Jövőre népszámlálást tartanak Felvidéken. Az eredmény kétségtelenül az ottani magyarok további fogyását fogja kimutatni. Az újságok hírrovatai szerint ennek fő oka a vegyes házasságok nagy számában keresendő, ahol a megszületett gyerekek nyolcvan százaléka már szlovák nemzetiségű lesz. A Felvidék Ma című internetes hírportál egyik munkatársa Ne kívánd más anyanyelvét! című jegyzetében nem a jelenség otthoni okait, politikai-anyagi-erkölcsi-tudati hátterét, nem a többséggel szembeni mesterségesen keltett félelemtől való szabadulás kézenfekvő kísérleteit elemzi, hanem elrettentő példával él. A példa tárgyai és áldozatai a svédországi magyarok. A szerző egy miskolci ismerősére hivatkozva hibáztatja őket, hogy a svéd hatóságok biztosította lehetőség ellenére, nem küldik gyermekeiket az iskolai anyanyelvi órákra, sőt otthon is csak svédül beszélnek (szerinte főleg az erdélyiek), hogy anyanyelvüket gyorsan elfeledve, minél hamarabb „beilleszkedjenek”.
Erre a cikkre válaszként két írás érkezett Göteborgból, amelyek megjelentek a hírportálon. Az egyiket egy László Edward nevű fiatalember írta (Létezik magyar anyanyelvi oktatás), aki a svédországi magyar kulturális tevékenységek egész sorát említette meg – köztük az anyanyelvi oktatást is –, kételkedett abban, hogy a szerző, Balassa Zoltán a pletykákon kívül valóban informálódott állításai tárgyáról, és azt ajánlotta neki: inkább azon töprengjen el, miként lehet, hogy Komáromban „az anyanyelv szabad használatáért” tartott tüntetésen csak 3-400 ember jelent meg?
A másik tiltakozó levelet Tóth Ilona, a Svédországi Magyar Anyanyelvápolók vezetőinek egyike küldte (Választástól függetlenül), aki számon kérte a szerző írástudói felelősségét és e felelősség lényegének ismeretét. Egy cselekvésnek igaznak és tisztességesnek kell lennie ahhoz, hogy a közösség és annak tagjai nemes céljait szolgálhassa. Milyen jogon vádolja a cikkíró ilyen módon a svédországi magyarokat, és különösen az erdélyieket „egyetlen, féligazsággal sem bíró, hallomásból ismert véleményre alapozva?” Az igaztalan vád a vádlottat védekezésre akarja kényszeríti. Ő nem teszi, mert „megalázó bizonyítani azt, ami önmagáért beszél”. Majd így folytatja: „Nagyon szégyellném magam a gyermekeink előtt, ha életünket, életüket egy elhibázott írás valótlanságának tükrében kellene néznem.”
A Felvidék Ma nevezett szerzője válaszában (Svédországi bumeráng) kijelenti: a népszámlálás kapcsán az ő törekvése az volt, hogy „a szülőket arra serkentse, anyanyelvükön taníttassák gyermekeiket”. Ő nem a magyar anyanyelvi kultúráról kívánt szólni, hanem csak az iskolákról, amelyeket a beküldött levelek még csak nem is érintenek, ezért – szerinte – „éppen a lényeg maradt ki belőlük”.
Ezért megfaggattam Urbán Imrét, a Göteborgban 1988 óta folyamatosan és egész állásban működő magyartanárt, hogyan látja ő az iskolai anyanyelvi oktatás helyzetét, valamint azt a felvidéki minősítést, amelyet Balassa Zoltán írásában a svédországi magyarok – de főleg az erdélyiek – kaptak.
Svédországban eleinte valamennyi diák számára – számuktól függetlenül – a saját iskolájukban tartották az anyanyelvi órákat, és a rendes tanítási időben kerestek erre lehetőséget. Ha kellett, egy diákért is odautazott a tanár. 1989-ben azonban az addig állami felügyelet alatt álló kilencosztályos elemi iskolákat a községek (vagyis a helyi önkormányzatok) illetékességébe utalták át. Ettől kezdve az anyanyelv az oktatásügy mostohagyermeke lett. Nem szűnt meg, de háttérbe szorult. Először is a diákok bizonyos iskolákba kell összegyűljenek, hogy legalább öt személy alkosson egy csoportot. Ez a kicsik esetében volt nagyobb probléma, mert őket egy felnőtt (szülő vagy nagyszülő) kell átkísérje a másik iskolába. A tanítási idő késő délutánra tolódott, amikor a többi óra már véget ért. Urbán Imre óráinak zöme délután 3 és 6 óra között van. Ez a gyerekek számára igencsak fárasztó egy reggel nyolc és kilenc között kezdődő iskolai tevékenység végén.
