Sárospatakon az Újbástya Rendezvénycentrumban került sor a mindig januárban esedékes Dialógusok 12 rendezvényre, mely fontos szerepet játszik a határon átívelő kapcsolatok építésénél. Ez alkalommal az előadások az Értékmegőrzés az oktatásban és közművelésben címet viselték.
Dr. Ódor Ferenc, a B-A-Z Megyei Közgyűlés elnöke helyett Gergely Zsolt alelnök köszöntötte a rendezvényt és résztvevőit. Örömét fejezte ki, hogy létrejött egy fórum, ahol tapasztalatokat lehet cserélni és „praktikákat” elsajátítani olyan korszakban, amikor egyre kevesebb a pénz. De a kultúrára pénzt kell áldozni! Ezt a területet Rákóczi és Kossuth, valamint mások tették híressé. A hagyományt tovább kell vinni. Dr. Hörcsik Richárd helyett Aros János alpolgármester üdvözölte a 13 456 lakosú városban, a Bodrog-parti Athénban, Szent Erzsébet szülőhelyén, Zemplén kulturális és idegenforgalmi központjában az egybegyűlteket. Szellemes és vidám köszöntője után Bacskai József kárpátaljai főkonzul négy elgondolkoztató történetet villantott föl, amelyek érzékeltették, hogy Kárpátalja, a Felvidék, Erdély és Borsod-Abaúj-Zemplén megye területét mi minden köti össze. Csak az egyiket idézzük, mely annyira jellemző minden határon túli területre. Nagyszőlősön egy asszony meséli, két lányát tisztességgel felnevelte, egyikük Budapesten él. Megjön az otthon maradt leány gyermeke, az unoka – és ukránul köszön, nem tud magyarul. Szerencsés János főkonzul zárta a sort, aki szintén örömét fejezte ki, hogy a tapasztalatcsere segít abban, hogy megbeszélve dolgainkat gazdagodjunk, s ötletekkel, tervekkel a tarsolyunkban térhessünk haza. Majd Duray Miklós emlékeztetett rá, 1989-ig nem folyt párbeszéd a magyarok között. Nem létezett szervezett kapcsolat. Évtizedekig hiányzott egy olyan rendezvény, mint a Dialógusok. Ezt a hiányt azóta sem tudtuk leküzdeni. A közeg nem kedvez annak, hogy a jelent megváltoztassuk a jövő érdekében. Végre tettek kellenek, hogy valósággá váljon a nemzet határokon átívelő egyesítése.
Mezei István tudományos munkatárs (MTA Regionális Kutatások Központja) a határ menti kapcsolatokat vizsgálta három határvidéken, széles összefüggésrendszerbe ágyazva a fejlődési irányokat. A Balti-tengertől az Adriáig terjedő sávon az állam egyre fontosabb szerepet vállal. Miután a rendszerváltást követően a piac jutott kimagasló szerephez, a multik átszabják a nemzetállamokat. A mezőgazdasági népesség elvándorlása már rég megkezdődött. Egyrészt ez népességhiányhoz vezetett az egyik oldalon, a másikon viszont a bőség kialakulásához. Miközben a nehézipar válságba került. S ennek következtében vált fontossá a régiófejlesztés, vagyis a regionális felzárkózás kérdése. E területen jutott jelentős szerephez az informatika és a közlekedés. Egykor a Távol-Keletről 30-40 napig tartott hajón az utazás, Vlagyivosztokból Európába vasúton a felére csökkent a szállítás ideje. A széles nyomtávú vasút Kassáig épült ki. A kérdés, hogy ezt miképpen vezetik tovább Európa belseje felé. Ungváron és Pozsonyon keresztül, vagy Záhonyon és Budapesten át. S ha vizsgáljuk az egyes útvonalakat, akkor a fő tengelyt, a Duna-Rajna-Majna – csatornát is meg kell említeni. Hátrány, hogy a Kárpát-medencében a Dunának kicsi az esése.
Az Európa Unió egyelőre – minden híresztelés ellenére – a nemzetállamok közössége, s ezért ha egyre jobban távolodunk a fővárosoktól, egyre szaporodnak a gondok, romlik az életminőség. S ez főleg a határok mentén mutatkozik meg. A határokat is két csoportba oszthatjuk. Egyes határok állandóknak mutatkoztak. Ilyen a lengyel-szlovák határ, mely korábban magyar- lengyel határ volt. Ilyen a bolgár-román határ is, melyet a Duna alkot. Rajta keresztül csupán egy híd vezetett. A többi határ nem bizonyult stabilnak. Ezek közé sorolhatjuk a lengyel-ukrán, vagy a lengyel-német határt. Hiszen korábban Lengyelország a Szovjetunióval és az NDK-val volt határos, most meg Ukrajna és Németország szomszédja. Ha az etnikai szempontot vesszük figyelembe, akkor akad harmonikus (magyar-osztrák, magyar-horvát) és diszharmonikus kapcsolat (magyar-szlovák, német-lengyel, csehszlovák-lengyel), melyek tragédiák sorozatát vonták maguk után. S a tudósítónak hozzá kell tennie, hogy a harmonikus példákat sem tekinthetjük teljes mértékben kielégítőknek, csupán azoknak tűnnek a többihez képest. A horvátok ugyanis meglehetősen – enyhén fogalmazva – kritikusan szemlélik a magyarokat.
