(Elmélkedés nagyböjt 3. vasárnapján) Mózes is ember volt. Ott a pusztában már beletörődött sorsába, korábbi élete, megmenekülése a csecsemőkori erőszakos haláltól, a fáraó udvarában töltött évtizedek úgy tűntek számára, mintha másoktól hallotta volna azt a történetet. A pusztában töltött évek mindennapi teendői, a család eltartása, a puszta egyhangúsága közepette kifakult élete. Nem tudhatta, nem is sejthette, hogy pusztai élete olyan, mint a földbe vetett magé: előkészület új életre. A Gondviselő nem vette le róla szemét, de hagyta érlelődni Mózest is, és azokat a körülményeket is, melyek között Mózes új élete kezdődik, ahol évezredekre szóló küldetése majd elkezdődik. Ennek az új életnek fontos része lesz a puszta is, minden nélkülözésével és embert, népet formáló kemény nevelő erejével.
Az olvasmányhoz, Kiv 3,1-8a.13-15
Itt is helyén volna az a bibliai kifejezés, hogy amikor elérkezett az idő teljessége, a Gondviselő, aki eddig is irányította Mózes sorsát, hogy általa majd egy nép sorsát is irányítsa. A csipkebokorhoz kapcsolódó istenélmény mindörökre Mózes titka marad. Amit közölhetett belőle, azt közölte. Az ilyen élmények elmondhatatlanok. Nem is az a lényeges, amit elmond róla, akinek megadatott, hanem ami belőle lényében megmarad, ami lényébe beleépül. Miért éppen csipkebokor lesz a jel? Mert az már úgyis ott van. Miért éppen tűz lesz a jel? Talán azért, mert a pusztában otthonosabb a tűz, mint a víz. Ilyen tapintatos körülmények között jelzi Isten az ember számára is észlelhető jelenlétét. Az égő és elhamvadó csipkebokor nem lenne jel. A jel pusztán annyi, hogy a bokor nem hamvad el, a láng nem alszik ki. A jelenések hangja, az üzenet tartalma is általában személyre szabott. A látomásban részesülő gyerekekhez a gyermeki értelem érettségének szintjén szól, és a gyermek nem is képes csak a már meglévő fogalmai között elhelyezni az üzenetet, és csak saját fogalmait használva tudja elmondani. Mi itt a lényeg? Röviden így lehet megfogalmazni: „Aki van, aki velem van, és aki veletek van, atyáink Istene küld engem hozzátok.” Mire küld? Ez még Mózes előtt is homályos. Majd holnap, a jövő hetekben, hónapokban, években, évtizedekben, évszázadokban és évezredekben bontakozik ki. De az új korszak tavasza elkezdődött.
A szentleckéhez (1Kor 10,1-6,10-12)
Pál látja a folyamatosságot Mózes, a választott nép pusztai vándorlása és a jelen történéseiben. A múlt tanulságait ismerve, figyelmezteti a tanítványokat, hogy tanuljanak a múltból. Isten terve bontakozik ki bennük, ami elkezdődött Mózessel vagy még korábban, Ábrahámmal. Aki e tervnek nem felel meg, az lehullik a választottak élő közösségéről, mint elszáradt levél a fáról. Jó oka lehetett, részben ismerjük is ezeket, hogy figyelmeztesse a Korintusban élő keresztényeket, akik megkeresztelkedésükkel már jelezték, hogy hozzá szeretnének tartozni. De nem elég ennek jelzése, és erre intő példaként állítja a pusztában vándorló választott népet, akik ugyan választottak voltak, meghívottak voltak, mégis időről-időre lesújtott rájuk a pusztító angyal, hogy csak az maradjon, ami az Isten által kitűzött cél felé halad. Előképnek látja a pusztában vándorló népet, és ami velük történik. Ami pedig külön is figyelemre méltó: a sziklát, melyből az elbizonytalanodott vezér, Mózes vizet fakaszt, Pál apostol Krisztus előképének látja. Sőt, kifejezetten állítja: „a szikla Krisztus volt”. Nem volt nehéz Pálnak ez az azonosítás, hiszen Krisztus is megfogalmazta: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem, belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak.” (Jn 7,37-38) „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Jn 4,10-14)
Az evangéliumhoz (Lk 13,1-9)
Természeti katasztrófák, balesetek mindig voltak, ma is vannak. Jézus úgy látja, hogy ezek figyelmeztetések: nem tudjuk sem a napot, sem az órát, amikor azok bekövetkeznek, és akit kiszólít az életből, annak számot kell adnia arról, teljesítette-e, és hogyan teljesítette küldetését. A katasztrófáknak vannak túlélői. Számukra nagyon hatékony figyelmeztetés a katasztrófa. Bölcs ember, aki nem várja meg az ilyen figyelmeztetéseket, hanem idejében termőre fordítja addigi meddő életét. Mi történik ilyenkor az emberrel? Mondok erre egy példát. „A XX. század konvertitái” című könyvből veszem a példát.
