46
„Érdekes” világban élünk. Egy média-celeb alsónadrágja fontosabb hír, mint több tucat okos, nagy tudású ember elismerése, egyetemi tanári (Szlovákiában: professzori) kinevezése. A celeb egy üzleti csoport marionett-bábja, mások állnak mögötte, mások találják ki a figurát, amit neki hoznia kell. Egy professzor azonban önmaga teremti meg, építi fel magát egy élet kemény munkájával, míg eljut az egyetemi tanári címig. Január 25-e óta egyetemi tanár a Somorján élő Élesztős Pál is, a Szlovák Műszaki Egyetem Alkalmazott Mechanika és Mechatronika Intézetnek az igazgatóhelyettese. Szakmai életútjáról kérdeztem.
– A komáromi gépipari szakközépiskola magyar tagozatán érettségiztem 1967-ben. Osztályfőnököm és a direktor úr rábeszéltek a továbbtanulásra, de szüleim is erre ösztökéltek, így kerültem 1967-ben a Szlovák Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára,
ahol 1972-ben kitüntetéssel végeztem. Azonnal megpályáztam – mai szóhasználattal – egy doktoranduszi állást, 76-ban adtam le kandidátusi disszertációmat, és Puchner akadémikus úr felvett a szilárdság- és rugalmasságtan tanszékére tanársegédnek. 1988-ban neveztek ki docensnek, szilárd rugalmas testek mechanikája szakban. 1995-től tíz éven át vezettem a szilárdság- és rugalmasságtan tanszéket, 2007 óta az Alkalmazott Mechanika és Mechatronika Intézetnek az igazgatóhelyettese vagyok. 2007-ben alkalmazott mechanika szakon habilitáltam, 2009-ben voltak az inaugurációs előadásaim, és a köztársasági elnök úr most nevezett ki professzorrá.
– Beavatna minket, laikusokat is, hogy mi is az az alkalmazott mechanika?
– Ha közérthetően akarnám leírni: ide tartozik a folyadékok, a gázok mechanikája, a szilárd testek mechanikája, tehát épületek, hidak, nyomástartó edények méretezése, atomerőművek biztonságtechnikai kérdései, a velük kapcsolatos problémákat megfelelő matematikai módszerekkel le kell írni. Hogy még érthetőbb legyen: ha ezeket a kérdéseket mi nem tudnánk kellő biztonsággal kezelni, az első harkály romba döntené az emberi civilizációt. Leszakadnának a hidaink, összedőlnének az épületeink, felrobbannának az ipari berendezéseink…
– Végzett munkájának tehát nem csupán elméleti haszna van, hanem a gyakorlati élet számára fontos?
– Az elméleti rész, tehát a fizikai és a matematikai háttér nagyszerű intellektuális kielégülést ad az embernek, de ennek akkor van értelme, ha csattanós ipari alkalmazás követi, tehát nekünk bizonyos feltételek mellett számítógépes szimulációval előre kell jeleznünk például, hogy egy földrengésnél hogyan fog viselkedni egy épület, híd vagy egy ipari berendezés. Kettős tevékenység a miénk: az egyik oldalon a matematikai-fizikai elméleti háttér, aminek azonban csak akkor van értelme, ha az ember képes ezeket alkalmazni bizonyos ipari problémákra.
– Szakmai munkássága során akadt-e olyan szakterület, probléma, amely különösen felvillanyozta, az átlagosnál jobban izgatta?
– Egy egész kérdéskör volt ilyen számomra. Középiskolás korom óta nagyon érdekelt a matematika, és az alkalmazott mechanikában briliáns lehetőségei vannak a matematikai módszereknek. Ez fogott meg. Az egyetemet én vegyipari gépek és berendezések szakon végeztem, ahol anyagátszármaztatással, nem stacionárius hőmérsékletmezőkkel és hasonló kérdésekkel foglalkoztam, később ennek mind hasznát vettem a szilárdság- és rugalmasságtan tanszéken, ahol már a nem stacionárius hőmérsékletmezők által kiváltott belső erőket vizsgáltam, és különböző kapcsolt feladatok matematikai megoldásán dolgoztunk.
– Egy nagyon tömör szakmai életrajzában láttam, hogy oldottak meg feladatokat a Slovnaftnak, a gázipari vállalatnak és a szlovákiai atomerőműveknek is. Beszélgetésünk legelején említette, hogy lényegében az ön szakterületének, az ott végzett tudományos munka alaposságának a függvénye is sok ipari létesítmény biztonsága. A mi atomerőműveink biztonságosak?
– Az emberiségnek nincs más alternatívája, meg kell tanulnunk együtt élni az atomerőművekkel. Szlovákiában kettő van, Franciaországban 70 vagy még több működik, a biztonságtechnikai kérdéseket pedig a mérnökök kiválóan tudják kezelni. Más kérdés – és nemcsak az atomerőművek, hanem exponált vegyi vagy energetikai berendezések esetében is –, hogy a menedzsment mennyire veszi komolyan a mérnökök álláspontját.
– Tehát ön szerint a mérnökök tudományos erkölccsel terveznek, csak…
– Igen, a mérnökök kezelni tudják a problémákat és lelkiismeretesen dolgoznak, viszont a pénz világában a biztonsági tényezők néha csorbát szenvednek.
– Amikor tanárként a katedrán áll, beszél nekik ezekről az ellentmondásokról, mire neveli a hallgatóit?