A határok két oldalán számot kell vetni azzal, hogy eltérő fejlettséggel szembesülünk. Ha ezt a Pozsony-Bécs viszonylatban nézzük, akkor dinamikus, fejlődő térséget láthatunk. A másik végletet az Ungvár-Felsőnémeti páros jellemzi. Ennek az a magyarázata, hogy Ukrajna Oroszország felé koncentráló ország, nem Közép-Európa felé.
Kik a határ menti együttműködés résztvevői, szereplői? Ezek elsősorban egyének, önkormányzatok és civil szervezetek.
A határok menti gondok kezelésére létesültek az eurorégiók, amelyek azonban – mára kiderült – nem oldják meg a gondokat, hiszen ezeket a nemzetpolitikai szempontok szokták felülírni.
Mezei István előadása felvillantotta azokat a folyamatokat, melyek birtokában lehet tervezni a jövőt és értelmezni az adott régió lehetőségeit, súlyát, hogy ne mondjuk: geostratégiai helyzetét, lehetőségeit. Ezek befolyásolják leginkább a fejlődés lehetőségeit. Felismerésük nélkül csakis a sötétben tapogatózhatunk érthetetlenül állhatunk a mai folyamatok sodrása előtt. Ezek figyelembevétele nélkül lehetetlen a jövőtervezés.
Az ezt követő részben a magyar nyelvű oktatás és közművelődés kérdése került napirendre Partiumban, Kárpátalján és Dél-Szlovákiában. Horváth Gizella (a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem rektorhelyettese), Orosz Ildikó (a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Tanárképző Kar elnöke) és Szarka László (a révkomáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának dékánja) mondta el véleményét. Ennek a résznek a „karmestere” Komlós Attila volt. Bevezetőképpen elmondta, a globalizmus az emberi univerzalizmussal rokon, a provincia a patriotizmust fedi. Húsz éve történt a váltás és sokan csak most ébredtek rá, mi a nemzet. Az oktatással kapcsolatos dilemmák egy sor kérdést vetnek föl. Föladjam? Elmenjek? A gyerek Magyarországon, vagy otthon tanuljon? Ha Magyarországon, akkor már nem tér vissza. Majd áttelepülök, és lesz néhány nyugodt évem?
A jövőre kell azonban gondolni, nem a múlt köntösébe burkolózni. A népeknek „koegzisztálniuk” kell, tehát egymásra figyelni. Ez az állapot még messze van. Az értékmegőrzés defenzív magatartást takarhat, hiszen az rejtőzik mögötte, hogy valamit meg akarok védeni, meg akarok óvni. Ahhoz, hogy offenzív legyek, teremteni kell, hiszen befolyásolni akarok.
Horváth Gizella helyzetjelentéssel kezdte. Még ha a tanfelügyelőség honlapján nincs is adat, Bihar megye lakosságának 25-30 %-a magyar. A magyar általános iskolát a magyar nebulók 78 %-a látogatja. A középiskolai adatok már nem annyira jók. A felsőfokú képzésben viszont még ennél is rosszabb az arány. Ennek oka a diszkriminatív vizsgarendszerben keresendő. Mivel románul kell nyelvből és irodalomból érettségizni és felvételizni. Ez már önmagában két szűrőt jelent.
1989 után futótűzként szaporodtak az egyetemek. Egy kissé túlzó vélemény szerint, ahol megáll a gyorsvonat, ott egyetem, vagy legalább kihelyezett tagozat létesült Romániában. Magyarul csak a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Kolozsvár) oktat – ha nem vesszük figyelembe a marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát. A nagyváradi román egyetemet (Universitati Oradea) 20 000 diák látogatja, míg a PKE-t 1000 hallgató. Ez a román egyetem úgy jött létre, hogy a néhai Jogakadémiát „románosították”. Így a két egyetem múltja közös, legyen a jövőjük is az. Más lehetőség nincs érvelt az előadó.
A magyar magánegyetemnek a története sikertörténet, még ha az elején minden bizonytalan volt. Egy éve kapta meg az akkreditációt, mivel a román törvények értelmében erre az indulás utáni 7. évben van mód. Ma három karral rendelkeznek. A bölcsészeti a legnagyobb. A másik kettő a közgazdaságtudományi és a művészeti. Ebbe az utóbbiba beletartozik a képzőművészet ugyanúgy, mint a reklámgrafika és a zenepedagógia. Idén kívánják az összest akkreditáltatni. A jogi kar indításával az a gond, hogy Romániában az állam nehezen engedélyezi az ilyen képzést nem állami egyetemeken. A mesterképzést is megindították négy szakon (politikafilozófia, művészetfilozófia, szociálpolitika). Hét nyertes pályázatuk volt. Együttműködnek a debreceni és a nagyváradi román egyetemmel. A tanárképzés furcsasága, hogy diplomát nem adhatnak, így azt a román nyelvű nagyváradi egyetem adja. Ez pedig azzal jár, hogy annak az egyetemnek kell fizetni. Annak ellenére, a román egyetemmel együtt tudnak működni a pályáztatás területén is. A romániai magyarság aránya 6,6 %, azonban az egyetemi hallgatók közül csak 4,4 %-a magyar.
