Felelős, patrióta politikában hiszünk, azt építjük, nyilatkozta egy terjedelmes interjúban Gémesi Ferenc, Miniszterelnöki Hivatal kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkára az erdélyi Szabadság publicitstájának, Tibori Szabó Zoltánnak:
A magyar kormánynak az elmúlt három évben sikerült működőképessé és átláthatóvá tennie a határon túli magyar közösségek új támogatási rendszerét, és ezzel párhuzamosan olyan térségfejlesztési és regionális együttműködési programok indultak, amelyekből a Magyarország határain kívül élő magyarok is sokat nyerhetnek. A magyar kisebbség- és nemzetpolitikáért felelős szakállamtitkár leszögezte: a gazdasági és pénzügyi válság minden szereplőt megfontolásra int, de az elmúlt időszakban közösen meghatározott, nemzeti fontosságú programok, együttműködések mindenképpen tovább folytatódnak. Hangsúlyozta: az új budapesti kormányon belül a nemzetpolitikai terület felértékelődött, hiszen az közvetlenül a kormányfőt helyettesítő miniszterhez tartozik, az új magyar külügyminiszter pedig mélyen nemzeti elkötelezettségű, a szomszédságpolitikára kiemelten figyelő magyar külpolitikát ígér.
– Államtitkár úr, kettős kép alakult ki a köztudatban. Az új támogatási mechanizmus és struktúra elemei csak részben lettek kommunikálva a határon túl, és nem tudatosult, hogy a támogatások koncentrálása nyomán az érdemes projektek többet kaphattak, mint a korábbi rendszerben. Igaznak véli ezt?
– Mindenki elismeri ma, hogy a nemzetpolitikában a paradigmaváltásra szükség volt. Az időzítésről megoszlanak a vélemények, de – egy hosszabb előkészítést követően – végül a 2006-ban hivatalba lépett kormány meghozta az ehhez szükséges intézkedéseket, és ezzel indult el a nemzetpolitika koncepcionális és szervezeti megújítása. Ma már senki nem vitatja, hogy az uniós csatlakozás a térség egészének a helyzetét átírta, és ez szükségképpen vezetett el a nemzetpolitikai paradigmaváltáshoz. Ez attól függetlenül is igaz, hogy belpolitikai értelmezés kérdésévé vált az újonnan csatlakozott országok többségében, hogy jó-e vagy nem a csatlakozás, annak milyen haszna van, és csupán az anyagi oldalát nézzük-e, vagy hajlandóak vagyunk távolabbra is látni. Kétségtelen tény: a 2000-es évek első időszakában mindenki rájött, hogy valami mást kellene tenni a nemzetpolitikában, nem ragadhatunk meg az elmúlt 15 év mantraszerűen ismételgetett témáinál, mert közben a valóság elrohan mellettünk. Volt, aki azt gondolta, egyszerűen csak még több pénzt kell tenni a rendszerbe, mások, mint mi is, azt, hogy a rendszeren koncepcionálisan és strukturálisan is alakítani kell azért, hogy a magyarok nyertesei lehessenek az átalakuló világnak. Valóban van egyfajta kettősség abban, hogy az elmúlt években mit sikerült elvégeznünk, és az hogyan képeződik le a nyilvánosságban.
– Ma is vita tárgya a támogatási rendszer átalakításának szükségessége?
