Mindnyájunkat naponta foglalkoztató kérdés, hogyan, miként lehet kiszabadulni a globális gazdasági válság szorításából. Ebben milyen szerep hárul a kormányra és a politikai pártokra. Hogy lehet újrafogalmazni egy-egy ország jövőképét, valós programot alkotni és megvalósításához felsorakoztatni a haza apraját-nagyját. Ebben próbál segíteni írásával Bogár László, közismert magyarországi közgazdász, egyetemi tanár.
Magyarország társadalmi-gazdasági folyamatai nemzetstratégiájának megalapozását három szerkezeti egységben próbáljuk összefoglalni. Az első megkísérli leírni azt a helyzetet, amelyben ma ez a rendszer van. A következő felvázolja azokat a távlatos teendőket, amelyeknek összehangolt egységes szerkezetére szükség van a helyzet megváltoztatása érdekében. És végül a harmadik részben azokra a korlátozó tényezőkre, és az ezekből adódó dilemmákra hívjuk fel a figyelmet, amelyek rövid és középtávon akadályát képezik a szükséges távlatos nemzetstratégia megvalósításának. Ezzel kapcsolatban egyúttal azt is igyekszünk bizonyítani, hogy hosszú távon magukat ezeket a korlátokat is törekednünk kell megváltoztatni. Ez a szerkezeti felépítés igyekszik megmutatni, hogy mi (volna) a „szükséges”, és mi a „lehetséges”, illetve utal arra, hogy az „itt és most” lehetséges korlátait hogyan és merre tágíthatnánk.
Mielőtt a nemzetstratégia részletes taglalásába belekezdenénk, néhány megjegyzést szeretnénk előre bocsátani. Az egyik mindjárt a legkényesebb kérdés, nevezetesen a stratégia értelmezési kerete és fogalom-készlete. Ma ugyanis a társadalomról és gazdaságról, illetve kettejük összefüggéséről zajló diskurzus olyan „nyelven” folyik, amely lényege szerint lehetetlenné teszi a valóságos összefüggések kifejtését. Az uralkodó neoliberális eszmerendszer „hivatalos” nyelvén tehát hiába próbáljuk leírni a helyzetet, és felvázolni a teendőket, mert ezzel csak súlyosbítjuk hazánk állapotát. Ha viszont „új nyelven” szólalunk meg, akkor ezzel a „hivatalos” diskurzus-térből mi magunk rekesztjük ki magunkat, és ki leszünk téve a szakszerűtlenség vádjának, és a megbélyegzésnek. Mégis úgy gondoljuk, nincs más választásunk, már csak azért sem, mert az uralkodó nyelv magyarázó ereje ma globálisan és lokálisan is kimerülőben van. Kétségtelen viszont, hogy a magyar közvélemény java része is az uralkodó értelmezési mód ketrecében vergődik, így a nemzetstratégia „kommunikálhatóságát” ez mindenképpen megnehezíti.