A diákok zöme úgy választja meg egyetemét, hogy közel legyen lakhelyéhez. A magyar diákok 51 %-a tanul magyarul. A diákság fele nem magyar nyelven szerzi meg a tudását. Ez főleg a műszaki képzésre jellemző. Ha ehhez hozzávesszük, hogy további 20%-a két nyelven tanul, akkor már ez az arány nem annyira vészes.
Orosz elnök asszony a kárpátaljai visszásságokra mutatott rá. Ennek a területnek a története nagyon hányatott volt, ami az oktatás területén is megmutatkozik. Szinte nem volt olyan generáció, mely ugyanolyan körülmények között fejezte volna be tanulmányait, mint amilyenekben elkezdte. Az egyik generáció a Magyar Királyságban kezdte, de azokat Csehszlovákiában fejezte be. A következő Csehszlovákiában kezdte és Magyarországon fejezte be. Az ezt követi a Magyarországon kezdte, ám a Szovjetunióban fejezte be. Azután a legújabb generációk a Szovjetunióban kezdtek iskolába járni és a független Ukrajnában érettségiztek. A számos impériumváltás azzal járt, hogy az értelmiségi és hivatalnokrétegnek minden olyan alkalomkor el kellett menekülnie.
Orosz Ildikó nagyanyja dobóruszkai illetőségű volt, de „rossz” irányban ment férjhez, s így került ebbe a kisebbségi helyzetbe.
Ukrajna megalakulása után kaotikus helyzet alakult ki. Az önállóság kikiáltása előtt még a magyar és ukrán igények párhuzamosan haladtak. Ám bevezették az ukrán nyelv oktatását anélkül, hogy kellő számú tanár, tankönyv és segédeszköz állt volna rendelkezésre. Ha egy ukrán nyelvjárást használ, az bájos, de a magyaroktól megkövetelik a hibátlan nyelvi norma alkalmazását. A másik szomorú és visszás jelenség, hogy az ukránok nagyon gyorsan elfelejtették a sanyarú kisebbségi sorsot. A helyzetet súlyosbította, hogy Magyarország minden ellenszolgáltatás nélkül ismerte el Ukrajna függetlenségét, s ezzel megfosztotta magát attól, hogy bizonyos garanciákat szerezzen a jövőt illetően. Az új alkotmány monolit nemzetállamot hirdet. Az ország hivatalos nyelve az ukrán, s az állam biztosítja az ukrán nyelv minden irányú fejlődését és funkcionálását. Minden törekvés az ukránosítás irányába hat.
Ilyen háttér mellet nem csoda, ha a felsőfokú végzettséget illetően a magyarok csak a románokat előzik meg. A bolognai folyamatnak egységesítenie kellene az európai oktatási rendszert. De az ukránok csak azt olvassák ki belőle, ami nemzetállami törekvéseiket segíti. Így a felsőoktatás területén esélyegyenlőtlenség alakult ki. Hasonló a helyzet a romániaihoz. Vagyis ukrán nyelven szükséges felvételizni. Olyan abszurd helyzet alakul ki, hogy a nem ukrán szakokon is ukránból kell vizsgázni. Ez a más anyanyelvű diákok esetében pontveszteséggel jár, hiszen a magyar diákok csupán 43 %-a képes ezt teljesíteni. Ilyen körülmények között felvételizni csak a diákok 16 %-át engedik. A többieknek csak úgy van esélyük, ha saját maguk finanszírozzák a tanulmányaikat. Ukrajna így kétarcú politikát folytat. Külföldön támogatja az ukrán-lengyel egyetemet, de odahaza ilyesmit nem óhajt elismerni. Az ukrán állam kihátrál a kisebbségi oktatáspolitikából. Olyan demagóg hangokat is hallani, mint nálunk. Azt terjesztik, hogy az ukrán állam pénzéből tartják fenn a kisebbségi oktatást, mintha a magyarok nem fizetnének adót. S azt is hozzá kell tenni, hogy ezek az intézmények csakis magyar támogatás révén tudnak létezni. Ez pedig magyar nemzetpolitikai kérdéseket vet föl. S akkor szólni kellene még a magyarországi érettségi elismeréséről. Ha a bejázs nyelvet hat hónapig tanuló egyénnek gondok nélkül elismerik a képzettségét, a magyart 11 év után sem. Ukrajna csupán az angolt, a németet és a spanyolt tekinti az EU nyelvének, a többit nem. A tudományos fokozatok területén is abszurd a helyzet. A szakmunkát le kell fordíttatni, s két pozitív elbírálás esetén azt újra meg kell védeni. Tehát felülbírálják a magyarországi döntést. Magyarul nem lehet vizsgázni, de oroszul igen. A külföldi publikációk számát is sajátosan kezelik. Ha az ukrajnaiakra hivatkozik az illető, az nem számít, mert ukrán állampolgár, ha a magyarországiakra, akkor azért nem veszik ezeket figyelembe, hiszen az illető magyar. A jelenlegi pályázati rendszer megöli az érdemi alkotómunkát.