– Az első év éles politikai vitáit követően mára már mindenki, ha nem is nyíltan, de elismeri, hogy az átalakításra szükség volt. Nyilván, a politikai ellenzék sosem fogja azt mondani, hogy ez helyes döntés volt, ugyanakkor strukturális és koncepcionális kérdésben nincsenek érdemi viták, mert nincsenek új vagy alternatív ötletek. Ahhoz képest, amit mi 2006 nyarán meghirdettünk, az elmúlt időszakban nem hangzott el olyan szakmailag megalapozott tézis, amely koncepcionálisan más megvilágításba helyezné a nemzetpolitikát. Mi három éve is azt mondtuk, hogy a nemzetpolitika sokszereplős játék, amiben mindenkinek megvan a maga tere, szerepe. Csak ne mosódjanak össze a felelősségek, a feladatok. Nem kérjük az ellenzéktől, hogy mindenben támogassa a kormányzati elképzeléseket, de az ellenzék sem kérheti számon a kormánytól, hogy a nemzetpolitikában miért nem az ő politikáját valósítja meg. Mi nem az odamondogatós nacionalizmust kívántuk tovább éltetni, hanem felelős, patrióta politikát akartunk, abban hiszünk és azt is építjük, így nem azt kell számon kérni rajtunk, hogy miért nem asztalcsapkodós módszerrel politizálunk. Szerencsére a helyi szereplők között – legyenek azok politikai értelemben a kormányoldalhoz vagy az ellenzékhez tartozók – sokkal nagyobb az együttműködési szándék, és éppen ezért számos gyakorlati eredményt is sikerült már elérni.
Káros volt az erőfitogtató politika
– A lehetőség az „odamondogatós politikára” adott lenne, hiszen ma már Szlovákiában és Romániában is ellenzékben vannak a magyar politikai szervezetek. Nem így látja?
– Persze, meglenne a tere annak, hogy konfrontatív lépéseket tegyünk, csakhogy a politikának az is a felelőssége, hogy szem előtt tartva a nemzet, a közösség érdekeit, legalább az elmúlt évtized tapasztalatait ötvözze, és arra építsen. Ha megnézzük, hogy a sérelmi politika – amelynek nem is olyan régen tanúi voltunk – milyen „eredményeket” hozott, elgondolkodhatnánk rajta, hogy vajon a kooperáció vagy a konfrontáció a „kifizetődőbb”-e. A konfrontatív politika „eredménye” volt, hogy alapvetően át kellett alakítani a státustörvényt, nemzetközi fórumokon és kétoldalú tárgyalásokon éveken át kellett a saját érdekeinket keservesen védenünk, hogy e témában elfogadható pozíció alakuljon ki. Ha végre számba vennénk, hogy az erőfitogtató politikára építő gyakorlatnak milyen káros következményei lettek – nem csupán a kétoldalú kapcsolatokban és az ország külső megítélésében – de a magyar közösségek szempontjából is, akkor teljesen egyértelmű lehetne, miért mondtuk mi már 2006 előtt is, de azután is, hogy ez így nem folytatható. Konfrontáció nélkül is világossá lehet tenni, melyek azok a szempontok, értékek és érdekek, amelyeket mi fontosnak tartunk. Ide tartoznak azok az ügyek, amelyek a kisebbségi jogokhoz, a közösségi jogokhoz, a közösségi intézményekhez, a nyelvhez, a kultúrához fűződnek. Ezeket a magyarság egésze, a külhoni közösségek önazonossága szempontjából alapvetőnek tartjuk, és az azok érvényre jutásához fűződő legitim igényekből és elvárásokból egy pillanatig sem engedünk.
Azt viszont hozzá kell tennem: amit reméltünk, hogy a szomszédos országok uniós csatlakozása egyfajta politikai kultúrabeli változást is elhoz a térségünk egészében, arról kiderült, hogy a vártnál lassúbb folyamatról van szó. Az alapvető problémát ennek kapcsán én nem a nemzeti érdekérvényesítésben látom, de az nem elfogadható, ha a nemzeti érdekérvényesítés eszköztárában elemként a kisebbséggel, a magyar közösséggel szembeni hangulatkeltés is jelen van.
– Sikerült mindezt megértetni az érintett határon túli magyar közösségekkel is?