A másik megjegyzés annak a részben már éppen a fentiekből adódó összefüggésnek a tudatosítására vonatkozik, hogy a gazdaság nem „gazdasági kérdés”. Ezen azt értjük, hogy a szűkebb értelemben vett „gazdaság” nem a „semmiben lebeg”, hanem két természet határfelületét jelenti. Az egyik a külső természet, ahol az „ős-elemekkel” (föld, víz, levegő, élővilág) való gazdálkodás, a másik a belső természet, ahol az emberi erő-forrásokkal való gazdálkodás zajlik. Ez utóbbihoz tartozik a népesedés, a fizikai egészség, a lelki, erkölcsi, szellemi energiák újratermelési folyamata, az együttműködés, együttérzés, szolidaritás, egyszóval „szeretet-javak” reprodukciója. Az a szűkebb értelemben vett gazdaság, amelyik nem képes úgy megszervezni az anyagi szükségletek kielégítésének világát, ezt szokás általában „gazdaságnak” nevezni, hogy közben a külső és belső természet készlete is gyarapodjék, az, bizonyosan nem alkalmas az adott emberi közösség fennmaradásának elősegítésére. Már pedig ma a világon szinte mindenütt, Magyarországon meg különösen, éppen ilyen „gazdaságok” működnek. Ennek okait, és azok mély-szerkezetét itt nem nyílik mód kifejteni. Legyen elég annyi, hogy nézetünk szerint a globális kapitalizmus lét-szerveződési módja zsákutca az emberiség számára, mert ön-pusztító és lét-felélő. Nemzetstratégiánk tehát mindenképpen ennek átfogó tagadására épül! Annak is tudatában vagyunk azonban, hogy egyelőre nincs realitása e világrend másikkal való felváltásának, az egyetlen „reális” lehetőség tehát e világrend, és az erre épülő világ-folyamatok determinációs erejének tudomásul vétele, a nemzetstratégiánk megvalósítását korlátozó feltételrendszerként való elfogadása. Mégis szükségesnek látjuk azt, hogy minden nemzetstratégiai elképzelés és cselekvés arra a reményteli várakozásra épüljön, hogy e világrend ereje hanyatlóban van, hanyatlani fog, és, hogy ez, ha lassan és fokozatosan is, de megnyitja azokat a tereket, ahol e korlátozó feltételektől megszabadulva a magyar nemzet, mint közösség újra arra a saját történeti talapzatára építheti jövőjét ahonnan éppen a mai világot (is) uraló erők tépték le.
A Helyzet.
A magyar társadalom komplex három-dimenziós újratermelési folyamatai évtizedek óta lepusztulási lejtőn mozognak, sőt egyre inkább a hanyatlás gyorsulásának lehetünk tanúi. Pusztul a lelki, erkölcsi, szellemi talapzata tehát „belső” természete, pusztul a nemzet fizikai teste (népesedése és egészsége), e fizikai testet közvetlenül tápláló külső természet (ökológiai rendszer), és végül olyan idegen erők ellenőrzése alá került gazdasága, amelyek azt részben a nemzettel szemben működtetik, részben páriaként való vegetálásra kényszerítik az anyagi újratermelésének „lokális” színtereit. Mindez azt jelenti, hogy a három-dimenziós nemzeti vagyon folyamatos és jelentős csökkenésének vagyunk tanúi. Az anyagi vagyon közel fele kikerült a magyar társadalom rendelkezése arról, vagy fizikailag is elhagyta az országot, vagy formálisan itt van még ugyan, de külföldi szereplők tulajdonában. Nehezebb a külső természeti vagyonokban lezajló vagyon-vesztés meghatározása, mert a föld „beárazása” sem egyszerű, de a vízé és különösen a levegőé (A tiszta levegő, mint érték, Kyotó óta adás-vétel tárgya!) még ennél is bonyolultabb. Az emberi erőforrások pontos értékelése egyelőre szintén nehéz feladat, de szerepük rendkívüli jelentősége egyre nyilvánvalóbb.
Ha vázlatosan áttekintjük ezeket a tereket, a következőkkel kell szembesülnünk. A „magyar” gazdaságként említett rendszer ma döntően globális kényszerítőhatalomként működő transznacionális vállalatok kezében van. Erről tanúskodik, hogy az egész gazdasági értelemben vett profit-tömeg 90%-a ezeknél a struktúráknál halmozódik fel, a magyar társadalom által megtermelt teljes jövedelem (GDP) 24%-a kamat és profit-szivattyúkon keresztül elhagyja az országot. Mindez döntően az elmúlt 35 év, és azon belül is kiemelten az elmúlt 20 év „terméke”. Először 1972-től az adósság-csapda kamat szivattyújára, majd 1988-tól egyre inkább a hazánkba beáramló, döntően multinacionális vállalatok profit-szivattyújára épül e hatalmi struktúrák rejtett diktatúrája. A folyamat láthatólag öngerjesztő, és arra aligha számíthatunk, hogy valamilyen ön-szabályozó mechanizmus leállítja, vagy mérsékli az erőforrás kiszívást, ha ez már az itt élők fiziológiai terhelhetőségén is túllépne. Sőt a közelmúltban elkezdődött globális válság-örvénylések valószínűleg fokozzák majd a globális szivattyúk teljesítményét, és ez végzetes helyzetet idézhet elő az olyan Magyarországhoz hasonló „lokalitásokban”, amelyeknek elit csoportjai nemcsak, hogy nem védik meg a saját lokalitásukat, hanem kollaboráns módon abban versengenek, hogy melyikük tudja előzékenyebben kiszolgáltatni az ország erőforrás mezőit a birodalom kényszerítő hatalmainak.