Az előadó elmondta azt is, hogy az embereknek nincs pénzük szatellit beszerzésére. Csak a hagyományos antennák jelentik a köldökzsinórt. De néhol a magyar adók alig hallhatók. A szlovák pl. sokkal erősebb. Tehát ezen a téren is változásra lenne szükség. Hatalmas taps jelezte, az előadó mondandójával való azonosulást. Ahogy Komlós Attila kommentálta a helyzetet, a két Góliát között (orosz és ukrán) a magyar Dávid lábhoz tett fegyverrel figyeli a fejleményeket.
Szarka László szerint állandóan félreérthető dolgokat mondunk. A köz- és felsőoktatás, valamint a közművelődés állapota nincs abban a helyzetben, hogy a szlovákiai magyarság sírjon. Annak ellenére, hogy konfliktuszónában él. Sajátos gyakorlat Komáromban, hogy a szülők gyermeküket szlovák óvodába íratják, majd azután magyar iskolába. Az elmúlt nyolc évtizedben a folyamatos fogyás a jellemző. A következő népszámláláskor akár 60 ezerrel is kevesebben lehetünk, mint korábban. Pozsony, Kassa és a Zoboralja lényegében elveszett. De a derűlátó előrejelzés is 40 000-nyi csökkenéssel számol. A felvidéki magyarság periférikus léthelyzetben él. Ennek a korszaknak nem a politikusok, hanem a pedagógusok a legnagyobb hősei. Kaotikus korban csekély az esélye annak, hogy a felvidéki magyarság kialakítsa saját intézményrendszerét. A szlovák nyelv domináns helyzetbe került, s közben Magyarország és Szlovákia között iszapbirkózás folyik. Majd kitért a felsőfokú képzésre, ahol a révkomáromi magyar nyelvű képzés mellett Nyitrán, Pozsonyban és Besztercebányán van mód magyarul tanulni. Elsősorban persze a magyar nyelvet és irodalmat.
Az általános iskolai képzés az önkormányzatokhoz került, ám azok nem látnak túl a településükön. Minden település önmaga foglya s képtelen törődni a jövővel. Miképpen hasznosítsa az iskolaépületet valamilyenfajta intézményként, vagy vasárnapi iskolaként. A Vajdasági Nemzeti Tanács listájára 220 ezer ember iratkozott föl 300 000-ből, ami vigasztaló. Ez lehet a jövő útja. Hiszen csak így lehet az iskolaügyet is saját irányítás alatt tartani.
Előadásának második részében Szarka felvetette, mennyire szolidáris önmagával ez a közösség. Ez a következők miatt is fontos. Mivel ma már a felvidéki magyarok nem rendelkeznek városokkal, mennyiben tudja ezt a szerepet pótolni Győr és Miskolc? A nagyvárosi magyarság eltűnt. Az a baj, hogy Pestre járó magyarság vagyunk. Tehát a nemzetpolitikát decentralizálni kell. Mindent a határ mellé kell telepíteni, ami segítheti a határon túliakat. Viszont anomália, hogy Somorján van egy intézetünk, sehol másutt. Pedig alakítani kellene ilyeneket.
A finanszírozás kérdésére is kitért. Ennek is meg kell találni a módját a projektfinanszírozások keretében. A Selye Egyetem is alulfinanszírozott intézmény. Közben minden egyetem munkanélkülieket képez. Igaz, egyre műveltebbeket.
Nincsenek ernyőszervezetek s a szlovákiai magyarság szegmentált közösség. Minden folyóvölgy szinte saját identitással rendelkezik. A Csemadok is csak regionális társulás. Tehát egymás ellen küzdünk. Alapvetően nemcsak szakmai probléma, képesek vagyunk-e a jövőnkről gondolkozni.
Csökkenő népesség vagyunk, mely Magyarországot fogyó félholdszerűen veszi körül olyan szlovákokkal, akik a mi családunkból kerültek ki. Miközben egyik magyar nem bírja a másik szagát sem, s egyesek a trianoni határok eltűnésével nemzetegyesítésben gondolkodnak. De ilyen játék nem létezik. Már elveszítettük a demográfiai tartalékunkat, a cigányságot is. Kulturális közösségként kellene működnünk, közös célokról kellene beszélni. Arról, hogy mi a magyar identitás. Tudomásul kell vennünk, interrégiókban él a nemzet. Ezeket kell hát fejlesztenünk. Arra kell törekednünk, hogy pl. nemzeti gyáraink legyenek, s közben figyelembe kell vennünk a modernizációs paradigmatervezést.
Stratégiai cél, hogy a magyar közművelődés terét tervezzük meg. Ez nem lehet szegregált. Magyarországé és Szlovákiáé közös lehet. A probléma veleje, tudunk-e kellő szinten párbeszédet folytatni.
Felvillantva az előadás néhány részletét, abból is kitűnik, őrületes nagy feladatról van szó. A központi kérdés, lesz-e olyan nemzeti tanács a Felvidéken, mely felügyeli, ellenőrzi az egyes területeket, intézményeket? A válasz egyben megválaszolja azt a kérdést is, lesz-e magyar nemzeti közösség Szlovákiában.