– Ahhoz képest, hogy csak három év telt el, egy korábban másfél évtized alatt létrehozott rendszert sikerült gyorsan átalakítanunk és működőképessé tennünk. Kemény közös munkával és erőfeszítéssel elértük, hogy a nyelvi-kulturális szempontból meghatározó intézmények, programok, ügyek aránylag több pénzt kapjanak, mint korábban. Nem azért, mert korlátlanná váltak az anyagi források. Nyilván, valamelyest több lett a rendelkezésre álló pénz is, de nem ez a fő magyarázat. Azért lehettünk eredményesek, mert a szereplők között sikerült az érdekegyeztetést végigvinni, és megteremteni a magyar–magyar szolidaritást. Talán ez volt a legnehezebb az intézmény- és a támogatási struktúra átalakításában: megértetni a régiók képviselőivel, hogy alapvető felelősségük és kötelességük odahaza a saját közösségükkel egyeztetni a támogatandó projekteket, és kezdeményező szerepet játszani a közösség egésze szempontjából fontos ügyek előmozdításában. Ez egy hosszú, közös tanulási folyamat volt, amelynek most már úgy tűnik, megvannak a maga eredményei.
Az „egyenlő közelség politikája”
– Partneri viszonyt kívántak kialakítani. Mennyire sikerült ezt megvalósítani?
– Politikai értelemben talán könnyebb volt ennek a megteremtése. Azt mondtuk, minden olyan ügyben, amely a külhoni magyarságot érinti, konzultálunk a közösség legitim, választott képviselőivel, világosan elválasztva a konzultációt, az egyeztetést és a jogi-politikai felelősségre épülő döntést, amely utóbbit a mindenkori kormánynak kell meghoznia. Tudatosan mást akartunk, mint ami 1998 és 2002 között jellemezte a magyar–magyar viszonyt: nem akartunk és nem akarunk politikai alapon beavatkozni egy-egy közösség életébe. Sem úgy, hogy a közösségen belüli politikai szereplők egyikét támogatjuk, sem úgy, hogy a másikat nem támogatjuk. Az „egyenlő közelség politikáját” úgy vállaltuk fel, hogy tudtuk, politikai kérdésekben akár alapvetően eltérő is lehet egyes külhoni magyar szervezetek és a magyar kormány álláspontja. Mégsem ez utóbbi vagy a különböző európai politikai családokhoz tartozás a rendezőelve a kormány és a magyar szervezetek együttműködésének. Mára szerintem mindenki számára egyértelmű: a kormány, a kormánypárt nem szereplője az egyes közösségeken belüli nézetkülönbségek kialakulásának, és nem hozott – és a jövőben sem hoz – létre alternatív politikai szervezeteket. Nem azt gondoljuk, hogy a magyar politikai mezőt ki kellene terjeszteni a Kárpát-medencére, és a hazai belpolitikai játékokat le kellene játszani a határon túl is, és ott is fel kellene építeni a „nemzeti” és a „nemzetietlen” tábort.
– Bár ez továbbra is folyik…
– Igen, ez erőteljesen folyik, magam is így látom. Halhattunk nemrégiben egy olyan politikusi szónoklatot, amely szerint egyesek a „nemzeti erőkkel” kívánják elvégezni a nemzet egyesítését. Világos üzenet: akit nem számítanak oda, az ne reménykedjen abban, hogy a magyarsághoz fog tartozni. Mintha azt bárki eldönthetné, hogy ki tartozik a nemzethez, és ki nem. Ennek a kinyilatkoztatásnak a logikája mentén az elmúlt években megtapasztalhattuk a magyar közösségek politikai szempontú megosztásának kísérleteit. A többi hazai politikai erő tudatos mérsékletén és az adott magyar közösség bölcsességén múlott, hogy a megosztó politika nemrégiben súlyos vereséget szenvedett. Sőt, elmondhatjuk: az egyenrangúság, egymás komolyan vétele működik a magyar–magyar viszonyban. 2006 óta minden év végén lezajlik a kormányzati konzultáció, amelynek keretében a kormány és a határon túli politikai szervezetek vezetői áttekintik a következő évben elvégzendő feladatokat. Eredményes, világos politikai vonalvezetés van ebben, aminek kiegyensúlyozó hatása van a kormányzat és a szóban forgó közösségek viszonyában. Törésvonalak sem alakultak ki – pedig erre is voltak szándékok –, amelyek a kormányt és a határon túli közösségeket szembe tudták volna egymással állítani. A partnerségnek, az együttműködésnek az alapja a világos feladat- és funkcióelhatárolás is volt. Nem fogunk abba beleszólni, hogy hogyan működjön egyik vagy másik szervezet, kit és hogyan válasszanak meg vezetőjévé, és ezt ők sem teszik meg a magyar kormány vonatkozásában. Ugyanakkor a közös ügyeinkben lehet egyeztetni, egyetértésre jutni.