Mindezek nyomán az itt élők anyagi, fizikai és szimbolikus javakban mérhető megfosztottsága folyamatosan növekszik. Az egy keresőre jutó reálbérek 1978 óta hanyatlanak, és ezt csak átmenetileg törte meg a 2000 és 2003 közötti reálbér emelkedés, hisz a 2009-es évi egy keresőre eső reálbér ennek ellenére sem haladja meg az 1978-as szintet. Az igaz ugyan, hogy a lakosság fogyasztásának visszaesése ennél kisebb volt, de ennek oka a veszélyes lakossági hitelfelvételben és eladósodásban keresendő, és a terhek, valamint tömeges csődök miatt a fogyasztás is rövidesen „hozzá-zuhan” a reálbérek megrendítően alacsony szintjéhez. A magyar társadalom döntő többségére rázárulni látszik a globális hatalom-gazdaság csapdája, aminek lényege, hogy a munkaerő árát láthatólag végleg rögzíteni akarják a 70-es évek szintjén, miközben a munkaerő újratermelési költségeit a globális piaci szintre viszik fel, hiszen a globális tőke ellenőrzése alá került szinte valamennyi olyan árut és szolgáltatást előállító szféra, amelynek döntő szerepe van a munkaerő reprodukciójában. Ráadásul a rendszer a legális foglalkoztatásnak csak egy kirívóan alacsony szintjét képes biztosítani, ezzel is fokozva a munkaerő-tulajdonosok anyagi és szimbolikus kiszolgáltatottságát.
A magyar kis és középvállalkozók döntő többsége szintén kiszolgáltatott és megbélyegzett páriaként működik, és lényegében csak a munkanélkülieknek még „öngondoskodásra” képes csoportját jeleníti meg. Az állam vállalkozásokat, vagyis a foglakoztatást ösztönözni hivatott erőforrásainak szinte egésze a diktálói pozícióban lévő multinacionális vállalatokhoz kerül, így a magyar vállalkozói kört, a tőlük kíméletlenül beszedett adók sokkal nagyobb mértékben terhelik. A normaszegő magatartás így kényszerűen „normává” válik, ezzel formálisan is táplálva a vállalkozásellenes előítéleteket.
Az államháztartás rendszere a multinacionálisoktól azok kényszerítő hatalma miatt, a magyar kisvállalkozóktól azok kényszerű védekező mechanizmusai miatt nem képes beszedni az ország „üzemeltetéséhez” szükséges adókat sem, így a deficit és az adósság folyamatosan nő. Amit aztán csak újabb hitelfelvétellel lehet áthidalni, ami öngerjesztő módon tovább növeli az eladósodást. Az ördögi kör azzal a hasonlattal írható le, hogy a globális kényszerítő-hatalom a kamatokon és profitokon keresztül kiszívja a vérünket, aztán ennek egy részét, de már hitelben és kamatra transzfúziós vérkészítményként rendelkezésünkre bocsátja. Ez egy másik dimenzióban szemlélve azért lehetséges, mert a Magyar Nemzeti Bank, amelynek magyar és nemzeti mivolta eleve képtelen feltételezés, nevének jelzőivel szemben sokkal inkább a globális birodalom pénzhatalmi eszköze a magyar társadalommal szemben.