Az előadását követő taps kifejezte, fontos gondolatokat fogalmazott meg.
Ezután tér nyílt a hozzászólásokra. A helyzet fonákságát jellemezte, hogy több kassai szólt hozzá az előadásokhoz annak ellenére, hogy Szarka László a nagyvárosi magyarságot már eltemette. Máté László, Göőz László és Básti Ernő szólt hozzá. Szarka válaszában buzdított a lobbitevékenységre a nyelvtörvénnyel kapcsolatosan. Az EU a frissen csatlakozó országok esetében hajlamos szőnyeg alá söpörni a gondokat. Bármit mondanak is, az EU egyelőre a nemzetállamok közössége. Miközben az EBESZ a mellébeszélés magasiskoláját mutatja be. Sajnos, ez a dolga. Magyarország hét szomszédos állammal áll kapcsolatban a magyarokat illetően. Szarka végezetül önironikusan bevallotta, ezt ilyen nyíltan és egyenesen nem szokta kifejezni. Írásban ezt bonyolultabban teszi, és legalább öt lábjegyzettel higítja.
Dr. Harsányi László, a Nemzeti Kulturális Alap elnöke a már tőle megszokott szellemesen ironikus és elegáns módján tartotta meg előadását. Annak címe: Válságban a kultúra finanszírozása – hogyan tovább? címet viselte, s az előadó megnyugtatta hallgatóságát, az előadást nem mindig jellemzi a cím. Azt ugyanis leginkább az előadás után lehetne megfogalmazni. Talán azt a címet választotta volna, hogy A kultúra esélyei, esély a kultúrára. Műfajként a nyilvánosság előtti tépelődést nevezte meg. Ha az ókor kultúrája egységes volt, a középkorét az uralkodók határozták meg. A kultúra műveltsége egyházi monopólium volt, hiszen az írásbeliséget a papság képviselte, miközben nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy az egységesen latin volt. Tehát a befogadóréteg meglehetősen szűk volt. A változást a reneszánsz hozta magával, s a reformáció, mely az anyanyelvvel cserélte föl a latint. A felvilágosodás magával hozta a tudásvágyat.
Az előadó nem óhajtotta meghatározni a kultúra fogalmát, mivel arra legalább 120-130 definíció létezik. Ő most akképpen értelmezi ezt, miszerint a kultúra teljesítmények megismerésének milyensége, elérhetősége. Befolyásolja a találkozás intenzitása az utóbbi száz év hullámain. Leegyszerűsítve, a 19. sz. vége óta a kultúrát a sokszorosítás szolgálja. A könyv, kép, fotó, lemez. Így megnőtt a találkozások lehetősége. Az újság, rádió majd a tévé átformálta a társadalmat. A tömegkultúra nem teremtő, hanem követő lett. Ha eddig két fontos állomása volt ennek a fejlődésnek, most jött a harmadik, amit a kompjúterizációval jellemezhetünk. Ez lett a meghatározó. Aki akarja, maga csinálja a kultúráját. S ennek következtében el kell gondolkoznunk a klasszikus intézményrendszerek fenntarthatóságáról. Ma már a kultúra nem közösségi élmény. Nem kell felöltözni, elmenni a színházba, hogy kulturális élményben legyen részünk. Nem kell senkivel sem találkoznunk. Így nem sajátítjuk el ennek rítusát. Ennek következménye, ha a gyerekek színházba mennek, nem tudják, ha a színpadra jön az énekes, tapsolni illik.
Kultúra volt, maradt és lesz annak ellenére, hogy nagyságrendjében, lehetőségeiben soha nem látott lehetőségeket rejt magában. Milliók számára vált elérhetővé. Persze ma már nincs egységes kultúra. Egymással versenyző, háborúzó kultúrákkal találkozhatunk. Ebben a helyzetben az állam egyes dolgokat támogathat, másokat nem. Így a kultúrák egymás mellett élése hosszú távon reménytelen. Nézzük például az iszlám közösségek helyzetét Magyarországon. A másik oldalon a kultúra „leegyszerűsödik” a vásárlóközpontok kultúrája, a szappanoperákra. Tudomásul kell vennünk közben, az USA már nem a nemzetek kohója. A kultúrák egymás mellett élése reménytelen. Ezek versenyképessége, vagy az országé a döntő szerep.