Az egyes ügyek költségei kapcsán viselendő tehermegosztásban a kormány és az adott magyar közösség szerepe közötti „egyensúly” megteremtése nehezebb, hosszabb távú feladat. Nem is lehet a magyar kormány lehetőségeit paritásba állítani mindegyik magyar közösség saját lehetőségeivel. A cél az, hogy a magyar kormány a kisebbségi létből eredő hátrányok enyhítésében segítsen. Hogy az önszerveződésnek olyan fokát érjük el, hogy ne csak egyszerűen a magyar kormánytól egyfajta kegydíjként vagy adományként kapott támogatásból működjenek, és ezáltal tartósítva legyen az egyenlőtlen viszony, hanem próbáljuk meg őket olyan helyzetbe hozni, hogy ők maguk minél több forráshoz és lehetőséghez tudjanak hozzáférni. E tekintetben, ha talán nem is mindig kommunikált, de látványos eredmények születtek. Ha végigtekintünk a magyar közösségek hálózatán a Kárpát-medencében, az elmúlt évtizedben a szlovéniai, a horvátországi, a vajdasági, de akár a romániai magyarok különböző intézményei is jelentős forrásokhoz jutottak az adott országokban. Ez így is van rendjén, elvégre ott adófizető a közösség, így természetszerű, hogy aktivitásait saját kormánya, saját állama megfinanszírozza. Ebben van tehát előrelépés. Mi azt akartuk, hogy ez az állapot létrejöjjön, s ne csak Magyarország legyen az, aki valamennyi programot finanszírozza.
A sok szereplő erősíti a viszonyrendszert
– Időnként többpólusúnak tűnik a magyarországi politikai hatalom, s mintha egybemosódnának a hatáskörök. Bizonyos fokig önálló határon túli politikát folytat a Magyar Köztársaság elnöke, másfajta politikát folytat az Országgyűlés elnöke, másmilyent a parlament külügyi bizottsága, de más-más a kormány és persze az ellenzék határon túli politikája. Olykor nem a határon túli szervezetek oldalán mutatkozik következetlenség, hanem az anyaországban. Az összehangolás a politika feladata lenne, ennek hiánya viszont zavart kelthet a határon túli közösségek sorában. Hogyan ítéli meg ezt a helyzetet?
– Amikor 2006-ban azt mondtuk, tudomásul vesszük ennek a helyzetnek a sokelemű voltát, abból indultunk ki, hogy a szereplők ezt a viszonyrendszert erősítik, saját eszközeikkel gazdagítják. A kormány egy pillanatig nem gondolta, hogy valakivel szemben folytasson nemzetpolitikát. Még az ellenzékkel szemben sem. Olyan politikát akartunk, amelyhez minimálisan a határon túli szereplőket meg tudjuk nyerni, maximálisan pedig az összes szereplőt, aki ebben a nemzetpolitikai mezőben aktivitást mutat. Most e kettő között vagyunk, a minimumon túljutottunk, a határon túli szereplők ebben partnerek. Itthon e politika mögé a kormányoldal, a frakció, sok más szereplő oda- állt, értik a célokat, és egyetértenek a meghirdetett ügyekkel. Kétségtelen, nem jutottunk el odáig, hogy az összes szereplő érdemesnek tartsa e mögé felsorakozni. Érdekes eredmény viszont, hogy miközben az ellenzék nem fogadja el, sőt, igyekszik elhallgatni ezt a politikát, bizonyos elemeit átveszi. Így például a fejlesztéspolitika számos kérdését, a nemzeti intézmények ügyét, vagy más szempontokat. Sajnálatos, ha a többszereplőség egyben indokolatlan többszólamúságot is jelent.
