fel, hanem egyben a beolvadási folyamatok eszkalációját is maga után vonhatja.

Az asszimiláció másik fontos tünete az anyanyelvhasználat háttérbe szorulása, melynek nagyságrendjét a következő ábra adatsorai szemléltetik.


Jelmagyarázat:
„Családjukban milyen nyelven beszélnek egymás között?”
Szimbólumok: A – a (válaszadó)szülő többségi nyelvhasználata gyermekkorában szüleivel (a mostani nagyszülőkkel), B – a szülők egymás között; C – a szülők a gyerek(ek)kel, D – a nagyszülők az unokákkal; E – a gyerekek egymás között.
* 100-as skálára transzponált átlagok (100=csak szlovákul
1=csak magyarul)

Itt mutatkozik meg leginkább az iskolaválasztás kardinális fontossága: szlovák iskolát választók esetében a legijesztőbb tendencia, hogy a szülők többségi nyelvhasználata hasonul a gyerek(ek)éhez, és nem fordítva.

Ez a tendencia érvényesül az említett „leszakadó” rétegek, valamint a legifjabb korosztály esetében is, akik a szlovák nyelvhez való minél szorosabb viszonyukra (közvetve a többségi társadalomhoz való fokozott alkalmazkodásukra) szociális felemelkedésük egyik fő kritériumaként tekintenek.

Az elmondottak még inkább érvényesek a kulturális aktivitással kapcsolatban (ezek: az anyanyelven való művelődés, könyvolvasás, információszerzés, tömegkultúra-és médiafogyasztás, magyar kulturális rendezvényeken, nemzeti ünnepségeken való részvétel stb.). E téren úgyszintén szakadékszerű szegregációs távolságot regisztráltunk mind szociális helyzet, mind korcsoportok szerint.


Jelmagyarázat:
1-fontos, hogy az ember határozottan felvállalja magyarságát
2-a magyarok alapvetően nem különböznek a szomszédos népektől
5-az embernek minden körülmények között hűnek kell maradnia saját nemzetiségéhez
10-a felvidéki magyarok fennmaradásához kollektív jogok biztosítása szükséges
7-a felvidéki magyarok nem értik meg, hogy aki Szlovákiában él, annak alkalmazkodnia kell a többségi nemzethez
9-a felvidéki magyarok nem értik meg, hogy aki Szlovákiában él, annak elsősorban szlovák nyelven kell beszélnie és érintkeznie másokkal
11-a felvidéki magyarok fennmaradásához elegendőek az egyéni polgári jogok
3-a felvidéki magyarok csak békétlenséget szítanak
4-a felvidéki magyarok kiválóbbak a környező nemzetek tagjainál
6-a felvidéki magyarok túlságosan sok jogot követelnek maguknak
8-a felvidéki magyarok lenézik a szlovákokat
12-a környező népek a magyarok munkájára és tudására támaszkodnak
* transzponált átlagok (100=teljes mértékben egyetért
1=egyáltalán nem ért egyet)

Végezetül mintegy utalva, kitekintve a jövőben várható asszimilációs-fejleményekre korcsoportok szerint bemutatjuk a válaszadók pozitív, konform, illetve negatív nemzeti identitáselemekhez való viszonyát. Eszerint a legfiatalabb korosztály esetében a pozitív identitáselemek támogatottsága egy évtized alatt mintegy 25 átlagponttal csökkent (1. 5. oszlop), miközben a konform elemekkel 15, a negatívakkal pedig 10 átlagpont körüli mértékben azonosultak inkább, mint azt 1996-os kutatásunk során tapasztaltuk.
Ezt, az egyes identitáselem-típusok között bezáruló ollót akár a felvidéki magyarság körében zajló asszimilációs folyamatok (az organikus identitástól való „elszakadás”) „sebességmérőjének” is tekinthetjük.

Utóbbi példánk is azt bizonyítja, hogy kutatásaink szerint a felvidéki magyar értékrend állapota több szempontból is kritikus tendenciákat rejt, és az életszervező zsinórmértéknek szinte mindegyik megvizsgált fonata erősen szakadozottnak bizonyult. Ez a szakadás pedig – amint az kiragadott adatainkból is látható – sajnos egyáltalán nem „szunnyadozik…” Olyannyira nem, hogy ha a 13 évvel ezelőtti asszimilációkutatásunk során a felvidéki adatsorokat a „vég kezdeteként” értékeltük, a jelenlegi állapot sajnos méltán nevezhető immáron a „vég közepének”.

Következésképpen: csupán egy, az eltelt 20 évben tapasztaltnál nagyságrendekkel határozottabb, új alapokra helyezett identitásvédő érdekképviselet és társadalmi önszerveződés azonnali megteremtése (valamint a folyamatok rendszeres tudományos monitorozása) adhat okot annak halvány reményére, hogy a szakadás „máma (vagy a belátható jövőben) már nem hasad tovább…”