Sokszor hallottuk a jóslatot, a művészet gazdasági erőforrás. Fejleszti, fokozza az idegenforgalmat. Fokozza az ország versenyképességét. Növeli az ingatlanok értékét. Miközben kiderül, nem értjük a világot. A magyar társadalom reformkényszerben van, s ezért inkább kulturális megtorpanásról és visszaesésről adhatunk számot. Richard Watson Jövő-dosszié (2008) c. munkája rámutat a jelenkutatás fontosságára. A 80-as évek illúziója volt, hogy a kultúra a civil szféra körébe lép. De hát Európa nem Amerika. A civil szféra nagy válságon esett át. De a piac elkerülhetetlen. A jegynek ára van. Hogy az emberek megvegyék, csökkenteni kell a minőség iránti igényt. Vagyis lenyomja a minőséget. S azt is tudomásul kell venni, a képernyő sokfajta igényt házhoz szállít. S ekkor tudatosítanunk kell a támogatások paradoxonát. A jegy, CD és könyv támogatásával voltaképpen a nagy jövedelműeket támogatjuk. Hiszen ezeket olyan személyek vásárolják meg, igénylik, akik magasabb jövedelműek, mint a többség, vagy átlag. A magyar kultúrpolitika nem készült föl a mozgókönyvtárak és mozgószínházak támogatására. Aki tehát nem él kultúrában, az csak áldozata lehet ennek a rendszernek. Ez nem segélyezési politika. S akkor fölmerül a kérdés, szükség van-e az operára, amelyet 7 milliárddal kell évente támogatni. Hányan látják azt? Magyarország lakosságának 70 %-a nem tudja megmondani, mikor járt utoljára színházban. Mégis, érdeklődik a kultúra iránt? De mások a lehetőségek. Azok, akik szappanoperákon szocializálódnak, azoknak nincs rá szükségük. Vagy a népszerű kultúrát kell támogatni? Mi a jobb? Amint látható, rengeteg kérdés vetődik föl, melyekre nincs válasz. Vagy nézzük a könyvet, ezt a furcsa jószágot. Húsz év alatt egy harmadára esett a példányszám. Az irodalom iránti érdeklődés 15-ről 10 %-ra esett vissza. A színházművészet esetében 20-ról a felére esett. A képzőművészet területén 30-ról 20-ra. A komolyzene iránti érdeklődés 7 %-ról 4-re csökkent.
Összegzésként az előadó elmondta, meg kell vizsgálni az okokat és azok következményeit. Az elmúlt évtizedben a kultúra elképzelhetetlenül szélesebb spektrumú lett, ám minden a minőség rovására valósult meg. Soha nem látott technikai forradalom zajlott le. Egy-két magyar nyelvű tévécsatorna létezett, ma viszont sokkalta több. Tehát nőtt a kulturális esélykülönbség. Ennek „kijavítása” elképesztően nehéz. S úgy tűnik, az iskola szándékával ellentétes hatást kiváltó intézmény lett. Az otthonülő kultúrafogyasztás lett a jellemző. Eltűnik a személyiség varázsa, ami összefügg a fizetésképtelenséggel. Az anyanyelvi kultúrát a gondolathiány jellemzi. Harsányi Vitányi Iván aforizmaszerű gondolatával fejezte be előadását: kultúra kell a pénzhez, nem a kultúrához kell pénz.
Kupec Mihály (Bódva-völgyi és Érchegységi Kulturális Központ, KCÚBAR igazgatója) bemutatta az általa vezetett intézményt, mely nemcsak a magyar, hanem a német kultúra ápolásával is foglalkozik. Tevékenységük 34 településre s 2 városra terjed ki (Szepsi, Mecenzéf). Ezek közül 5 település szlovák. Vagyis ebben a régióban a szlovákság kisebbségben él. Együttműködnek a helyi önkormányzatokkal, kultúrcsoportokkal. A Központot 1999. január 1-ei időponttal hozta létre a Kassai Önkormányzati Kerület. Tevékenységük széleskörű. Beletartozik a mecenzéfi csillagvizsgáló ugyanúgy, mint a falunapok vagy betlehemes játékok megtartásának segítése. Ennek sokrétű formái léteznek. Pályáztatások, egyesületek, polgári társulások, metodikai csoport és néptánc. Beszámolt céljaikról is. Ezek közé tartozik a néptánc- és népzenei oktatás bevezetése az általános iskolákba. Néha a kézművesek között az utolsó mohikánokat sikerül megtalálni, hogy a kézműves csoportok a helyi hagyományokat megőrizzék. Kézművesboltot kívánnak megnyitni, hogy az áruikat eladhassák.
Régi visszatérő kedves vendége a Dialógus-konferenciasorozatnak Dupka György Kárpátaljáról, aki ez alkalommal a Beregszászi Magyar Művelődési Intézetet mutatta be Új intézmények a közművelődés szolgálatában c. előadásában. Orosz Ildikó lesújtó és egyben groteszk helyzetismertetését folytatta. Ha Budapest nem támogatná a kárpátaljai magyar kultúrát, akkor az megszűnne. A kép felemás. A Vereckei-hágón felavatott emlékművet meggyalázták, de megvan. Miközben Munkácson visszakerült helyére a turul, Budapesten el akarják azt bontani. Tehát a helyzetjelentés csakis felemás lehet, mert az ukrán politika Jánus-arcú. A 46 milliós ukránságon belül 12 millió ukrán hazafi csak oroszul beszél a Donyec környékén. Csupán azért, mert így érzik jól magukat. Ők az orosz kozákok leszármazottai. Dupka megkérdezte tőlük, mit szólnak ehhez a lembergi ukránok? A válasz önmagáért beszél. Egyszer voltak itt, többet nem jönnek! Az ukránok három csoportra oszthatók. Az ivano-frankovszkiakra, a csernoviciekre és lembergiekre (ilyvóiakra). Kárpátalja az ilyvóiak felségterülete. Ők járnak át „tanítani”. S közben Kárpátaljának himnusza lett. Az 1938-ast nem fogadták el. Még szerencse, mert az magyarellenes volt. Végülis az Alexander Duchnovicsé győzött, melyet 1938-ig a csehszlovák, majd azután a magyar himnusz után énekelték.