Az anyagi erőforrásoktól való ilyen végzetes megfosztottság logikusan vezet a nemzet fizikai teste újratermelésének lepusztulásához. A magyar társadalom népesedési és egészség folyamatai évtizedek óta romlanak. Az ötvenes évek elejének születésszáma négy generáció óta tartó süllyedés után, 2025 körül kb. a negyedére, esik vissza, míg a halálozások száma ugyanezen idő alatt legalább másfélszeresére nő. És mindeközben nem csak, hogy kielégítő válaszok nem születtek/születnek, de a magyar társadalom a „kérdést” sem tudja/meri feltenni. Pedig a népesedés folyamatai a lehető legpontosabb „tükrei” egy emberi társadalom valóságos lelki, szellemi, erkölcsi állapotának. Ugyanez mondható el arról is, hogy a hatvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig tartó időszakban a magyar társadalom a világ egyik leginkább önpusztító emberi közösségévé vált. Mindez a legdrámaibban a középkorú férfiak esetében ment végbe, annál a korosztálynál, amelynek minden emberi társadalomban igen fontos megtartó szerepe van. És, bár ez az önpusztítás már nem mélyül, az ország fizikai és mentális egészsége továbbra is katasztrofális helyzetben van.
A társadalom fizikai teste ilyen megrendítő roncsolódásának rendkívül komplex gyökérzete főként tehát a lelki és erkölcsi talapzatba nyúlik, de igen fontosak a természeti környezethez való kapcsolódásai is. A földből (a táplálékon át), a vízből és a levegőből a pusztulásnak olyan újabb és újabb adagjait vesszük magunkhoz, amelyekről többnyire tudomást sem szerezhetünk. És kölcsönösen áthatják egymást szűkebb értelemben vett gazdaság folyamataival is, hiszen az élet anyagi alapjai újratermelésének feltételei, illetve az innen nyert jövedelmek segítségével zajló élet-újratermelés döntő fontosságú minden társadalom életében. A külső természeti (ökológiai) rendszer állapota részben oka, részben pedig következménye az anyagi (szűken vett gazdasági) és a lelki, erkölcsi, szellemi reprodukciós folyamatoknak. A környezet elmocskolódása, szétroncsolása az erkölcsi válság kivetülése a gazdálkodás lét-minőségén keresztül, az így tönkretett természet pedig tovább betegíti az anyagi és emberi újratermelés feltételeit.
És végül a legmélyebb reprodukciós réteg, a lelki, erkölcsi, szellemi újratermelés komplexumát érintve, aligha lehet kérdés, hogy az egész lepusztulási lejtő végső oka ebben a rétegben keresendő. Minden emberi közösség léte szempontjából meghatározó az a mód, ahogyan saját múltjához (eredet-történetéhez), jövőjéhez („üdv-történetéhez”) és a kettőt összekötő tanulási folyamatához („szenvedés-történetéhez”) viszonyul. A magyarság e lét-történeti hármasságát lassan egy évszázada nagy erejű vélemény-hatalmak betiltják, eltorzítják, megalázzák, tönkreteszik, sikeresen megakadályozván ezzel, hogy pozitív szellemi energiává váljék. Mindez egyre kevésbé teszi lehetővé számára, hogy védekezzen azokkal a globális tudat-deformáló folyamatokkal szemben, amelyek legmélyebb mozgató-rúgója a globális tőke-struktúrák természetéből ered. A profit növelésének legkézenfekvőbb módja ugyanis a pénz forgási sebességének az emelése, amit a fogyasztás térben és időben való szinte végtelen kiterjesztésével vélnek megoldhatónak. Ehhez olyan engedelmes fogyasztóra van szükség, aki a szellemi leépültségnek ezt a szintjét viszont az élet egyéb színterein is megjeleníti. Vagyis ugyanilyen konzum-idiotizált módon viselkedik a család érzelmi kötelékeiben, munkaerőként, vagy akár például a közlekedési rendszer résztvevőjeként, és mindenféle más emberi viszonyrendszerbe, ahol ezek a szellemi „készletek” illetve azok negatív lenyomatai a szó szoros értelmében életveszélyessé válhatnak. Ezért a magyar társadalomra leselkedő legnagyobb veszély nem elsősorban a polgárháborús robbanás, hanem sokkal inkább a gyorsuló ütemű rothadás, vagyis a roncs és pária-társadalmak arányának gyorsuló növekedése, és ennek nyomán az anómia, anarchia, káosz ívén haladó lepusztulás.
A „Szükséges”
A nemzetstratégia alapjai.