Másfelől, a nemzetpolitikában szereppel bíró dimenziók, amelyek egymással mellérendeltségben működnek, és nem hierarchikusan egymás alatt vagy fölött helyezkednek el, egymást kiegészíthetik. Mert vannak olyan dolgok, amelyeket a köztársasági elnök meg tud tenni, a kormány nem, és a parlamenti dimenziónak – benne az ellenzéki pártoknak – is megvan a sajátos szerepe. Egy dologra érdemes figyelni: ne keveredjen egymással a felelősség és a funkció. Örülnénk annak, ha ellenzéki oldalról értelmes kritikák vagy valamilyen koncepció hangozna el. Üdvözöltem volna, ha az elmúlt években bárkitől olyan gondolat érkezett volna, amely bennünket valamilyen adaptációra, átgondolásra késztetett volna. Ehhez képest egyetlen olyan gondolatkísérlettel sem találkoztam, amely egyértelmű alapokon, világos konstrukcióval megmondta volna, hogy az általunk végigvitt megújításhoz képest mit lehetne tenni, és annak milyen eredményei lennének.
– Miközben a jelenlegi rendszer működik?
– Igen. És miközben minden olyan ötletet hajlandók vagyunk átgondolni, amely javítja a nemzetpolitika eredményességét. Az nem mondás, hogy ez így nem jó, és a nemzetiek majd megteremtik a Kánaánt! Ebben semmilyen program, semmilyen politika nincs. Azt viszont látjuk mi is, hogy bizonyos folyamatok, amelyeket mi 2004-ben, 2005-ben gyorsabbnak gondoltunk – elsősorban a valós regionális együttműködés kérdéseiben –, a vártnál lassabban haladnak, miközben támogatási, intézményes, strukturális oldalon, amit akartunk, azt megvalósítottuk. A fejlesztéspolitikai oldalon időben nyilván távlatosabban valósítható meg mindaz, amin legalább annyi energiával dolgozunk, mint amennyit a támogatási ügyekre fordítunk. Ezt érzem ma a legnagyobb kihívásnak, mert a fejlesztéspolitika a kézzelfogható támogatásokhoz képest elvontabbnak látszik. Kézzelfogható az, ha a Szülőföld Alap biztosít néhány millió forintot például a dévai iskolakomplexum felszerelésére, de jelenleg kevésbé kézzelfogható, hogy mondjuk Délkelet-Magyarország és Nagyvárad, Arad, Temesvár között mi történik majd, az ottani települések hogyan fognak egymás között például utakat építeni. Ez most, amikor a pályázatot kell írni, a terveket kell elkészíteni, kevésbé látványos, de később nyilván az lesz. Azon dolgozunk, hogy egyre egyértelműbbé váljék, mi is az, amit a fejlesztéspolitika jelent, mi is az, ami távlatosan benne van ezekben a lehetőségekben. A válság közepette a nemzeti források szűkülnek, elérhetőségük bonyolultabb, élesebb a küzdelem a megszerzésükért, miközben az uniós források 2013-ig adottak, felhasználhatók. Arra, hogy az adott területen élő közösségek értelmes, az életüket előbbre vivő projekteket valósítsanak meg. Ma már látszik annak a logikája, hogy ezzel a kérdéssel miért kezdtünk 2005–2006-tól foglalkozni, miért fordítottunk erre jelentős energiákat, miért vettük ezeket a témákat az együttes kormányülések napirendjére, miért segítjük a határon átnyúló projektek generálását.
Közös tanulási folyamat
– Milyen fogadó- vagy partnerkészség létezik a határ túloldalán az ilyen projektek vonatkozásában?