Kárpátalján többfajta mentalitás él. Az egyik elfogadja a kárpátaljai identitást. A másik olyan emberek közössége, akik ezt a területet leigázni kívánják s ehhez szellemi terrort kívánnak alkalmazni az asszimiláció érdekében. S végül van az a csoport, mely féltve őrzi emlékeit. A kárpátaljaiak végülis felálltak, de a galíciaiak nem! S ezzel kapcsolatban elkerülhetetlen a ruszin-kérdés említése. A ruszin nyelv korábbi az ukránnál. Állami szinten viszont őket nem ismerik el. A magyarokat szeparatistáknak tartják. A románokat és szlovákokat nem. Ilyen légkörben kell a kultúrát szolgálni. S kell-e egyáltalán? Ukrajnában 50 Ft-nyi jut egy főre a kultúra területén. Ha a magyar kormány elzárná a csapokat, akkor minden befagyna. Az ukránok meg cinikusan azt mondják: Örüljetek annak, hogy nem szólunk bele! De ma már kezdenek. Beregszász térképe megjelent ukránul és angolul, miközben a városban 60-70%-ban élnek magyarok. Ez azonban a magyarázó fülszövegből nem derül ki. Legfeljebb azt „tudják meg”, Árpád leigázta a szlávokat. Hiszen azt sulykolják, Kárpátalja története mindenben megegyezik Ukrajnáéval.
Mi hozta létre a Beregszászi Magyar Művelődési Intézetet? A szükség! Amikor látták, hogy a határon-túli területeken milyen intézmények létesültek (Zentán, Dunaszerdahelyen, Lendván, Kolozsvárott), náluk ilyennel nem rendelkeztek. Ez hiányzott. Könyvtáruk ma már 10.000 kötettel büszkélkedhet. Az Ukrajnában megjelenő hungarikumokat gyűjtik legyenek azok könyvek, filmek, CD-k, vagy DVD-ék. Közművelődési szerepüknek úgy tesznek eleget, hogy rendezvényeket szerveznek, segítik a népi hagyományok őrzőit. Kiadnak egy folyóiratot is Együtt címmel. A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata (http://www.hhrf.org/mekk/egyutt/) az egyetlen fórumuk. Így nagyon széleskörű témakörök számára nyújtanak megjelenési lehetőséget. A helytörténet, a grafika és a megzenésített versek ugyanúgy megjelennek lapjain, mint a képzőművészet. A kárpátaljai magyar képvőművészet mindig is erős volt, mégha ezt régebben kényszerbesorolás révén a szovjet képzőművészet részeként kezelték. Ma viszont félszáz magyar festőművészt tartanak számon, akik határaikon kívül is ismertek. Most indítják honlapjukat és munkáikat digitalizálják. A harmadik terület, melynek művelését szem előtt tartják a kisebbség- és társadalompolitikai kutatás. S akkor még azt is meg kell említeni, hogy a “málenykij rabot”-ot is dokumentálni kell. Miközben az EU olyan kutatási programokat támogat, mely nincs tekintettel a lágerlakók nemzetiségi hovatartozására. Ez a németek és magyarok kárára történik.
A felnőttoktatás, a falusi turizmus mind olyan területek, melyek fejlesztése, kibontakozás fontos. Dupka György előadása is azt vetette föl, hogy egy ilyen témakörben sem lehet kimeríteni a témát, csak a hallgatóságot.
Az előadások után a Művelődés Házában megnyílt egy válogatás a kassai nemzetközi nemzetközi fesztiváltáborok anyagából. Majd a Makovecz-tervezte épületben bemutatkoztak Cigánd város művészeti csoportjai.
A következő napon a műhelymunkáé volt a főszerep.
Vásárhelyi Szilárd (VÁTI Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság), az egri kirendeltségének megbízott irodavezető-helyettese a határon átívelő kulturális pályázatok lebonyolításának gyakorlati tapasztalatairól számolt be. Mivel 2006 óta már eltelt néhány év, így összegyűlt annyi tapasztalat, hogy azokról számot lehessen vetni. 2003 óta Egerben tartják számon a teljes szlovák-magyar határ mentén megvalósuló pályázatokat. A EU-s pályázatok kiírásában a kultúra nem szerepelt. Rendszerint minden fontosabb, mint a kultúra. Ezért, ha valaki pályázni kívánt, azt le kellett „fordítani” a pályázatok bikkfanyelvére. Azóta kiderült, nincsen „tuti” megoldás. Egyedi esetek vannak. Az előadó áttekintette a korábbi szakaszokat, majd rátért a hasznosítható tapasztalatokra. Ha létezik határon átívelő kapcsolat, akkor ahhoz tartalmat, ötletet kell társítani, s be kell adni a pályázatot. De mindez mégsem ilyen egyszerű. Mégis, a jó ötlet fél sikert jelent. Ám egyre jobb ötletekre van szükség. Kell az újdonság. Nem elég egy korábbi ötlet felmelegítése. Gondot jelent az időzítés, mert nem mindegy, hogy mikor fog a pénzforrás rendelkezésre állni. Ez az egyik rákfenéje a terveknek. Tehát gyakorta kell biztosítani az anyagiakat úgy, hogy tudható, a pénz jóval később áll majd rendelkezésre. A másik oldalon viszont ott van az elszámolhatóság igénye. Itt viszont az a gond, hogy mindenki annyit tüntet föl, amennyit csak lehet.