Ahogyan azt a bevezetőben már említettük, a nemzetstratégiai teendőket először úgy igyekszünk megfogalmazni, hogy mi az, ami feltétlenül „szükséges” és csak ez után vizsgáljuk azt, hogy milyen külső és belső korlátok akadályozzák a szükséges lépések megtételét.
A nemzetstratégia fő célja, hogy a magyar társadalom süllyedését megállítsa és visszafordítsa lepusztulási lejtőről. A fordulathoz azonban arra van szükség, hogy egyszerre és összehangoltan kezdődjön el a társadalmi-gazdasági újratermelés mindhárom rétegének átalakítása. Vagyis, hogy legyen átfogó terv a lelki, erkölcsi, szellemi talapzat, a népesedés és egészség, valamint a szűkebb értelemben vett gazdaság felemelkedésének elindítására. Csak így van ugyanis esély arra, hogy olyan szinergikus folyamatok bontakozhassanak ki, amelyek a magyar társadalom mozgását egy felfelé tartó spirális pályára terelik.
Az első feladat tehát az, hogy olyan szimbolikus folyamatok induljanak el, amelyek lehetővé teszik, hogy a bizalom, a hitelesség, együttérzés, együvé tartozás, szolidaritás, reménység, egyszóval a magyar nemzet, mint közösség „szeretet-energiái” pozitív önbeteljesítő jóslatként kezdjenek el működni. Ehhez arra van szükség, hogy a magyar társadalom fokozatosan megszabaduljon a hazugság és a félelem bénító fogságából. A hazugság és a félelem általános légkörének a kialakulása a birodalmi függésnek, és az ezt a függést mértéktelenül kiszolgáló kollaboráns elitek cinikus „hamis realizmusának” köszönhető. Az ország általános társadalmi-gazdasági helyzetének súlyossága egyébként is elkerülhetetlenné teszi azoknak a tárgyalásoknak az elindítását, amelyek a rendszerváltás egész rendszerének korrekciójához, a birodalommal kötött alkuk újrarendezéséhez kell, hogy vezessenek. Ennek során a magyar társadalmat sújtó kamat és profit-szivattyúk működését úgy kell átalakítani, hogy megnyíljon az út egy olyan átfogó „nemzet-rekonstrukciós” program előtt, amely a lepusztulás megállítását és a lejtőről való visszafordulást lehetővé teszi. Mindennek együtt kell járnia a közbeszéd, a nyilvánosság egész rendszerének átalakulásával, mert ez a fő feltétele, hogy súlyos helyzetünk elbeszélhető, és az ebből kivezető út megbeszélhető legyen. A legmélyebb újratermelési réteget illetően tehát az alapvető feladat, hogy a nemzet, mint közösség képes legyen egyáltalán értelmezni önmagát, és pozitív energiákat nyerni az önazonossága újra-megtalálásából.
Ami a második újratermelési szférát illeti, olyan legalább egy évtizedre szóló összehangolt népesedési és nemzet-egészség helyreállító program elindítására van szükség, amely bizonyos értelemben véve a nemzet fizikai teste újratermelési folyamatainak az „alkotmányát” jelentené. Arra van ugyanis szükség, hogy a már elfogadott stratégiát csak egészen kivételes esetben és csak igen nagy törvényhozási többséggel lehessen megváltoztatni. Csak ez biztosíthatja azt, hogy legalább egy-két évtizeden keresztül mindenki számára kiszámítható íve jöjjön létre azoknak a közös erőfeszítéseknek, amelyek a népesedési és egészség helyzet javításának lelki, szellemi, természeti és anyagi feltételeit megteremthetik. Mindehhez ugyanis a nemzet egész lét-módját radikálisan át kell alakítani, az elmúlt évtizedek közvetlen, vagy közvetett önpusztításának az okait fel kell tárni, és fokozatosan meg kell szüntetni. A gondolkodás, az értékrend, az anyagi elosztási folyamatok és a környezet emberi egészséget befolyásoló hatásai rendkívül bonyolult interakcióban vannak egymással, és az elmúlt évtizedek lepusztulási lejtőjének döntő oka, hogy ez az interaktív rendszer gyengíti a magyar társadalom életerejét és hozzájárul kifosztásához. Mindezt egyszerre és összehangoltan kell mozdítani, az egyén, a család, (mint a gyermek nevű élőlény természetes élőhelye), és a nemzet, mint átfogó szimbolikus közösség szinergikus együttműködésével.
