A szlovák fővárosba olvasztott Pozsonyvereknyén élve, ma már én is többet beszélem az állam nyelvét, mint anyám örökségét, a magyar nyelvet. Hogy ez ne így legyen, próbálok a magam módján tenni érte. A Gömörből származó Tünde a fodrászom. Édes, ízes palócnyelvén kiejtett szavai balzsam a lelkemnek, mert gyermekkorom és szüleim beszédét idézik. Bár ritkán, egy-két havonta ülök be hozzá, hogy sörte frizurámat megigazítsa, jó volt hallgatni, és figyelni, hogy távol a szeretteitől, mint próbál szerencsét a „nagyvárosban”. Azért a múlt idő, mert már két hónapja fél megszólalni magyarul.
Másik, és további próbálkozásaim, hogy Pozsonyban anyám nyelvén szóljak Vereknye őslakosainak a „felkutatása” volt az üzletekben, az utcán, a vendéglőkben és a különböző rendezvényeken. Nem volt nehéz megtalálni őket. Főleg az idősebbek, hasonlóan, mint én vágynak a magyar szóra. Sokukat megtaláltam, beszélő és köszönőviszonyba kerültünk. (Vereknye, a háború előtt főleg magyarok és németek lakta kisközség volt, Pozsonytól délkeletre, a Csallóköz legfelső csücskében, ahol a Kis-Duna elszakad a nagy Dunától, és egy nagy, keletre tartó ívvel, visszafordul délnek, hogy átszelje a csallóközi síkságot. Ebben az ívben bújt meg a község, amíg a nagy szocialista terjeszkedés az 1970 végén a fővárosba nem olvasztotta őt. A községben lakó németeket szinte teljesen, a magyarok egy részét a háború után kitelepítették.)
Az itt élő magyarság munkaszeretete, üzleti szelleme megnyugvással tölt el. Éltek a változások nyújtotta lehetőségekkel, a megmaradt telkeiken élénk gazdasági tevékenység folyik. Nemcsak üzleteket, vendéglőket nyitottak, de szinte valamennyi jelentősebb szolgáltatás mögött ők állnak. A korombeliek még kiválóan beszélik a magyar nyelvet, de már a gyermekeik, és főleg az unokáik nyelve már nem ízleli az ősök szavainak ízét. Keserű, lélektipró érzés ezeket a tényeket látni, de főleg hallani. Mondom ezt azért, mert a megtalált vereknyei őslakosok szolgáltatásait is egyre inkább államnyelven kapom. Ha egyedül vannak, akkor magyarul szólnak hozzám (a varrónőnél, a vendéglőben, a pékségben, az élelmiszerüzletben, a tévéjavítónál, stb.), de ha más is jelen van, szomorúan, de szlovákul szolgálnak ki. Ők magánvállalkozók, még csak megvetni sem tudom őket ezért. De fáj, nagyon fáj. Ők már nem a csallóközi „tökös” magyarok, akik csak azért is magyarul szólnak hozzám.
A hétvégén, napi ebéd utáni kisöröm elfogyasztásának céljával a közeli vendéglőbe vettem az irányt. A bérház bejáratánál a nyugdíjaztatása előtt álló szlovák szomszédomba ütköztem. Néhányszor már velem tartott a sörtúrámon, most sem volt másként. A habzó nedű mellett nemcsak a nyugdíjas-élet „szépsége” került szóba. Bennem az illendőség akkor szabadult el, amikor a szomszéd úr a nyelvtörvény jogosságát próbálta bizonygatni a Maďarič-Čaplovič-Kaliňák triótól összelopkodott álérvek alapján. „Mert egy a vezénylési nyelv minden országban, ezért kell a rendőröknek, tűzoltóknak ismerni az államnyelvet, különben káosz lenne az országban!” Amikor ezeket a szavakat kiejtette, Tünde jelent meg a vendéglőben egy galántai magyar községből származó barátjával, és illendőségből nagyot köszönt, szlovákul, „Dobrý deň!” Biccentettem, de a köszönést nem viszonoztam. Nos, ha a helyzetemet egy picit is átélik, el tudják képzelni, mi következett a beszélgetésben ezután. A dialógusnak vége lett, az én monológom következett. A jó szomszédom ledöbbent, elfehéredett és idegesen kortyolta a sörét. Levegőt sem kapott. Érezte, amit két hónapja félmillió magyar a bőrén, mint jelent a nyelvtörvény a gyakorlatban. A hűbéresség leheletét 2009-ben, egy szlovákiai vendéglőben.
„Szomszéd úr, én tisztelem a véleményét. A rendőrség és a tűzoltóság irányításához nem kell nyelvtörvény. Nézze, ismeri a Tündét, ön is hozzájár a haját nyíratni. Vele eddig mindig magyarul beszélgettem, magyarul köszöntöttük egymást, még itt a vendéglőben is. A felszolgáló lányok között is több magyar nemzetiségű van, akikkel eddig úgyszintén magyarul beszélgettem. Eddig! Miért nem szólalnak meg most magyarul? Nem maga miatt. A nyelvtörvény miatt, amely a szlovák nyelv hűbéreseivé tette őket. A szlovák nyelv kiváltsága miatt, amelyet ez a bunkó törvény vitt a közéletbe és mérgezi a levegőt, az életünket. Félmillió ember életét Szlovákiában. Érti most már mi a gond vele? Miért tiltakozunk? Én leginkább a volt hűbéresek kiváltságait biztosító törvényhez hasonlítanám. Perverzitásában pedig, az első éjszaka jogához. Mert Szlovákiában a szlovák nyelv erőszakot vett általa a magyar nyelven. Érthető vagyok? Nem akarok goromba kifejezéseket használni, de Szlovákia jelenlegi vezetőinek értelmi képessége nem éri el azt a szintet, hogy felfogják, micsoda barbár törvényt fogadtak el. Visszakanyarodtak a feudalizmus idejébe, és ami rosszabb a gyarmatosítók eszközeit használják a magyar őslakosság ellen. A nyelvük kiirtásával kényszerítik az identitásuk feladására, a lojalitás kikényszerítésére. Szolgává, béressé téve a lakosság tizedét. Mennyire erkölcsös ez, ön szerint? Meddig lehet ezt eltűrni? Vagy fegyvert kell fognunk, hogy észhez térítsük a szlovák lakosságot, alantas az, amihez a többség tapsol. Mi és békében szeretnénk élni. A kommunista elnyomás után, most a nacionalista elnyomást tűrjük? Húsz év telt el a rendszerváltás óta, és a magyar kisebbség helyzete rosszabb, mint a szocializmus alatt volt. Dicsősége ez Szlovákiának?”
A szomszédom ujja idegesen pattogott a söröspohara mellett. Én is józanodni, csillapodni kezdtem felforrt dühömtől. A szomszéd, látva mennyire mélyen a lelkembe gázolt, menteni próbálta a helyzetet.
„Én valójában nem sejtettem, hogy ez ennyire sértő, igazságtalan törvény…” – Próbálta menteni magát. Úgy éreztem, hogy rövid időre átvillant az agyán a megalázott ember dühe, ellenreakciója mennyire veszélyes lehet, az ő létére nézve is. Nem keresett további mentségeket. Érezte, hogy az olaj lehet a tűzre. Újra a nyugdíjaztatására terelte a beszéd fonalát és két nagysört rendelt. Megittuk, és utána békésen hazaballagtunk.
Kíváncsi vagyok, velem tart e legközelebb? Vagy a nyelvtörvény az eddigi békés kapcsolatunkat is megmérgezi!
Debrődi D. Géza