Ez a rendszer nem igazán jó. Mivel nehéz megvalósítani. A következő gond, hogy nem az irányító hatóság dolga lenne megmondani, hogyan kell pályázni. Kellene egy köztes szerv, mely levenné a pályázók válláról ezeket a terheket. Hiszen még mindig sok a formalitás, s ezen bukik meg sok jó kezdeményezés. Csak azért, mert minden vonatkozásban nem feleltek meg a szőrszálhasogató bürokratikus elvárásoknak. Mégha a VÁTI-nak nem is ez a dolga, de azért szívesen segítenek. Mivel sokan hozzájuk fordulnak, számos tapasztalatot szereztek. Nem elég az ötlet. Főleg akkor nem, ha annak nincs alapja. Hiszen arra is tekintettel kell lenni, hogy milyen dokumentációra, számlákra és egyébre, esetleg közbeszerzésre van szükség. Előadása végén számos helyi példát említett.
Pogány Erzsébet irodavezető, a Szövetség a Közös Célokért szervezetet mutatta be.
Majd az Árpád-házi Szent Erzsébet Társaság, e kis civil szervezet bemutatkozására vállalkozott Dr. Szabó Irén elnök. A terv, melynek neve Szent Erzsébet útján a Rákócziak földjén. Ez egy 120 km-es útvonal, mely mentén 17 információs tábla tájékoztatja az utast a látnivalókról és tudnivalókról. Ez a zarándokút 2011. július 5-én nyílik meg. Ezen a próbaúton 120 ember indul majd, hogy a gyakorlatban megtapasztalják előnyeit és hátrányait. Már most ezt az útszakaszt be kívánják kapcsolni az európai úthálózatba. Amikor belefogtak ebbe a munkába, Kassa távolabbi helynek tűnt mint ma. Szlovákokkal dolgoznak együtt, s így tapasztalatból tudják, egészen más a kapcsolatuk, mint amit a média sugároz. Jóbarátként tudnak együtt dolgozni. Ehhez Orosz Ildikó azt tette hozzá, hogy akkor lenne egyenrangúság ezen a területen, ha nemcsak a magyarországiakat fogadnák magyarul a Kerületi Önkormányzat épületében, hanem a hazaikat is.
A Gótikus Utak szlovákiai társszervezettel sikerült pályázniuk. Ők ugyan nem nyertek, de a szlovákok igen. Ennek következtében a kassai székesegyházban van magyar vezetés, restaurálták a bujdosók kriptáját, sor kerül majd a dóm tetőzetének javítására és Dudits Andor Rákóczi életét bemutató falfestményének felújítására is.
Az ismertető élénk vitát váltott ki, hiszen többen be szerették volna kapcsolni Borsit és Munkácsot is ebbe az útvonalba.
Kolostori Gábor közművelődési intézményvezető bemutatta a kulturális együttműködést a Kassai Önkormányzati Kerület és a B-A-Z megye között a Dialógusok I, projekt keretében. Ez a hálózatépítés és közösségteremtés a szlovák-magyar határ mentén a közös érdekek felismerésére épít annak reményében, hogy ezt a határ mindkét oldalán felismerik.
Végül Budai Erzsébet, a rendezvényt biztosító szervezet igazgatója tartotta meg a zárszót.
A Dialógusok 2010 rendezvényének előadásai szintén megjelennek majd, ahogy a korábbiakat a résztvevők olvashatjuk a Fókusz egyik tavaszi számában.
A rendezvény záróakkordját jelentette az Ungvári Munkácsy Mihály Képzőművészeti egyesület tárlatának megnyitója. A művészeket – Fuchs Andreát, Klisza Jánost, Réti Jánost, Szoltész Pétert és feleségét Gabriellát Dupka György ajánlotta a résztvevők figyelmébe.
Végezetül egy apró nyelvhelyességi megjegyzést kell a tudósítónak tennie. Ez alkalommal azt a helytelen kifejezést szajkózta több előadó is, mely nagyon bántotta sokunk fülét. Az átbeszélünk kifejezéssel éltek. Igaz, egy egész éjszakát át lehet beszélni, egymás feje fölött is lehet átbeszélni, de az eszmecsere megbeszélést útján történik. Lehet átbeszélni egy falon támadt lyukon, vagy a kerítés fölött a szomszédba, esetleg átvitt értelemben egy másik politikai párt szóhasználatát követni vagy a szavazóihoz szólni. Reméljük ez is egy olyan hibás divat, mely lelohad úgy, mint a többi. Főleg, ha odafigyelünk és megvitatjuk közös dolgainkat. Elég volt már az átbeszélésről, mert az a süketek párbeszédét jelenti.
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
További képek a Képgalériában.