És végül a harmadik újratermelési szint a gazdaság terén a legdöntőbb feladat, a birodalmi függés, és erőforrás szivattyúk működésének már említett módosítása, a társadalom önszerveződő, spontán anyagi újratermelési energiáinak a felszabadítása, ösztönzése. Mindezt az előttünk álló kritikus „nemzet-rekonstrukciós” évtized folyamán csak egy erős nemzetállam tudja biztosítani. Világossá kell tehát tenni, hogy legalább egy évtizeden át az állam anyagi és szimbolikus súlyát, ösztönző, ellenőrző, szabályozó szerepét egyértelműen és kiszámítható módon erősíteni kell. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az adók és járulékok, az állami újraelosztás aránya semmiképpen nem csökkenthető, sőt elkerülhetetlennek látszik a társadalombiztosítási járulékok növelése. Mindennek természetesen együtt kell járnia az állami elvonások belső arányainak az új nemzetstratégiai céloknak megfelelő radikális átalakításával. Ez a jövedelemadók arányának csökkentését, de azon belül a progresszivitás és a tőke adóinak növelését jelenti, (a gyermeket nevelők adóinak viszont a radikális csökkentését!) kiegészítve a vagyoni és a forgalmi típusú adók arányának növelésével. Csak az erős újraelosztó-ösztönző-fegyelmező állam képes megvédeni a nemzetet a globalitás romboló hatásától, és segíthet felszabadítani azokat a közösségi alkotó energiákat, amelyek a lepusztulási lejtőről való visszafordulás elemi feltételeit jelentik. A globális birodalommal való új alku egyik döntő eleme a pénzhatalmi szuverenitásunk legalább részleges visszaszerzése, amely a jegybanki „függetlenség” átalakításában nyilvánulhat meg, mivel ez ma a „magyar, nemzeti” banknak főként a „magyar nemzettől” való függetlenségét jelenti. Az új nemzetstratégia alapján ösztönözni kell a gazdaság belső arányainak a magyar társadalom alapvető érdekeinek megfelelő átalakítását, illetve egész globális gazdasági kapcsolati rendszerünknek hasonló indíttatású módosítását. E folyamatnak arra a felismerésre kell épülnie, hogy a XXI. században rohamosan felértékelődőben van a külső természeti erőforrásoknak (föld, víz, levegő) és a belső természeti, vagyis az ember mentális, morális, spirituális erőforrásainak a szerepe, és az ezek felszabadításához, mozgósításához és megóvásához szükséges tudások, képességek, készségek, intézményi-szervezeti eljárások, technikák jelentősége.
A „Lehetséges”
A nemzetstratégia külső és belső korlátai
A globalitás szimbolikus térben szerveződő világ-birodalma főbb hatalmi intézményeinek léte, és a Magyarország nevű „lokalitásban” érvényesülő befolyása most már legalább három évtizede a reprodukciós hanyatlásunk alapvető oka. Kézenfekvő következtetés tehát, hogy válaszoljunk arra a kérdésre, hogy miként lehetne ezzel a „szuverenitás-gazdánkkal” diskurzusba bocsátkozni a birodalmi függés főbb feltételeinek módosításáról, a rendszerváltás rendszerének „újratárgyalásáról”, és ennek nyomán a kikerülhetetlen „rendszer-korrekcióról”. Ennek bizonytalansága ma tehát a legfőbb külső korlátozó feltétel.
