Még egyszer írunk a Rozsnyón tartott, dr. Ranschburg Jenő pszichológus előadás-sorozatáról. Ádám Zita, a Rimaszombati Regionális Pedagógiai Központ vezetője összegzi az előadások jól felhasználható pedagógiai-nevelési céljait. Az agresszív és az áldozat is gyermek és mindkét típus remélhetőleg valakinek a féltett kincse. Mindkettő áldozat a maga nemében: az agresszív gyermek a család és környezete, az agresszív gyermek cselekedeteiből eredően a mindennapi tortúrát elviselő gyermek pedig az ő áldozata. Mindkét gyermek szenved valakitől, ezért alaposan meg kell ismerni a két típus természetrajzát, hogy a konfliktusokat kezelni tudja a szülő, a pedagógus. Az iskola pedig napjainkban tele van antiszociális vagy kötekedő agresszív gyerekkel. Nagy szüksége van szülőnek, pedagógusnak arra a tudásra, aminek gyakorlása elvezeti a gyermekeket a béke szigetére.
2009. április 23-án a rozsnyói történelmi Városháza nagytermében Losonc – Rimaszombat – Nagyrőce – Rozsnyó – Kassa régióból érkezett 180 pedagógus, a délutáni rendhagyó szülőértekezleten közel 100 szülő jelenlétében dr. Ranschburg Jenő pszichológus tartott egész napos előadás-sorozatot az iskolai konfliktus és annak szereplőiről, illetve a serdülőkör problémáiról.
Az SZMPSZ Rimaszombati Regionális Pedagógiai Központja, az SZMPSZ Rozsnyói Területi Választmánya, valamint a Rozsnyói Református Egyházközség MTNY Alapiskolája közös szervezésében pedagógusok, szülők arra keresték a választ, hogy napjaink uniformizálódó, fogyasztói társadalmában hogyan lehet értéket alkotni és megtartani. A média, a szubkultúrát képviselő kortárscsoportok az agresszió, az erőszak, a durvaság, a vulgarizmus forrása, ami megrontja a gyermeket, száműzi az értékeket.
A nukleáris család szétesőben, válságban van a társadalom, az iskola tehetetlen, szűkösek pedagógiai és emberi eszközeink tárháza, a nevelőtestületnek nincs egységes nevelési szemlélete a konfliktusok kezelésére, hiánycikk az egymásra figyelés, az odahajolás, a megértés, a szeretet. Nem ismerjük az agresszív cselekedetek belső motivációját, nem tudjuk, mit állítsunk a negatív hatások ellenpólusaként. Sokszor türelmetlenek és következetlenek vagyunk.
Mit tegyünk közösen: pedagógusok, szülők, a helyi társadalom gyermekeink boldogsága, az agresszió letörése érdekében? Hol van a tudás a probléma forrása megismerésére, hol vannak a segítő technikák?
Dr. Ranschburg Jenő, az ismert pszichológus, sok nagy sikerű könyv szerzője előadásában elsősorban a család szerepének fontosságára hívta fel a figyelmet. A gyermeknevelés is érték és lehet karrier: az értékek mentén felnövekvő gyermekek sikeres életének karrierje, ha a társadalom és az aktuális politika is úgy gondolná! Sajnos, a társadalom a családnak ebben az amúgy is széthulló világban nem tulajdonít értéket.
A gyermek biológiailag és a gyermeklélektani szempontokat figyelembe véve is ma ugyanolyan, mint 20-30 éve volt, mégsem ugyanaz, mert megváltoztak a körülmények, az értékhangsúlyok máshová tevődtek, ennek következtében a nevelés hatásfoka alacsony.
De miben is mások a mai gyerekek az elmúlt időkhöz képest?
Elsősorban agresszívabbak, hirtelenek, türelmetlenek, ami már a másfél – kétéves gyermeken is tapasztalható. Ezen gyermekek nevelése esetében nem érvényesülnek a régi pedagógiai – nevelési módszerek. A szülőnek, pedagógusnak ismernie kell az agresszió lélektanát, az agresszió kiváltotta viselkedés okait és következményeit, hogy sikeresen be tudjon avatkozni, illetve szocializálni tudja a gyermeket, vissza tudja vezetni a közösségbe.
A professzor úr előadásában érzékletesen és élvezetesen mutatta be az agresszív viselkedés jellegzetességeit, aminek a lényege, hogy az „áldozatot” meg kell tanítani mindazokra a viselkedési formákra, melyek a félelem kiváltotta agressziót leszerelik. Mert a rangsorképző serdülőkori agresszivitás helyén való, e nélkül nincs gyermekközösség, mert a közösségben megmérettetnek az erők, a megmérettetés alapján eldöntetik, ki a vezér a falkában.