1945. augusztus 9-én Nagaszakira ledobták az atombombát. Vakító fény és 9000 fokos hőhullám száguld végig a városon 700 km/h sebességgel, mely lángoló romhalmazzá változtatja a várost. harmincezer ember megég, százezer ember megsebesül. A túlélők, de szemtanúk és szenvedő alanyok között van Nagai Takashi. Könyvet ír arról, amit tapasztalt kívül és belül. Nagaszaki harangjai c. könyve világsiker lett. A könyv szerzője orvos, aki ezen kívül, halálos betegen, négy év alatt 15 könyvet írt.
Nagai Takashi az atombomba robbanásának pillanatában az orvosi egyetemen röntgenfilmjeit rendezgeti. Ekkor ő már évek óta beteg. Az orvosi egyetem 700 méterre van a robbanás középpontjától. Az épület vasbeton, nem dől romba, Nagai kisebb sérülésekkel megússza a katasztrófát. Néhány órán belül azonban átterjed a tűz az egyetem épületére is. Tizenhárom év kutatási eredményei, a gondosan elrendezett anyag, az évek hosszú során beszerzett műszerek füstté válnak. Amikor ugyanis megállapították, hogy betegsége a leukémia, és még várhatóan három évet fog élni, Nagai elhatározta, hogy ezt a kevés időt arra használja, hogy az osztály dokumentációs anyagát feldolgozza tudományos kutatások céljaira…. s íme most minden megsemmisült.
A robbanás után, hazafelé menet, elhalad a templom mellett. A templom leégett. A lakónegyed, ahol családjával lakott, csupa üszök. Saját házából csak hamu maradt. Nagai doktor keresgélni kezd a hamurakásban. Edények cserepei jelzik, hogy hol volt a konyha. Néhány, még langyos csontdarab is előkerül, ennyi maradt a feleségéből.
A kertben sétálva megpillant egy virágot:
„A tört cserepek tengerében kinyílt egy magányos hajnalka. Az élénk kék ragyogás láttára úgy éreztem, hogy ott helyben térdre kell borulnom és – szinte szembeszállva magammal – köszönetet kell mondanom Istennek ezért a csodálatos adományért; jóságának első jeléért a sivár romok között.”
1947 tavaszán Nagai doktor ágynak dől, és többé nem tud felkelni. Kereset nélkül marad. Mihez kezdjen? Írni kezd. A nappalok látogatók fogadásával, az éjszakák írással telnek. S mindez általában 38 fokot meghaladó láz kíséretében. Ilyen körülmények között tesz közzé négy év alatt tizenöt könyvet, amelyek közül több valóságos irodalmi szenzációt jelent Japánban. 1951 áprilisában megírja utolsó könyvét. Alig fejezi be az írást, agyvérzést kap. 43 éves. Jobb karja megbénul. Halálos ágyánál fia áll. „Imádkozzatok!” – mondja, s kileheli lelkét.
Buzgán József homíliája
Magyar Kurír
