Ma, az egyházi év utolsó vasárnapján úgy ünnepeljük Krisztus urunkat, mint a világmindenség királyát. Kissé idegenül hangzik ez, mert az evangéliumokból úgy szoktuk meg Jézus alakját, mint egy szegény emberét, aki csupa jóra, szépre tanította az embereket és sok-sok jót tett velük, aki soha nem törekedett hatalomra.
Zavaró még ebben a megnevezésben, hogy a királyról is különféle képeink vannak, melyek többnyire tele vannak politikai tartalommal. Mert vagy úgy képzeljük el a királyt, aki igazságos – mint legendás Mátyás királyunk -, s akinek uralma alatt jólét van az országban, vagy pedig úgy – és ez a gyakoribb -, mint egy zsarnokot, aki a szegény, egyszerű embereken zsarnokoskodik. Fölmerülhet tehát bennünk a kérdés: miért kötötte Isten ilyen könnyen félreérthető dologhoz ezt a tanítást? Hogy megértsük, szemügyre kell vennünk Krisztus királyságának és egyáltalán a királyságnak történetét.
Az ókori keleten a királyt, az uralkodót vagy egyenesen istennek, vagy az istenek küldöttjének tekintették, akinek közönséges földi halandó föltétlen engedelmességgel tartozik. A választott nép, a zsidó nép királyaiból azonban ez hiányzott, mert Izrael egyetlen királya maga Isten. Mégis a mindenkori királyt úgy tekintették, mint szent személyt, akit Isten fogadott fiává és hatalma letéteményesévé tett. Izrael királyai közül a második, a dicsőséges Dávid király kapja azt a külön ígéretet Istentől, hogy nemzetségének uralma soha nem szűnik meg, mert Dávid házából fog származni a Messiás, a legfőbb király.
Az Újszövetség középpontjában a Jézus Krisztus által hirdetett Isten Országa eszmény áll, mely ország nem egy földrajzi terület, s amelynek királya, ha úgy vesszük Krisztus. Ez az Isten Országa mentes minden politikai hatalomtól, befolyástól, nem emberi elképzelések eredménye, s királya Krisztus nem kíván vetekedni egyetlen földi uralkodóval sem: sem Heródessel, sem pedig a római császárral, sőt arra tanít minket, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, s az Istennek ami az Istené.
Életében kerüli azt, hogy királynak tekintsék: nem szereti a Messiás megszólítást, mert politikai tartalommal van társulva, a csodálatos kenyérszaporítás után az őt királlyá tenni akaró tömeg elől elmenekül. Egyetlen egyszer engedi meg, furcsa módon, hogy királyként tiszteljék: a virágvasárnapi Jeruzsálembe való bevonuláskor, amelyre már rávetette árnyékát a közelgő szenvedése. Nyíltan pedig – ahogy az evangéliumban hallottuk – Pilátus előtt vallotta meg: „király vagyok”. Akkor vallja meg, amikor a szenvedés küszöbén áll, mert szenvedésével valósul meg igazán királysága és győzelme. Királyi dicsőségét pedig feltámadásával és második eljövetelével nyilvánítja ki.
Kereszthalála tehát királyságának győzelme, mert ekkor lesz ő a történelem egyedüli ura. Győzelme a keresztfán a jövőbe, a történelem végéig kiható győzelem. S ennek a jövőnek vagyunk mi is a részesei. Ám azzal, hogy Krisztus lesz a történelem ura nem azt jelenti, hogy előre meg van írva a történelem forgatókönyve az utolsó napig. Isten is, ember is szabad, de végső soron Isten terve fog érvényesülni szabad akaratunk legcsekélyebb megsértése nélkül.
Mi keresztények tehát tagjai vagyunk Krisztus királyságának. De ez nem kizárólagos, mert egyszerre lehetünk tagjai valamely földi királyságnak, politikai uralomnak. Mert Krisztus országa nem e világból való, ahogy hallottuk a vallomást Jézus ajkáról, mert nem emberi elgondolások, elképzelések érvényesülnek benne.
Marad az örök kérdés: királyunknak, az Isten Fiának, miért kellett emberré lennie, szenvednie, meghalnia. Nem tudta volna a mindenható Isten uralmát megvalósítani a menny magasából? A kérdésre maga Jézus adja meg a választ Pilátus előtt: „Én arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.”
De mi az igazság – kérdezhetjük Pilátussal együtt. Az igazság az, hogy Isten annyira szeret bennünket, hogy örök életében, boldogságában akar részesíteni bennünket. Ez az egyetlen igazság a világon, s minden más ebből ered. S erről az igazságról tesz tanúságot Jézus életével. Hogyan? Úgy, hogy Istenemberként úgy szeret Istent és embert, ahogy senki. S talán mi is megtapasztaltuk valamelyest már életünkben: ha valakit nagyon szeretünk, képesek vagyunk bármit megtenni érte, akár a legnagyobbat is. A legnagyobb pedig az, ahogy maga Jézus mondta: „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” Ő pedig életét adta, nemcsak barátaiért, hanem ellenségeiért is. Krisztus igazságról való tanúságának a csúcsa tehát a kereszt, amely egyszerre győzelem is. Győzelem, mert Isten szeretete győzött az emberi szíveken, s minden teremtményt a szeretet uralma alá vet ezen győzelmével, ahogy Szent Pál mondja: „a végső napon Krisztus átadja az Istennek, az Atyának az uralmat, miután minden felsőbbséget, hatalmat és erőt megsemmisített. Addig kell ugyanis uralkodnia, amíg ellenségeit mind lába alá nem veti”.
Kedves Testvérek! Krisztus a történelem ura. Ezt szemlélhetjük a Jelenések könyvében. A földi hatalmak föllázadhatnak Krisztus uralma ellen és menyasszonya az Egyház ellen, de a megölt, de feltámadt Bárány, a Király legyőzi őket és Egyházát – vagyis minket – a mennyei Jeruzsálembe vezeti, ahol „Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak.”
Egyet azonban jól jegyezzetek meg: Isten akaratunk ellenére nem tud üdvözíteni minket. Ha valaha valamit is felfogtál abból amit Szent Pál mond, hogy „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.”, akkor válaszd őt és az igazi boldogságot. Ha pedig úgy érzed, számodra semmi nem tárult még föl ebből az isteni ígéretből, akkor kutasd Isten írott igéjében és imádkozz, hogy megkapd ezt az ajándékot.
Felvidék Ma, VP-Ócsai József
