Kecskeméten, az „Új államépítés, új irány, új feladatok” című jobboldali konferencián előadást tartott Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke is. A következőkben beszédét teljes terjedelemben ismertetjük:
Amikor Antall József 1990 júniusában kimondta az azóta oly sokszor idézett és emlegetett korszakos mondatát, hogy lélekben az egész nemzet miniszterelnöke kíván lenni, előtte aligha gondolt arra, hogy a lelkének mélyéből felszakadó vallomásos kijelentése a Pax Sovietica nyugalmához szokott Európában vihart kavar. Ezért talán az sem jutott az eszébe, hogy ezzel a mondatával nem csak pontot tesz a nemzetben való gondolkodás hiányától beteg, sok évtizedes korszak végére, de egyben újat is nyit, jelezvén: Magyarország, tiszteletben tartva a nemzetközi tényállást, a politikai rendszerváltozással nem a kádárizmus pluralista változatát akarja megvalósítani. Utódja Orbán Viktor, tíz évvel később ugyanezen a nyomvonalon gondolkodva, egyik erdélyi útjának záró interjújában azt nyilatkozta, hogy a nemzet miniszterelnöke az, akit a nemzet annak tart.
Nyilvánvaló, hogy a kijelentéseikben a két államférfi nem a saját rejtett ambícióiról rántotta le a leplet, hanem arra a folyamatos, de gyakran feledésbe merülő kötelességre utalt, miszerint Magyarország miniszterelnöke nem pusztán egy országos jelentőségű közjogi tisztség, hanem benne kell megtestesülnie a nemzet iránti felelősségnek is. De mivel a miniszterelnök is emberből van, ezért az eddigiek között akadt, aki birtokában volt ennek a felelősségnek, meg sok olyan is, aki nélkülözte, volt, aki igyekezett betölteni ezt a küldetést, volt, aki nem is törekedett erre, és volt, aki felszólítás nélkül is betöltötte, de volt illetve van, aki ennek ellenére sem hajlott erre.
Az első felelős magyar minisztérium megalakulása óta Magyarország kormányainak –, de kormányfőinek még inkább – mindmáig többes felelőssége volt, és ezek Trianon óta csak szaporodtak. A kiegyezéstől Trianonig azonban a magyar kormányok és miniszterelnökök többsége egyfajta követelménynek biztosan nem tett eleget, vagy hiányzott belőlük az éleslátás képessége: nem voltak eléggé jövőbelátók, de lehet, hogy a horizontot látták másutt, mint volt a valóságban. Az ország és a nemzet szétdarabolása Trianonban ezért történhetett meg Az akkori miniszterelnökök közül Batthyány Lajos és Tisza István a biztos kivételek, későbbi utódaik közül pedig Bethlen Istvánról állítható biztonsággal, hogy méltó követőjük volt.
Az elmúlt kilencven évben a Budapesten székelő kormányoknak mindenképpen két alapfeltételnek kellett, vagy kellett volna megfelelniük: Magyarország kormánya közjogi értelemben az ország polgárainak tartozik felelősséggel, de történelmileg és a jövőt illetően a nemzetnek. De amelyik az első kötelessége teljesítésében csődöt mondott, a másikra már nem is lehetett alkalmas. Fordított sorrendben pedig nincs miről beszélni. Ilyen esetekre vonatkozóan találó az a bugyuta rigmus, miszerint
Az elefántnak az ormánya olyan, mint egy országnak a kormánya,
Magyarországnak a kormánya sokszor volt olyan, mint az elefánt ormánya.
Trianon óta az ország és a nemzet kormányának feladatkörét tisztességgel betöltő kormányokat Magyar Kormány néven tisztelhetjük. A többieket csupán Magyarország Kormányaként tarthatjuk számon.
