Különös eseményeknek volt tanúja Európa az elmúlt hetekben. Miután az írek újabb népszavazáson elfogadták az Unió új alapokmányát, a Lisszaboni Szerződést, majd a lengyel köztársasági elnök rövid vonakodás után aláírta a ratifikálási döntést, a Cseh Köztársaság elnöke, Václav Klaus ( die Klausel = záradék, kikötés – avagy nomen est omen) lépett fel követelésekkel.
Nem is akármilyen követelésekkel! Kivételt kért a szerződés emberi jogokkal foglalkozó rendelkezései alól, amelyek az egyének tulajdonhoz való elidegeníthetetlen jogáról szólnak. Hirtelen aggodalom töltötte el az elnök „urat” a beneši dekrétumok által „szerzett” – eltulajdonított javak miatt. Mert ez nem volt más, mint állami szinten elkövetett rablás! Nem kis tételben és számban, 3,5 millió német, több mint 100.000 magyar földje, háza, állatai, boltja, üzeme, és még ki tudja mi minden. Milliárdos tétel, s aki már nagyban lop, csal, rabol, annak ugye jár a jóvátételi mentesség, hisz csak a kis halak akadnak horogra. Valami azonban mégis megülte Klaus elnök gyomrát, zavarta lelke nyugalmát. Mi van, ha valamilyen emberjogi bíróság belekapaszkodik a nevezett szerződés szalmaszálába? Nos a húsz évvel ezelőtt oly nagyra értékelt cseh „demokratikus hagyományok” kétarcúsága mutatkozott itt meg a maga teljes valóságában. E hagyományok ugyanis nagyon viszonylagosak voltak és maradtak. Erről szól egész XX. századi történelmük. Amíg a cseh propaganda a német megszállás szörnyűségeiről beszélt, addig a háború szinte teljes idején a cseh protektorátus gyárai ontották a jobbnál jobb minőségű fegyvereket, hadianyagot Hitler hadserege számára. Pilsen-Plzeň kivételével egyetlen várost sem ért komolyabb bombatámadás, de Pilsen abban az időben amúgy is német többségű város volt. Valódi ellenállásra is csak 1945. május 5-én került sor, amikor már minden eldőlt, s valódi német retorzió nem jöhetett szóba. Hasonlóan viselkedett a húsz évvel ezelőtti cseh politikai ellenzék is. Lengyelország, Magyarország és a volt NDK a berlini fal ledőltével már javában a kommunista diktatúra kisöprésén fáradoztak, amikor végre Prága is hozzáfogott a rendszer felszámolásához biztosra menve, a végsőkig taktikázva, s a már évszázadok óta gyakorolt kitűnő propagandával elhitetve ország-világgal, hogy micsoda nagy demokraták lakják ezt országot. Csak hát néha kilóg a lóláb, mint most is Klaus elnök magatartásában. Igaz neki sem kellett sokáig félnie, jött a segítség mondván: a lisszaboni szerződés nem a múltról, hanem a jövőről szól. Ez a politika! Lehet nagyhatalmi, középhatalmi, kisebbségi! Ezek a politikusok, lehetnek nagyhatalmak, középhatalmak és kisebbségi politikusok, csak azt akarják elhitetni a jámbor választóval, hogy csakis ők védik érdekeit, csakis velük lehet eredményt elérni, csakis ők képesek békességet, igazságot teremteni.
Van azonban, aki nem elhallgatja a múltat, nem alakoskodik a jelenben és nem álnok hazugságok az ígéretei. Ő Jeremiás próféta szavaival így szól: „Ti hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök,…” Jer.7,8-9. Majd Zakariás prófétán keresztül kinyilvánítja, hogy hiába a bűnös cinkosság, az Ő ítéletét nem kerülheti el a bűnös: „Ez az az átok, amely eljut az ország egész területére. Mert ennek következtében fog megbűnhődni minden tolvaj, és ennek következtében fog megbűnhődni minden esküdöző.” Zakariás 5,3
Az Ő ítéletét csakis úgy lehet elkerülni, ha nem záradékok és kikötések mögé rejtőzünk, hanem őszintén megvalljuk Isten és ember ellen elkövetett vétkeinket. Nem mások bűneivel „takargatjuk” saját gonoszságunkat, hanem Jézus megváltó áldozatára bízzuk magunkat. Ezzel kellene megismerkednie Klaus elnöknek is, s akkor megszűnnének félelmei, a múlt bűnei miatt érzett aggodalmai.
Csoma László