– Ezt három szinten lehet vizsgálni. Románia esetében kormányzati szinten nagy a nyitottság. A legelső ország, amellyel Magyarország a fejlesztési tervek összehangolását elvégezte, éppen Románia volt. Nyilván ebben annak is szerepe volt, hogy az RMDSZ adta a szakértőket, és részben a kormányzati szereplőket. Középszinten, megyei szinten, koncepcionálisan van nyitottság, de ott már előkerül két probléma: a nemzeti források kérdése, amelyeket a projektekhez hozzá kell rendelni – s az már belső versengés eredménye is, hogy ki mihez jut hozzá –, illetve az operatív rész, hogy elő tudnak-e állítani olyan szereplőt, aki az ügyeket összefogja és előreviszi. A harmadik a lokális szint, maguk a helyi szereplők. Ott komoly érdekeltség létezik, nagy energiát fordítnak rá, a tevékenység jól látható, csupán ennek a koordinálása, helyes irányba terelése a feladat. A különböző szinteken tehát különböző kihívások vannak: a legfelső szinten a szabályozás kérdése, középszinten a források és a képességek, alsóbb szinten pedig a sokfajta aktivitás koordinálása a kérdés. De magyar–román viszonyban nem rosszak az adottságok. Itt végre élhetünk a szolgáltató állami szereppel, inkubátorjelleggel tudunk megjelenni a határ mindkét oldalán. Mert egyaránt nehéz elindulni az új lehetőségek felé az adott határszakasz magyar és román oldalán. Nagyjából egyidejű, közös tanulási folyamat ez.
– Az új európai lehetőségek terén hol tart az együttműködés?
– Elindult a tavaly az Európai Területi Együttműködési Csoportosulások (European Grouping for Territorial Cooperation – EGTC) megalakulásának segítése. Ott építkezhetnek ezek a csoportosulások, ahol a térségi tevékenység már jelentősebb, távlatosabb, ahol már olyan együttműködések léteznek, amelyek önmagukban is képesek arra, hogy – a nemzeti és a kohéziós forrásokon túl – uniós forrásokra is pályázzanak. Ma már Magyarországon, Romániában és Szlovákiában is megvan ennek a jogi alapja, Szerbiában még dolgoznak rajta.
Ez nem a nemzeti jogalkotásoknak a része, hanem európai közösségi határozat, és ezért nem is kétoldalú egyezmények eredményeként funkcionálhat. Ilyen jogi intézményt, részben a határ két oldalán lévő szereplők önálló döntése alapján lehet létrehozni, részben különböző régiók hozhatják azt létre. Nem mindenhol alakul majd EGTC, nem is tud, nem is volna értelme. Ez ugyanis olyan együttműködést feltételez, olyan komoly szellemi és szervezési forráskoncentrációt igényel, amely nem mindenhol áll rendelkezésre. Viszont megvan az az előnye az eurórégiók mellett, hogy a források mindegyikére önmagában, önálló szereplőként pályázhat. Az EGTC 200-250 ezer embernek a még átlátható világát jelenti, szemben a jóval nagyobb eurórégiókkal.
– Ezek a programok a magyar kormány szándéka szerint a válság közepette is mennek tovább?
– Természetesen. Csak sokkal átélhetőbbé, értelmezhetőbbé kell tennünk azt, hogy miért is van szükség erre a fejlesztéspolitikára, mi az, ami a közösségek számára ebből haszon. Ez az unió és a csatlakozás megítélése kapcsán is felmerülő kérdés. Vannak olyan politikai erők, amelyek igyekeznek a tagságot csupán forintra-lejre kiszámítva bemutatni és értékelni. Ez azonban szemfényvesztés! Persze, forrásokat is jelent a csatlakozás, de a tagság meghatározó előnye az, hogy nem csak egyes egyéneknek, hanem a régióknak az uniós szinthez történő felzárkóztatása indulhatott meg. A tagsággal régiónk Európa egységes gazdasági térségének részeként jelenik meg, és a régi uniós tagállamoknak érdeke, hogy ez a térség felzárkózzon és működjön. Különben mi értelme lenne egységes gazdasági térségről beszélni?
