A hézagos „füsttörvénynek” köszönhetően a helyi vendéglő – Pozsony délkeleti külvárosában – délután három órától klubként működik. Ha az óra elüti a hármat, a pincérnők óramű pontossággal rakják ki az asztalokra a hamutartókat. Erre a varázsütésre megélénkül a vendéglő forgalma és hangulata. A társalgás szabaddá és hangosabbá válik, mint egy kaszinóban. A tagsági fejében még saját, egyedi söröspoharat is rendelhet vagy vihet a vendéglőbe a klubtag, hogy abba mérjék neki a habzó nedűt.
A bejárat melletti első kisasztal, három székkel, mindig foglalt, itt cserélődnek a betévedő vip vendégek. Olykor-olykor a körzet polgármestere is betér ide egy munka utáni tereferére. Az utóbbi időben – ahogy közelednek a választások – egyre gyakrabban. Nemcsak én tudom, ő is, hogy a helyi kisvendéglő a legkiválóbb információs börze, és a polgárok közhangulatának leghitelesebb fokmérője. Amolyan svejki politizálási fészek, ahol a sör megoldja a nyelvet, a pipafüst szárnyalni hagyja a gondolatokat. A hónap első dekádja végén, a fizetések idején különösen nagy a forgalom. Már négy óra után vágni lehet a füstöt, az asztalok körül emelt hangúvá válik a diskurzus.
Így volt ez minap is, a „klubban” nagy volt a tömeg, s úgy fél öt után a körzet polgármestere is betévedt. A vip asztalnál egyedül ülő Nagypapa – aki az egyik legügyesebb pincérnő nagyapja (így lett a „klub” Nagypapája) –, már a bejáratnál felismerte, és nagy hangon az asztalhoz terelte. Az unokája is gyorsan odaperdült: „A szokásost?” – kérdezte, s választ sem várva már hozta is a pohár fehérbort szikvízzel. A terem többi asztala körül elhalkult a társalgás, hiába, a funkció tekintélye még itt is érvényesül. Szinte minden asztaltól jött egy baráti köszönés, egy „Ahoj, starosta!”, a borgőzösebb hangok még egy vicces szójátékot is megengedtek: „Ahoj starosta, a staraj sa!” Amit magyarul a „szevasz polgármester, aztán mesterkedj!” módon lehetne tréfásan visszaadni.
A polgármester négy éve független jelöltként nyerte a választásokat, az addigi mélynemzeti szlovák polgármester nyolc évig tartó basáskodása után. Maradt függetlennek, a körzet érdeke is ezt kívánta, mert a lakosság összetétele vegyes. Az egykori faluban lakótelepek épültek, a beköltözések folytán a magyar és a német őslakosság főleg szlovákokkal és roma nemzetiségűekkel bővült. Ma már ez a két utóbbi van túlsúlyban. Lehet gondja bőven, mert a Fico-kormány a polgármesterek közül csak a behódolókat szereti. Többször fültanúja voltam már, amikor ebbéli gondjairól folytatott eszmecserét asztaltársaival. Beszélgetése a Nagypapával, most is a politika körül folyt. „Igaz, hogy nem akarod jelöltetni magad?” – kérdezte tőle, ahogy az az első korty után letette a poharát. „Igaz!” – válaszolta tömören, majd megtoldotta: „bár a döntésem még nem végleges.” „De mi az oka?” – kérdezett vissza a Nagypapa. Egy keserű mosoly volt a válasz. A hetvenes évei derekán járó öregúr értette a mosoly okát, mert tovább kérdezett. „Gondolod, hogy a Smer elveszítheti a választásokat?” „Ha nem is veszíti el a választásokat – felelte egy pillanatnyi gondolkodás után a polgármester –, van esély, hogy más pártok fognak kormányt alakítani.” A Nagypapa bólogatva fogadta a választ, kivett egy bűzrudacskát a dobozából és rágyújtott. A polgármester válaszából felsejlett neki az összefüggés a jelölés és a hatalom között. „Ez azt jelenti, hogyha nem Fico alakít kormányt, akkor jelölteted maga?” – kérdezte kisvártatva. A polgármester is elővett egy cigarettát, majd alaposan körülnézett, kicsit halkabbra fogta a hangját és válaszolt. „Igen.” A nagypapa megkönnyebbülten dőlt hátra, nagyot szippantott égő cigarettájából, és komótosan kifújta a füstöt. Közben tüzet adott a polgármesternek. Néhány pillanatig a füst élvezetébe merültek. A felszálló füstfelhőben ott vibráltak a gondolataik.
Ekkor befutott a vendéglőbe a leghangosabb klubvendég. Kutyasétáltatás közben szokott „benézni” egy sörre. A sok édes keksszel (a sósat nem eszi) a pincérnők már degeszre hizlalták az ebét. A kutya alacsony, hosszú termete alig fért bele puccos téli göncébe. Az új vendég felrázta a kocsma kedélyét. Egyszerre az egész terem élénk diskurzusba kezdett. Egymást kiabálták túl az emberek. A polgármester valahogy nem örült az új vendég érkezésének, bár kezet ráztak, és köszönés közben tegezték is egymást.