A probléma roppant bonyolult, érzékeny, kényes kérdések egész tömegét veti fel. Ezek közül az első, hogy vajon van-e egységes „alanya” ennek a globális hatalom-gazdasági struktúrának. Akár a kényszerítő hatalom szerepét betöltő itt tevékenykedő legnagyobb transznacionális cégek, akár a fegyelmező hatalom szerepét betöltő IMF, Világbank, hitelminősítők, „pénzügyi körök”, stb., akár az értelmező hatalmi szerepet betöltő globális média diskurzusban elfoglalt helyét nézzük, láthatólag mindegyikük elhárítaná azt a feltételezést, hogy ő volna a birodalom feljogosított „fő-tárgyalója” a rendszer-korrekció ügyében. Az elmúlt néhány évtized globális dimenziókban is megjelenő következményekkel járó lokális válságainak rendezésébe már csak akkor kapcsolódtak be a fenti intézményekből szerveződő „spontán panelek”, amikor a lokális válság komolyan veszélyeztette az egész birodalom stabilitását. A magyar válság, egyelőre nem ilyen, bár az elmúlt év konfliktusai már átlépték a globális vélemény-hatalom szerepét betöltő média-struktúrák „inger-küszöbét”.
A globális hatalmi rend általános állapota is súlyos kihívásokkal terhes, és fokozódó „forrás-hiánnyal” és instabilitással jellemezhető. Ennek két fő oka közül az egyik, hogy Kína és India igen látványos megerősödésével átrendeződőben van a globális hatalom-gazdaság erőforrás-szivattyúinak egész működési logikája. Súlyosbítja mindezt az, az ehhez szorosan kapcsolódó ok, hogy a világ belépett a „kőolaj- korszak végjátékának” periódusába, tehát vége felé közeledik a fosszilis energia-forrásokkal való rabló-gazdálkodás kora, ami a globális kapitalizmus eddigi legfőbb tartó-pillérének megrendülését jelentheti. És végül, de nem utolsó sorban az egész emberi lét mind súlyosabb szellemi zsákutcába kerül a nyugatias modernitás deszakralizációja nyomán. Az ebből adódó tektonikus törésvonalak egyik vészjósló megjelenési formája az un. „terrorizmus”, ami lényegében nem más, mint a nyugatias globalitás elleni világméretű lázadás brutális és kezelhetetlennek látszó formája, egyfajta „immunreakció”. Mindez a globális birodalom erőforrás deficitjének növekedését valószínűsíti, ami nem túlságosan biztató jel számunkra, mert a magyar „lokalitásból” való erőforrás-elszívás csökkentéséről való diskurzus-tér megnyitásának igénye ebben a helyzetben aligha találkozik a birodalom uralmi struktúráinak stratégiai törekvéseivel. Adódik ebből, azonban egy eltérő előjelű következmény is. A minket függésben tartó nyugatias globalitás birodalmának gyengülése, és riválisainak erősödése növelheti Magyarország globális hatalmi játék-terét. Ehhez azonban arra volna szükség, hogy a magyar elit-csoportok között legalább minimális egyezség mutatkozzon az orientációk átrendezésére, Kínával, Indiával, Oroszországgal és az iszlám országokkal való stratégiai partnerségének újragondolására. Bár a „belső” korlátokról majd külön szólunk, de annyit evidenciaként már most is rögzíthetünk, hogy nemcsak viszonylagos konszenzus nincs a belső szereplők között e téren (sem), hanem éppen most roncsolódik össze a maradéka is, azoknak az eddig is minimális szintű hallgatólagos egyezségeknek, amelyek összekapcsolták a rendszerváltás elit-csoportjainak többségét. Az előjelek tehát itt sem túl biztatóak, sőt.
Ami a belső korlátozó feltételeket illeti, a legkritikusabb pont értelemszerűen a már sokszor említett diskurzus-szerkezet, addig ugyanis, amíg a nemzet, mint közösség képtelen önmagával „szóba állni”, minden további probléma megoldása értelmezhetetlennek látszik. Fokozza a nehézséget, hogy a közbeszéd kommunikációra való alkalmassá tétele előfeltétele ugyan minden másnak, de részben éppen a társadalmi cselekvésből származó pozitív tapasztalatok következményeként indulhatna meg átépítése, vagyis előfeltétel az, ami javarészt csak következményként nyilvánulhat meg. Ez az ellentmondás általánosabban is jellemzi a helyzetünket, és ezért igen nehéz pontosan beazonosítani, hogy a társadalmi létezésünk örvénylő káoszában hol a „fix pont”, ahonnan a változások elindulhatnak, illetve, hogy mi játszhatja el a „kritikus tömeg” szerepét.
