A mai vasárnapot a magyar népi elnevezés „Feketevasárnapnak” nevezi, utalva arra a jelenségre, hogy ezen a vasárnapon a kereszteket és a képeket lefedik a templomban sötét lepellel.
Ez a szokás még a középkorból ered, amikor a keresztek tulajdonképpen drágakövekkel kirakott ékszerek voltak, és a nagyhét közeledtével ezeket a világi hívságokat takarták el. Ma azonban a keresztek lefedésének nem sok értelme van, mert azok nem drágakövekkel kirakott ékszerek már, hanem a fölfeszített Jézus Krisztus teste van rajta ábrázolva. Nincs értelme eltakarni annak a Jézusnak testét, akinek pontosan ezen kínhaláláról elmélkedünk a nagyböjt vége felé.
Az evangéliumok is Jézus közeledő szenvedéséről beszélnek. A mai evangéliumban is ennek megfogalmazását hallhattuk: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz”. De ezen mondat előtt Jézus egy furcsa kijelentést tesz: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az emberfia”. Mi ez a megdicsőülés Jézus Krisztus számára? Nem más mint maga a kereszthalál.
Az emberi értelem e szavak hallatára a legnagyobb ellentmondásba ütközik. Már hogyan lehetne a kereszthalál a megdicsőülés órája? Hogyan lehet a totális kudarccal végződő kereszthalált megdicsőülésnek nevezni. Az emberi értelem homályos fényénél ez beláthatatlan. Mert mi a megdicsőülést valami rajongásban, ünneplésben képzeljük el. Jézus Krisztus világában azonban a megdicsőülés nem más mint rejtett lényegének felragyogása. Rejtett lényege pedig nem más, mint a végtelen bizalom az Atyában. Jézus Krisztus a szenvedésből tanult engedelmességet. Hogyan? A mindentudó Istennek tanulnia kell? Igen, mert ennyire emberré lett értünk. Valóban a mindentudó Isten lakozott Jézusban, de ezt most nem használja, mert emberré lett. Emberségében nem látta előre szenvedésének minden részletét, s az is lassan világosodott meg számára, hogy meg kell halnia. S amikor ezt fölismeri, meglepődik. Ekkor mondja: „Most megrendült a lelkem.” S amikor leendő halálát felismeri az első gondolata természetesen az, hogy szabaduljon tőle: „Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától?” De vállalja, s meghozza szabad döntését: „De hiszen épp ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
Erről hallottunk a szentleckében a Zsidókhoz írt levélből: „Jézus földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott és könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól. (.) Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet.”
Jézus Krisztusnak az Atyába vetett bizalma vállalta a kereszthalált. Jézus bele tudott halni, az Atyába vetett bizalomba. Ennek a bizalomnak jegyében ki meri mondani az embereknek: ha megöltök, az Atya feltámaszt engem! Jézus eme döntése és vállalkozása az ő egyedüli vállalkozása. Csak egyedül ő tette ezt így meg a történelem során és egyes egyedül. Egyes egyedül járta meg a pokol kínjait, ahogy a hiszekegyben imádkozzuk „szálla alá poklokra”.
Példát kell venni Jézusról. Példát kell vennünk az Atyára való teljes ráhagyatkozásban, bizalomban. Ha ezt megtesszük, akkor értjük meg Szent Pál szavait: „amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”; vagy pedig másutt: „az erő a gyöngeségben nyilvánul meg teljesen”. Vagyis amikor nélkülözés, szenvedés, pusztulás ér bennünket, és ezt az Atyába vetett bizalommal fogadjuk, akkor járunk Jézus útján helyesen. Ez az igazi keresztény lelkület. Ez az igazi istenbe vetett bizalom, hogy nyugodtan merjünk meghalni, mert bízunk abban, hogy az Isten föltámaszt. De sajnos az átlagkereszténynek vallott nagy többség azt várja Istentől, hogy mentse meg a kudarctól, a szenvedéstől. Az ilyenek akarva akaratlanul azt kiáltják a keresztre feszített Jézusnak: „Ha Istenben bízott szabadítsa meg most, ha akarja, mert azt mondotta, hogy Isten Fia vagyok”.
Az igazi keresztény törekvés tehát az Istenbe vetett teljes bizalom. Hogy meg tudjak halni, mert Isten feltámasztja a halottakat. Ha keresztényeknek valljuk magunkat és nincs meg bennünk ez a bizalom, akkor szerencsétlenebbek vagyunk az ateistáknál, mert csak ebben az életben bízunk.
De tény az, hogy ez a totális halálig szóló bizalom embertelenül nehéz feladat. De nem vagyunk egyedül. Már Valaki megjárta ezt az utat, úgy ahogy közülünk senki sem fogja megjárni, s ösvényt vágott a rengetegben. Mi sosem fogjuk megtudni, hogy Jézus úttörő munkája a halálig tartó bizalomban milyen volt, hogy milyen volt Jézus keresztútja, hogy mit jelentenek ezek a szavak „szálla alá poklokra”. Mert sosem fogja megmondani nekünk – szeretetből. Mert ha megmondaná, akkor még örök boldogságunkat is megzavarná vele.
Ennek a teljes bizalomra való törekvésnek szemszögéből értjük meg Jézus szavait a mai evangéliumból: „Aki szereti az életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, megmenti azt az örök életre.” – Aki a sírig tartó bizalommal van az Atya iránt, az feltámad, annak örök élete van.
Erre törekedjünk a nagyböjtben. Szakadjunk ki az átlagkeresztény magatartásból, amely csak azt várja hamis módon az Istentől, hogy óvja meg a kudarcoktól, szenvedéstől. Jézus Krisztussal együtt – az ő segítségét kérve imáinkban – törekedjünk a teljes bizalomra. Törekedjünk, de csak Jézussal. Egyedül nem fog menni, egyedül teljesen értelmetlen, emberfeletti feladat. És ha egyáltalán nem törekszünk erre, akkor kereszténységünk, és minden imánk semmit nem ér.
A mai vasárnap legfontosabb üzente tehát ez: „Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki.” – akik vállalják vele együtt a halálig tartó bizalmat.
Felvidék Ma, Virtuális Plébánia, Ócsai József