A Nagypapa próbálta tekintélyével egy témára terelni a sokirányú és sok helyről felröppenő kérdéseket, amelyet ugyan az új vendégnek címeztek, de érezhetően a polgármester miatt fogalmaztak meg így számára. „Áruld már el, most melyik pártra fogsz szavazni?” – szegezte a kérdést a kutyás vendégnek a Nagypapa, amikor az már kortyolni kezdte a sörét. Egyedi korsóban kapta, egy cifra cseh sörmárka neve és címere díszelgett rajta. A teremben mindenki rászegezte a tekintetét. A nagyhangú, dicsekvő vendéget nem igazán kedvelik a klubban. Mint utóbb megtudtam, a helyi szociális otthon tulajdonosa, talán Tomanová miniszter asszony egyik kegyeltje lehet. A kérdésekben megbúvó irónia és pici irigység is ezt sejtette. A sörhasú új vendég a polgármester felé fordult, még egy nagyot kortyolt a söréből, aztán válaszolt. „Én soha nem szavaztam a volt kommunistákra” – mondta, s nyelt egyet újra a söréből, hogy leplezze a zavarát. A terem hangosan kuncogni kezdett. Látható volt, hogy nem hisznek neki. A Nagypapa is zavartan pislogott, köhintett, majd elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. Mielőtt még újra megszólalt volna a kutyás, a polgármester kihörpintette a borát, letette az asztalra az ital árát, és sietve búcsúzni kezdett. Megköszönte a kiszolgálást, kezet nyújtott a Nagypapának és a sörhasúnak, majd távozott. A sörhasú kérdezés nélkül a helyére telepedett. Az arcán undorral távolabbra tolta a még mindig füstölgő hamutartót, csak utána szólalt meg. „És maga, kire fog szavazni?” – szegezte a kérdést a Nagypapának. Nagypapa mosolygott, mert már várta a „csörtét”, jól ismerhette a sörhasút, tudta, hogy szereti a társalgást irányítani. Most, hogy nyilvános sérelem érte, amiért nem hitték el neki, hogy nem Fico pártjának szekértolója, keresett valakit, akit maga helyett nevetség tárgyává tehet. Éreztem, most az egyszer rossz volt a választása, mert a kérdésére többen is botránkozóan felhördültek. A Nagypapa a szokásosnál is nyugodtabban válaszolt. Úgy tűnt, nagyon komolyan gondolja, amit mondani akar. „Eddig azt gondoltam, hogy nem megyek el szavazni. Pár napja viszont úgy döntöttem, hogy elmegyek. Először a Bugár pártjára gondoltam, de erről lemondtam. Nem akarom, hogy a segítségemmel a kastély másik fele is az övé legyen. Van ezekből az emberekből a szlovák térfélen is elég, akik csak a maguk hasznát hajtják. A Fico is csak beszél a nyugdíjakról, a szociális helyzet javításáról, de valójában a legkisebb gondja is nagyobb annál. Dzurindával szórakozik, ahelyett hogy munkát, kenyeret biztosítana az embereknek. Nagyon nem tetszik, amit tesz. Én nem titkolom, négy éve benne láttam a jövőt. Most már nem. De még az új, Sulík-féle pártban, a SaS-ban sem. Az is egy beképzelt pökhendi.” A Nagypapa újabb cigarettát húzott elő a dobozából, rágyújtott, mélyen beszívta a füstöt, mielőtt kimondta volna a döntését. A teremben érezhető lett a csend, szinte mindenki rá figyelt. A mondataiból kiérződött a keserűség, amely a szlovák politika kicsinyes volta miatt, a „csak magamnak harácsolok” helyzetéből fakadt. Az őszinte szavak hallatán a sörhasú gőgös magabiztossága is elillant. „Nem szeretem, ha a gyengébbet vagy a kisebbet bántják, kigúnyolják. Nem szeretem, ha egy nacionalista mondja meg, milyen nyelven beszéljek itt vagy máshol. Itt mi valamikor három nyelven beszélgettünk. Volt magyar, német meg szlovák kocsma. De vendégként átjártunk egymáshoz. A szlovák szomszéd születés- vagy névnapjait a saját kocsmájában ünnepeltük, és akkor mindenki szlovákul beszélt vele. Engem is átjöttek felköszönteni a német kocsmába, akkor velem tiszteletből csak németül beszéltek a szlovákok meg a magyarok is. De ugyanúgy köszöntöttük a magyar Árpád vagy Attila barátomat is. Akkor, velük magyarul szórakoztunk.” Nagypapa egy kis szünetet tartott. Néhányat szippantott a cigarettájából, komoran, megbántottan nézett körül a teremben. Mélyen az asztaltársa szemébe nézett. A sörhasú zavarában a kutyája után nyúlt és az ölébe vette, mint aki menekülni készül. Biztos voltam benne, hogy a tanmese a sörhasúnak szólt, majd Nagypapa folytatta a mondandóját. „Egy pártot ismerek, amelyik szilárdan kitart az álláspontja mellett, a sok hazugsággal, gúnnyal szemben, és sokszor egyedül marad a gondjaival. Pedig helyettetek is kiáll, hogy ne kelljen suttogva beszélnetek, ha itt magyarul vagy németül akartok beszélni egymás között.” A Nagypapa körmét lassan égetni kezdte a cigaretta. Nem tudta befejezni a gondolatát, el kellett nyomnia a cigarettát a hamutartóban. E közben körülnézett a teremben, s csak utána kérdezte meg: „Ugye, nem kell mondanom, hogy melyik ez a párt?”
Jómagam megdöbbentem a hallottaktól. Eddig a Nagypapát csak szlovákul hallottam beszélni. Anyanyelvi szinten beszéli a szlovákot. Sejtelmem sem volt, hogy német nemzetiségű. A kutyás sörhasú sietősre fogta a dolgot. Lehervadt ábrázattal távozott. A feltett kérdésre a vendéglőben néhányan mosolyogva bólogattak. Főleg a bárpult mellett söröző mentős ismerősöm, a druszám helyeselt. Vele, ha névnapunkkor találkozni szoktunk a vendéglőben, mindig koccintottunk egymás egészségére. Idén a koccintásra egy okkal több lesz!
Felvidék Ma, Debrődi D. Géza