Kiérlelt autonómiakoncepció csak a Vajdaságban van
– Ezzel szemben, akár Szerbiát, akár Romániát vagy Szlovákiát nézzük, autonómiatörekvésekkel találkozunk, amelyek adott esetben olyan régiókra vonatkoznak, amelyekben nem biztos, hogy az autonómiáknak megvan a gazdasági alapja. Ilyen körülmények között, s amikor az említett államokban a magyar politikai erők ellenzékben vannak, merre orientálódik a magyar kormány idevágó politikája?
– Az autonómia ügyében érdemes a dolgot két szemszögből vizsgálni. Az egyik az általános megközelítés. Mi azt mondjuk, gyakorlatilag 1990 óta – és ebben egyetlen kormány sem mondott tulajdonképpen mást –, hogy az autonómia elfogadható törekvés, ha európai elvekre-gyakorlatra és többség-kisebbség megállapodására épül. Láttunk már erre jó példákat Európában. Ha ennek a megállapodásnak megvan a lehetősége, és erre megvan a fogadókészség, mi az így kialakítható autonómiát jó eszköznek tartanánk. A másik szempont, hogy az autonómiát mint eszközt, mint megvalósítható projektet régiónként máshogyan kell értelmezni és vizsgálni. Más a helyzet az erős önigazgatási hagyománnyal rendelkező Szerbiában vagy poszt-Jugoszláviában. Ott nem jelentkezik politikai vagy elméleti problémaként, ha valaki azt mondja, hogy ő autonómiát vagy valamifajta önrendelkezést akarna. Ha eltekintünk a vajdasági alaptörvény körüli – elsősorban belpolitikai – vitáktól, maga a koncepció csak megszületett. Elfogadta azt a vajdasági képviselőház, amelyben ott ülnek a parlamenti pártok helyi választott szereplői. Tehát az autonómia nem áll távol a szerbiai politikai gondolkodástól. Ott megmondják, hogy ilyen bevétellel, ilyen intézményekkel, ilyen erőforrásokkal, ilyen döntéseket tessék meghozni, és ebből ezt tessék elérni, mert ez működő rendszer lehet. Ezen túl, meg kell mondanom, nem sok helyen látok ilyen kiérlelt gondolkodást. És nemcsak a fogadókészséget értem ezalatt, azaz nemcsak azt, hogy a többségi társadalom, a többségi politizáló elit az autonómiát mint olyat, el tudja-e fogadni, de azt sem látom, hogy megvizsgálták volna: mit bír el ez erőforrásban, mire terjedne ki az autonómia, milyen intézményeket jelentene, megfinanszírozható-e, vannak-e hozzá adóbevételek, a politikai rendszerbe beleilleszkedik-e vagy attól független? Eltekintve a politikai vitáktól, ez csak a Vajdaságban jutott el odáig, hogy kiérlelt, és a szerb alkotmányos keretbe beleilleszkedik teljesen legitim igényként, elképzelésként.
Az autonómia kérdésében tehát elsősorban azt látom fontosnak, hogy az adott közösségben fogalmazódjon meg, hogyan tudna működni, miről is szólna, tartalmában mit jelentene. Ha ez idáig eljutna, és erről közvita alakulhatna ki, akkor talán meg lehetne változtatni a többségi politikai elit véleményét, rá lehetne őt döbbenteni, hogy senki nem akar két-három megyét kiszakítani Romániából, és akkor talán más lenne erről a vélekedés. Ehhez sok belső munkára lenne szükség.
– De Magyarország álláspontja e tekintetben változatlan?
– Magyarország elvi álláspontja ugyanaz. Hosszú évek óta ugyanazt mondjuk mindenkinek, aki ezt kérdezi.
Stabilizálás és közös építkezés
– Válság van, a pénz egyre kevesebb mindenhol, a gazdasági helyzet romlik, a piacok, a lehetőségek beszűkülnek. Mi lesz a jövő a határon túli politikában ilyen körülmények között?