A közbeszéd roncsoltságának negatív determinációja szorosan kapcsolódik ahhoz a patologikus tényhez, hogy a „közbeszélő” elit-csoportok szinte mindegyike érdekelt a verbális polgárháborúként megjelenő közbeszéd-roncsolás fenntartásában, sőt fokozásában. Egy rész azért, mert a rendszerváltás rendszerének bukása az elitek kollektív bukását jelentené, és ennek elkerülése (vagy legalább is az erre irányuló szándék) rejtett módon ugyan, de közös érdeke a politikai oligarchia minden elemének. Más részt egyszerűen azért, mert a zavaros helyzet így, legalább is látszólag, nagyobb taktikai manőverezési szabadságot enged meg számukra, hisz társadalom-lélektanilag az indulatok, a gátlástalanság és a cinizmus szinte korlátlan alkalmazását teszi lehetővé.
Vannak ugyan jelei annak, hogy mindkét politika-ipari holdingban (MSZP és FIDESZ) létezik a nemzeti felelősség, és az erre épülő rendszer-korrekciós elszántság. Ám minden ilyen megnyilvánulás ma még többnyire megbélyegzés és/vagy nevetség tárgyává válik, esetleg „agyonhallgattatik”. Ráadásul az ezt vezénylő vélemény-hatalmi erőszak-struktúrák arról is gondoskodnak, hogy a „nagy-koalíció” fogalma kizárólag a „felelősen gondolkodó” (értsd: megbízható neoliberális erők) összefogásaként legyen értelmezhető. Márpedig ezeknek a rejtett hatalmaknak a vezérlőpultjánál változatlanul az SZDSZ ül, és ez a helyzet attól sem változna meg igazán, ha a következő választásokon az SZDSZ be sem kerülne a parlamentbe. Részben azért, mert a társadalmi újratermelés irányításának és ellenőrzésének minden döntő pontján az SZDSZ „megbízottjai” foglalnak helyet, más részt mindkét nagy párt felső vezetőinek gondolkodását a globális-liberokrata kánon determinálja.
Biztató jelnek tekinthető ugyanakkor, hogy a „civil” szféra, vagyis a társadalmi önszerveződés, egyre határozottabban van jelen a diskurzus térben, és megnyilvánulásaik a közbeszéd kommunikációra való alkalmassá tételét látszanak segíteni. S bár egyelőre reprezentánsaik felkészültsége, információs és kapcsolati energiái, általános mentális és morális állapota ma még nem sokkal jobb, mint a rendszer „hivatalos” elit-csoportjaié, e szerepük minősége láthatóan javul. Az előttünk álló évek során ezek az önszerveződő mozgalmak lehetnek az „új rendszer” leendő párjainak csírái.
Negatív fejlemény viszont, hogy az alávetett „politizált társadalom”, az „állampolgárok” világa a gyorsuló lepusztulás/lepusztítás nyomán a fordulat véghezvitelének kihívásaihoz képest egyre alkalmatlanabb állapotba kerül. A már sokszor említett vélemény-hatalmi erőszak hétköznapi struktúrái olyan mértékben mélyítették el az „identitás-cserélt” engedelmes fogyasztó lét-karakterének kiformálását, hogy most már egyre inkább, mindenféle többlet-energia bevitele nélkül is működik a rendszer. Vagyis a kifosztottság legveszélyesebb, már-már végzetes szintjein a saját kifosztottságának legmélyebb dimenzióira reagálni, reflektálni már képtelen lények atomizált tömege alkotja a politika-ipar által előállított mérgező hamis javak („junk food”) fogyasztó közönségét. Csak remélhetjük, hogy ezek a rendkívül veszélyes folyamatok még nem öltöttek végzetes formát, és java részük nem vált visszafordíthatatlanná. Ám éppen ennek megakadályozása érdekében van szükség arra, hogy az itt vázolt nemzetstratégia megvalósításának mielőbbi megkezdésére.
Felvidék Ma, Bogár László