– Én a diákokat sokszor figyelmeztetem, hogy mérnökként nekik kizárólag az általuk kiszámolt eredményeket kell az asztalra tenni, nem szabad, hogy más szempontok vagy elvárások befolyásolják a munkájukat. Mert sajnos, a pénz napjainkban rányomja a bélyegét minden termékre, és a mérnököt gyakran igyekeznek sarokba szorítani, hogy minimalizálja a költségeket. Márpedig ezt csak kétféle módon lehet: a munkaigényesség csökkentésével és az anyagköltségek csökkentésével. Csakhogy: mindennek van határa. A hallgatóimat arra tanítom, hogy egy ésszerű határt soha nem szabad túllépni.
– Mit gondol, professzor úr, van elég becsülete ma a tudásnak?
– Úgy látom, az emberek kezdik megérteni, hogy a világot a tudomány viszi előre. Ha az emberiség történelmét nézzük: a felhalmozott tudás exponenciálisan emelkedik, a huszadik században az emberiség gyakorlatilag többet tudott meg önmagáról, a világegyetemről, mint a korábbi évszázadokban együttvéve. Van tehát bizonyos fajta ilyen felismerés, de a képzés az óvodától az egyetemig valahogy mégis jelentősen visszaesett az utóbbi húsz évben. A szaktudás, a tudomány megbecsülése is csökkent. Nem csupán az anyagi, hanem a társadalmi is. Azt hozhatnám fel példaként, hogy egy nemzetközileg elismert, jelentős tudóst kevesebben ismernek az országban, mint Győzikét…
– Megdöbbentően érdekes, amit mondott, de így igaz. A tévék még csak végig sem pásztázták az egyetemi tanárrá kinevezett nagy tudású emberek sorát, holott egy termékeny, fáradságos, küzdelmes élet utolsó szakmai stációja szokott lenni ez a rang, ez a cím. Soha nem gondolt arra, hogy lehetne érvényesülni könnyebben, a cégek világában, sokkal nagyobb pénzeket keresve?
– Egész életemben szerettem a munkámat, s azért, mert kevésbé fizetnek meg érte, nem tudom nem szeretni. Azt gondolom, a tudományos akadémia lett volna olyan hely, ahol hasonlóan érdekes feladatokat oldhattam volna meg, viszont a diákokkal, a fiatal huszonéves emberekkel való nyílt, őszinte kapcsolat és munka is hatalmas élmény. Én azt gondolom: így van ez jól.
– Jól van az is, hogy a tudós embereinket 65 éves korban szakmai nyugdíjba küldik az egyetemek?
– Ez bonyolult kérdés… Ugyanis ahhoz tényleg egy élet kellett, hogy ezt a tudást önmagában felhalmozza az ember, és bár taníthat még, szakokat 65 év felett nem garantálhat, miközben Szlovákiában a professzorok átlag életkora bizony magas. Azt nem is nagyon tudom, hogyan lehetne ezen változtatni, bár most talán már javulnak a lehetőségek, hogy a fiatal szakemberek a világ különböző jeles egyetemein bekapcsolódjanak a kutatási munkákba, és fiatalabb korban váljanak egyetemi tanárrá. Egyébként azt hiszem, ezzel a kérdéssel előbb-utóbb foglalkoznia kell Szlovákiának is, és meg kell tennie, amit több környező ország már megtett, fel kell emelnie ezt a korhatárt. Megnőtt az átlagéletkor, emelhetik a nyugdíjkorhatárt is, és magam nagyon sok jó karban lévő, hatvanöt éven felüli tudóst ismerek, aki képes ellátni a szakmai felügyeletet egy-egy tudományág felett. Persze a dolog másik oldala, hogy tudni kell emelt fővel távozni is, képesnek kell lenni arra, hogy belássa az ember, ha már távoznia kell.
– Említette, hogy az utóbbi húsz évben sokat romlott az oktatás és a szakképzés színvonala. Min kellene változtatni ön szerint, hogy ez a tendencia megforduljon?
– A fő probléma, hogy az összes intézményünk – az óvodáktól az egyetemekig – fejpénzt kap, a fejpénzbe pedig nem lehet minőségi ösztönzőket beépíteni. Mindegy tehát, jó vagy rossz munkát végez-e az intézmény, egy a fizetség. Nagyon meglepett, hogy amikor a kilencvenes évek elején a szilárdság- és rugalmasságtan tanszéket kezdtem vezetni, és volt olyan időszak, amikor négy fiatal kollégám dolgozott kinn Angliában Owen professzornál, mind azt állították: a mechanika oktatása lényegesen magasabb színvonalon van Szlovákiában, mint az őket fogadó angol egyetemen. Akkor ezt nem nagyon akartam elhinni, most már tudom, hogy így volt, és valószínűleg így van még most is, de az egyetemek színvonala most már közelít egymáshoz, sajnos úgy, hogy nálunk csökken. A nagy különbség, hogy a világ nyugati felében ott vannak a magánegyetemek, ahol – tandíjjal vagy ösztöndíjjal – kiváló környezetben képezhetik magukat a fiatal elmék, és ez a lehetőség nálunk bizony hiányzik.
– Egyetért az oktatási tárca jelenlegi törekvésével, hogy képzési színvonalbeli különbségeket kell tenni a felsőoktatási intézmények között?
– Természetesen. Nem lett volna szabad ebben a helyzetbe kerülnünk. És a köznép nem biztos, hogy meg tudja különböztetni a városi egyetemet egy akkreditált állami egyetemtől. Tehát: egyetértek azzal, hogy különbségeket kell tenni, rangsorolni kell, különböző szintű képzéseket adni.
– Professzor úr, köszönöm a beszélgetést, és hírportálunk nevében is gratulálok egyetemi tanári címéhez.
Gyurkovits Róza, Felvidék Ma