– Konzultáltunk valamennyi határon túli magyar politikai vezetővel, de a két speciális, bizonyos szempontból nehezebb helyzetű régióban, Kárpátalján és a Vajdaságban, jó néhány helyre el is mentünk, és világossá tettük: egy válság alól – főleg ha az fokozódó problématömeget hoz, és ha elhúzódó – senki nem tudja magát kivonni. Megállapodtunk, hogy azokat a prioritásokat, amelyeket az elmúlt években meghatároztunk, kell tudnunk tartani, hogy maga a rendszer fenn tudjon maradni. A múlt év utolsó negyedében a Szórványtanácsot azért hívtuk életre, mert egyrészt a szórványosodási jelenség egyre drasztikusabb, minden térséget elér, és ezért nagyon fontosnak tartottuk a prioritások meghatározásánál, másrészt létrehoztunk egy olyan rendszert, amelyik mindenki számára nyilvánvalóvá teszi az intézményesültség állapotát. Ez a regions.hu honlap, amelyik nagyon sok vitát megspórolhat a jövőben és a fejlesztéspolitikának is alapinfrastruktúrája…
– …és egyféle információs adatbázisa…
– Pontosan. Olyan térinformatikára épülő interaktív rendszer, amely folyamatosan él és frissül, adatokat szolgáltat, és a döntés-előkészítés fontos eszköze.
– Tehát racionalizálás a jelszó?
– Inkább a stabilizálás és közös építkezés. Azokat az ügyeket, amelyekről 2006-ban politikai értelemben megállapodtunk, igyekszünk minden körülmények között fenntartani, megtartani. Ilyenek a nemzeti intézmények, a Szülőföld Alap, az oktatási-nevelési támogatás, amelyet törvény ír elő. S ilyenek azok a nagy ügyeink, amelyekben megalkudtunk, a Sapientia egyetemtől a vajdasági tehetséggondozó gimnáziumokig. Minden más ügyet ezek mögé helyezünk. Mivel 2009 a szórvány éve, erre kiemelten is figyelünk. A cél, hogy azokat az alapvető fontosságú ügyeinket, amelyeket közös gondolkodás és erőfeszítések árán beindítottunk, tartsuk meg, az elkezdett ügyeinket vigyük végig. Válsághelyzetben a stabilitásnak sokkal nagyobb az értéke, mint korábban. A nemzeti intézményeket mindenki jó gondolatnak tartotta, de csak ilyen válsághelyzetben derül ki, mennyire fontos, hogy nem kell mindig attól félni, lesz-e arra pénz, hanem az adott, tervezhető.
Ez a helyzet sokkal inkább igényli a szolidaritást, a közösségen belül is. Ha tehát egyik-másik ügyet nem tartjuk annyira fontosnak, de a másikat mindenki támogatja, utóbbit akkor is megvalósítjuk, ha nehéz a helyzet. A magyar–magyar viszonylatban is fontos a szolidaritás, ne csak mi próbáljuk ezt a helyzetet kezelni, az intézményeket és programokat fenntartani, stabilizálni, hanem ebben segítsenek bennünket továbbra is az egyes magyar közösségek képviselői. A szolidaritás nem pártpolitikai nézetazonosságról szól, hanem arról, hogy a magyar ügyeket meghatározó témákban próbáljunk meg legalább az eddigiekhez hasonlóan összefogni. Azt látom, erre van hajlandóság, partnereink értik, hogy ez olyan helyzet, amelyben nem szabad veszni hagyni azokat az eredményeket, amelyeket eddig elértünk. A felelős patrióta politika folytatása érdekében éppen azokat az ügyeket kell előtérbe helyezni, amelyek a nemzeti elkötelezettség jegyében összekötnek bennünket.
– Hogyan látja, az új kormányzati struktúrában adott-e a kellő politikai figyelem a terület iránt?
– Az új kormányon belül ez a terület felértékelődött, hiszen közvetlenül a miniszterelnököt helyettesítő miniszterhez tartozik. S tovább erősíti a nemzetpolitika iránti figyelmet, hogy az új külügyminiszter, még jelöltként, első nyilatkozatában szólt arról, hogy a magyar külpolitika mélyen nemzeti elkötelezettségű lesz, és kiemelten figyel majd a szomszédságpolitikára.
Szabadság