Különbséget kell tenni az antiszociális agresszió és a kötekedő agresszió között, ami napjainkban nagyon is jelen van az iskola falai között, sőt azon túl is. Ha a kettő közötti különbséget felismeri a szülő, pedagógus, ismeri a kiváltó okokat, akkor a pedagógusközösség közösen a szülőkkel megkeresik az agresszióra a választ, a nevelési lehetőségeket.
A kötekedő agresszort az osztályközösség közönyössége, kirekesztése fegyverzi le. A kötekedő agresszor a figyelmet keresi, amit nem tud mással, csak deviáns viselkedésével kivívni. Alattomos. Külső jegyek alapján kiválasztja a leggyengébb áldozatot, akivel szemben csak győztes lehet. Az áldozat pedig hallgat, nem szól, így a pedagógus nagyon nehezen talál rá a probléma lényegére.
Az antiszociális agresszor nem tud különbséget tenni szándékos és véletlen agresszivitás között. Ezek a gyermekek nem érzékenyek, nem tudnak szeretni, de el akarják érni, hogy rájuk figyeljenek. Ez a gyermek soha nem okul, mindig ugyanazt a hibát követi el, ugyanabban a kőben botlik el, nem érzékeny a büntetésre, jobban vonzza őt a cselekvésből eredő „haszon”, magas az ingerküszöbük, folyamatos ingerkeresők, a dolog izgalmáéért cselekszenek (Arsen Lupne-effektus).
A professzor úr szerint tekintetünket inkább az „áldozatok”-ra kellene irányítani, őket kellene megtanítani azokra a megjelenési üzenetekre (nonverbális kommunikáció), amit az agresszor azonnal észrevesz és lefegyverzi őt. Ilyenek: az egyenes tartás, a lassú, revolverjárás vagy Bagira-járás, a másik szemébe való nézés, verbális szinten a bátorság kifejezése (Hagyj békén!), az önbizalom, a belső erő kivetítése.
A professzor úr szólt a „másfajta” gyermekekről, akikre korunk az indigó- és a kristálygyermek elnevezést találta ki. Ezek a gyermekek nem újfajta embertípusok, csak mások: érzelmeikben és intellektuálisan is érzékenyebbek. Igazából olyan gyermekek ők, mint a többi: egyik Micimackó, az álmodozó, másik Malacka, a produktív, a harmadik Füles, a szétszórt, … Mindegyikben van érték, ők a mi szemünk fénye. Mind tehetséges valamiben. Születése pillanatában mindegyik „gepárd”, mindenki kap valamit a sorstól adottság formájában. A pedagógus és a szülő közös feladata, hogy az adottságok fejlesztése alapján felnőttként is találják meg magukat a tehetségesek, legyenek „gepárdok”, ne csak a teljesítmény határozzon a tehetség megítélésében. Hiszen a gyermek sejtjeiben tudja, mivé akar válni. A ciprusból nem lesz tuja, a gyermeket nem lehet megerőszakolni, amikor pályát és életutat választ. Csak segíteni lehet őt abban kibontakozni és problémáit megoldani.
A média, a televízió, ha jól bánunk vele, lehet elektronikus póráz, aminek van ellenpólusa is. Mindenképpen a család nevelő szerepe meghatározó a médiafogyasztáskor: mikor, mit, kivel, hogyan nézzen a gyermek. A televízió figyelemre (szórt figyelem) is nevel, igaz, az iskola más figyelmet, tartós figyelmet követel a gyermektől. Ám a problémamegoldásban segíti a gyermeket, a nyelvtanulást hitelessé teszi.
Ranschburg professzor úr bölcs, tudása lefegyverző volt. Előadásmódja, közvetlensége, nyitottsága, érzékenysége nagyon emberi és példaértékű. Hiteles ember, hiteles tudós – akivel ünnep volt a találkozás. Könyveit olvasva is élmény a vele való beszélgetés, de a személyes kapcsolat, az egész napos előadás élménye és kivételességre mély nyomot hagy minden résztvevőben. A hitelesség, az igazság nyomát.
Ismét jó volt Rozsnyón egymással szót váltani. Meghatározó helyen, kivételes és hiteles emberrel – ez az értékteremtés egyik lehetséges módja.
Felvidék Ma, Ádám Zita