A kormánynak, ha az Magyar Kormány, egy fontos feltételnek kell megfelelnie: az állam- és az ország-politika művelése és intézése során a nemzetpolitika szempontjaihoz kell igazodnia. Mert felelősen intézkedni az országgal és az állammal kapcsolatos feladatokban elsőrendű hivatali kötelessége, de működésének erkölcsi értékét a nemzet érdekében végzett cselekvései szabják meg. A magyar nemzetpolitikának ezért két egymástól elválaszthatatlan ága van: a magyar állam rendben tartása és a nemzet karbantartása. Ebben nem jelenthetnek akadályt sem szűkkeblű pártérdekek, sem körmönfont nemzetközi érdekek. A nemzetpolitikában a szűkkeblűséget el kell utasítani, vagy le kell küzdeni, a körmönfontságot pedig el kell sajátítani. A nemzetpolitika nem az eszközök, hanem a célok, és a célhoz vezető utak között válogat. A kiválasztott cél és a feléje vezető út határozza meg az eszközöket. A cél és az út pedig együtt jelentik az irányt.
Több példával is bemutatható ebben a vonatkozásban a helyes, azaz a célirányos választás és a helytelen, azaz a céltévesztő, eszköztévesztő vagy eszközvesztő választás.
Az 1990-es évek közepén a nemzet többsége egyetértett abban, hogy a nemzet határon átívelő újraegyesítését célként fogalmazzuk meg. A cél felé vezető akkori útként a státustörvényt választottuk. Eszközként a Magyar Igazolványt, az oktatási-nevelési támogatást, a magyarországi kedvezmények kiterjesztését stb. A státustörvény halódó állapota 2004-től nem a törvény hibájaként, hanem a megszületését követően hivatalba került három magyarországi kormány bűnéül róható fel. Újraélesztése időszerű és új tartalmat, tartalmakat is kíván.
Voltak, akik a státustörvény helyett az állampolgárság kiterjesztését szorgalmazták, nem mérve fel, hogy az adott időben az elszakított magyarok számára a célkövetésnek ez a módja káros lett volna. Néhány évvel később, 2004-ben ez már megfelelő útja lett volna a határon átívelő nemzetegyesítésnek, de a javasolt megvalósítási módszer, az úthoz rendelt eszköz. volt rosszul, sőt kártokozóan megválasztva.
Megfelelőnek, célirányos elképzelésnek bizonyult egy olyan, törvény által létrehozandó köztestület, ami tömörítette volna a világ magyarságát és a státus törvényen túli feladatokat teljesíthetett volna. A rossz választás abban állt, hogy ezt az utat a szolgálatok és hálózatok által kézben tartott Magyarok Világszövetségének átalakításával akartuk megépíteni, sikertelenül.
Célhoz vezető útként értékelhető az elképzelés, hogy induljon a Széchenyi Tervhez hasonló gazdaságélénkítő tervezés az elszakított magyarok és lakóterületük irányába is, fokozatosan oszlatva ezzel az államhatár mindkét oldalát borító gazdasági árnyékot. A 2002-ben bekövetkezett magyarországi kormányváltás miatt az elképzelés azonban nem valósulhatott. A nemzetpolitika felőrlésének elfedésére hozta létre a Gyurcsány-kormány 2005-ben az egyébként jó eszköznek minősíthető Szülőföld Alapot, melyet azonban rosszul alkalmazott, mert beléje olvasztotta a korábbi közalapítványok egy részét és paternalista módon amolyan segélyosztogató intézménnyé vált.
A rendszerváltozás kezdetének kezdetén a kimondatlan, sőt, megfogalmazatlan, de a később megfogalmazott cél követésére megfelelő útválasztásnak bizonyult a határon túli magyarok titkársága a miniszterelnöki hivatalban, majd a Határon Túli Magyarok Hivatala, de az intézményesülés megrekedt az eszköz szintjén. Sokáig nem tudtuk eldönteni, hogy az összmagyar ügy mennyire külügy és mennyire magyar belügy. Mígnem az egyik magyarországi kormány megoldotta a gordiuszi csomót, de nem nagysándorosan, hanem fletósan: amin nem tudsz úrrá lenni, szüntesd meg. És megszüntette az intézményt.
