A trianoni békediktátummal 1920. június 4-én megszűnt a történelmi Magyarország. Gazdaságilag, valamint politikai és társadalmi hatásait tekintve az is óriási trauma volt a magyarságnak, hogy az ország területe egyharmadára csökkent, s mivel az új államhatárokat nem etnikai alapon, hanem a politikai és gazdasági érdekek mentén húzták meg, több millió magyar rekedt az új határokon kívül, írja Miklós Péter a Szegedma.hu portálon.
A határon túlivá lett magyarságnak nemcsak a kisebbségi lét kiélezett politikai helyzetben pszichésen különösen megterhelő állapotával kellett szembenéznie, de az újonnan létrejött Csehszlovákia és Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, s a jelentős területgyarapodást elkönyvelhető királyi Románia politikai elitje és állami propagandája (természetesen eltérő mértékben és arányban) magyarellenes tendenciájával is számolnia kellett.
Ennek következtében űzték el például a magyar egyetemet, a professzori kart és a hallgatók nagy részét Pozsonyból és Kolozsvárról, az előbbi universitast Pécsett, az utóbbit Szegeden helyezte el a csonka ország kormánya és törvényhozása. A történelmi egyházak magyar főpásztoraival is meggyűlt a baja az impériumváltás után a megnövekedett területű szomszéd államok vezetésének. Így Glattfelder Gyula csanádi katolikus püspököt a román hatóságok kiutasították Temesvárról, emiatt a főpap ideiglenesen Makón, majd véglegesen Szegeden építette ki három ország területére került egyházmegyéje centrumát. A határon túli értelmiség és hivatalnokréteg egy része is menekülni kényszerült otthonából, s évekig a magyarországi nagyvárosok mellett laktak méltatlan körülmények között vagonokban a vasúti síneken.
A trianoni trauma legnagyobb – és mind mai napig érezhető – hatása a szó klasszikus és helyes értelmében vett nacionalizmus és nemzettudat megkopása. Az első világháborúból vesztesen, az azt követő forradalmakból és békerendszerből pedig kvázi anarchiával, végül súlyos területveszteséggel kikerülő Magyarország polgárainak súlyos frusztrációja volt a történelmi állam és a nemzet széthullása. A két világháború közötti politika aztán a hivatalos propaganda szintjére emelte a revizionizmust. Ez pedig – Magyarország területi integritása visszaállításának reménye mellett – magában hordozta a vereség és a széttagoltság érzésének állandósulását is. A második világháború lezárulása ugyancsak vereséget, újabb idegen (szovjet) megszállást és (igaz, szimbolikusnak tekinthető) területveszteséget hozott. Ezt a már 1920 óta kialakulóban lévő nemzeti frusztrációt tovább erősítette a szovjet típusú Rákosi-rendszer, majd a kádári diktatúra proletárinternacionalizmusa, ami nem elég, hogy nem képviselte a határon túli magyarok érdekeit, de egy időben magyar voltukat is tagadta.
A rendszerváltozás idején Antall József lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének tekintette magát (mára ez a politikai és a demográfiai folyamatokat látván egyre inkább illúziónak tetszik). Az utóbbi hét év politikai diskurzusában is helyet kapott a határon túli magyarok kérdése. A szocialista és (egyáltalán nem utolsósorban) szabad demokrata koalíciós kormányok és azok politikusai a határon túli magyarok magyar állampolgársága kérdésének előkerülésekor – Kovács Lászlótól (ha még emlékszik rá valaki) Gyurcsány Ferencig – riogattak harmincmillió „román” munkavállalóval és a magyar nyugdíjrendszert működésképtelenné tevő „román” nyugdíjasokról. Azt már csak érdekességként jegyezhetjük meg, hogy ez utóbbi veszély eljöttét aztán végül éppen az MSZP-kormány idézte elő.
Mindannyian emlékszünk, a 2006. évi országgyűlési választások kampányában mennyi támadás érte a Fideszt Mikola István egyik kijelentése miatt, miszerint győzelmük után a határon túli magyarok állampolgárságot kapnak és évtizedekig nem lesz baloldali kormánya az országnak. Ezt később szépen meg is lovagolták a magyar nemzet egységét tagadó, a határon túli magyarokat azon kívül rekeszteni kívánó szocialista kampányguruk.
A hétvégi európai parlamenti választásokon a magyarországi magyarok mellett a szlovákiai és a romániai magyarok is voksolnak. Mindkét szomszédos európai uniós tagállamban nagyszámú magyar kisebbség él, s mindkét országban önálló listát állítottatok a magyar érdekképviseletet ellátó pártok. A szlovákiai Magyar Koalíció Pártja a 2004-es uniós parlamenti választásokon elért több mint tizenhárom százalékos eredményével két mandátumot szerzett (képviselői, Bauer Edit és Duka-Zólyomi Árpád). Az első romániai EP választásokon 2007 novemberében az RMDSZ két képviselője (Sógor Csaba és Winkler Gyula) mellett a független Tőkés László (valamint a Nemzeti Liberális Párt színeiben Csibi Magor) is brüsszeli mandátumhoz jutott.
Az európai törvényhozásnak így jelenleg a huszonnégy magyarországi képviselő mellett további hat magyar nemzetiségű politikus a tagja. A hétvégi választásokon Románia harminchárom, Szlovákia tizenhárom, Magyarország huszonkét európai parlamenti képviselőt választ. A szomszédos uniós tagállamokból bekerülő magyar képviselők révén a magyarság európai uniós jelenléte és politikai érdekképviselete nemcsak a szűken vett magyar állam, de a tágan értelmezett (határokon átnyúló) magyar nemzet érdekképviselete is. S így a lassan kilencven éve kialakult trianoni határtól függetlenül, fejezi be figyelemreméltó cikkét Miklós Péter.
Felvidék Ma, Szegedma.hu, tt.