A Magyar Állandó Értekezlet egyrészt eszköz, a politikai párbeszéd eszköze volt egy magyar kormány nemzetpolitikájának kialakítására, másrészt út is volt, mert közös testületbe tömörítette a Kárpát-medencei magyar, közlegitimitással rendelkező politikai képviselőket. Egy magyarországi kormány számára azonban akadályt jelentett a nemzetpolitika felszámolásában. Ezért a Gyurcsány-kabinet ezt is a kommunista diktatúrában kipróbált módon – amin nem tudsz úrrá lenni, azt szüntesd meg – megszüntette.
Elkészült a Kárpát-medencei, államhatárokon átvezető közúthálózat fejlesztésének egy olyan eszmei terve, aminek megvalósulásával az eredetileg szervesen összefüggő magyar települések és régiók ismét egy gazdasági vérkeringésbe kapcsolódhatnának. A megvalósulására csak egy magyar kormány hivatali ideje alatt lehet remény.
Legújabban a közúti és vasúti tömegközlekedés tervezése a példája a rossz választásoknak, mert ezen a téren a gazdaságosságon kívül hivatalosan nincs megfogalmazva más cél. Társadalmi célok léteznek mind Magyarországon, mind a nemzeten belül, ami az elérhetőségre vonatkozik. Tehát a napi életben és a kapcsolatokban legyen használható a tömegközlekedés és ennek egy sajátos része, a határon át közlekedő személyforgalom. Ez utóbbi a határon átívelő nemzetegyesítés szempontjából ugyanolyan fontos, mint a civil szervezetek tevékenysége vagy a települések közötti kapcsolatok megerősítése. Ezen a területen ma rosszabb a helyzet, mint a kommunista rendszerben.
Egyetlen elképzelés, a határon átívelő nemzetegyesítés parlamenti párbeszédének a megteremtése vészelte át az utóbbi három kormányváltásnak a kormányt magyarból magyarországivá korcsosító viharait. Ezért jöhetett létre a korábban a Magyar Állandó Értekezletnek megfelelő, de azt nem helyettesítő vagy azt nem felváltó testület, a nemzetpolitikai párbeszéd parlamenti kerete, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma.
A helytelen és a helyes választásokból levonható tanulság a megválasztandó utak és eszközök vonatkozásában válik értékessé. Feltéve, hogy továbbra is célnak tekintjük a nemzet egységének újrateremtését. A nemzet többsége azonban nem írta át ezt a korábban megfogalmazott célt.
A határon átívelő nemzetegyesítésnek az ügyek nemzetközi, térségi és magyarországi állása szerint két megközelítése lehetséges.
Az egyik a történelmi, ami például a horvátoknál a világban élő horvátokhoz való viszonyulásban, számukra az állampolgári jogok visszaadásával és a parlamenti képviseleti jog megteremtésével mérhető, valamint a románok esetében az állampolgári jogoknak a moldáviai románokra való kiterjesztésében és a világ románsága illetve a „Nagy Romániából” elszármazottak ürügyén biztosítandó parlamenti képviselői helyek megteremtésében jelentkezik. Magyar viszonylatban az ehhez hasonló megoldások nagy pontossággal írhatók le akár az 1879-ben elfogadott állampolgársági törvényig vagy az alsó- és felsőházból, a két kamarából álló parlamentig visszanyúlva.
A másik megközelítésnek a jelenből kell kiindulnia. Ebben a magyar nemzet Kárpát-medencei tömbje gazdasági és tudati szétfejlődésének, a népességi hullámvölgybe való süllyedésének a lassítása vagy megállítása lehet az egyik részletcél. Ha tárgyszerűek akarunk maradni, azt kell tudnunk megfogalmazni, hogy miért érdemes megmaradni magyarnak, vagy visszatérni a nemzethez.
A két megközelítést nyilván az egyetemes magyar műveltség és művelődés foglalja keretbe, ami se nem cél, se nem választható út, se nem eszköz, hanem olyan közeg, mint halnak a víz, ami nélkül nincs magyar élet.
A célhoz, célokhoz vezető utakat és az eszközöket egy magyar kormány sem tudja önmagában és egyedül megválasztani és megvalósítani. Ezt csak együtt lehet és kell megtenniük azoknak a felelősöknek, akik megbízatást kaptak erre a nemzet tagjaitól, a nemzetegyesítés eszközeinek használóitól.
www.duray.sk