Urbán Imre jelenleg tizennégy elemi iskolában dolgozik, mindenütt egy-egy csoporttal, ezen kívül három csoportja van gimnáziumokban. Az anyanyelv érettségi tárgyként is választható. E sorok írójának már Svédországban érettségizett két gyermeke élt ezzel a lehetőséggel, és a harmadik, aki rövidesen érettségizik, ugyancsak ezt szándékszik tenni. (Hogy el ne felejtsük már: erdélyiek vagyunk, akik ugye a Felvidék Ma szerint anyanyelvüket elhanyagolva, a beilleszkedéssel szoktak foglalkozni. )
Végül is megállapítható, hogy Urbán Imre 1988 óta több ezer gyermeket oktatott magyar nyelvre és irodalomra, valamint több százan érettségiztek nála ebben a tárgyban. Jelenleg egy új feladata is van: korrepetálja azokat, akiknek erre szükségük van. Mióta Magyarország az Európai Unió tagja lett, sokan idejönnek dolgozni Svédországba, hozzák a gyermekeiket is, akiket svédül kell tanítani, hogy az iskolai tantárgyak anyagát megértsék. Az ő feladata ebben is segíteni.
Jelenleg Göteborgban mintegy hatvan-hetven anyanyelvet tanítanak az iskolákban. A nagyobb számban érkezett bevándorlóknál, mint az arabok, perzsák, szomáliaiak, egy-egy osztályban 28-30 gyermek is összegyűl. Anyanyelvi óra hetenként egyszer van: kétszer 45 perc, egy rövid szünettel. Az anyanyelvi oktatás minden bevándorló gyermekét megilleti az ország egész területén.
Vagyis tény, hogy ha Svédországban bárhol összegyűl öt magyar gyermek, megszervezik számára (néha akár négynek is) a szabályosan kidolgozott tantervre épülő anyanyelvi oktatást. A fenti tények alapján azonban érthetetlen, hogy a miskolci „kontyosrádió” információi alapján milyen jogon jelenti ki – a két említett hozzászólás cáfolatai dacára mindkét levelében –, hogy egész „Svédországban nem találni öt magyar családot, mely igényelné gyermekeinek anyanyelvű oktatását.”
Ezt magyarul úgy hívják, hogy szemenszedett hazugság.
Ráadásul elég arcátlan ahhoz, hogy ahelyett, hogy utánanézne (végül is egy újságírónak ez lenne a kötelessége), követelően elvárná az igaztalanul vádoltaktól a részletes „tényszerű” bizonyítékot.
Aztán jó lenne kideríteni, hogy mi baja van az erdélyiekkel. Mindkét levelében ezt írja róluk (rólunk): „A rossz példával épp az erdélyiek járnak elől. Már otthon sem beszélnek csemetéikkel magyarul. Minél jobban be akarnak „illeszkedni”, minél hamarább svédekké kívánnak válni.” Annyira be akarnak illeszkedni, és el is felejteni, valójában honnan jöttek és kik ők, hogy az esetek nagy részében éppen a Svédországban élő erdélyiek dolgoznak a legtöbbet az itteni magyar ügyekben, és ha kell, gyakran vállalnak az egyesületekben, kulturális csoportokban vezető szerepet.
A válaszlevelében Balassa még hozzáteszi: „Most már úgy mondanám: svédesülni akarnak.”
Nem kétséges, hogy minden ország bevándoroltjai között akadnak magyar anyanyelvű egyének, akik beolvadni szeretnének. De vajon honnan ered ez a valamennyi Svédországban letelepedett erdélyit egyetemesen rágalmazó ellenszenv?
A „svédesülésük” egyik okaként szerinte „a 2004-es eredménytelen népszavazást szokás felhozni. Tudjuk, egyesek milyen gyerekesen viselkedtek Erdélyben akkor.” Kétségtelenül a 2005. december 5-i népszavazásra utal, amikor a véleményük kinyilvánítására jogosultak többsége nem szánta rá magát, hogy odamenjen az urnákhoz. Ez végül is azt jelentette, hogy elhatárolódtak az eldöntendő kérdéstől. Ezért – bár a résztvevők többen mondtak igent, mint nemet – a leadott voksok alacsony száma miatt érvénytelen lett a népszavazás. Vagyis akkor a magyarországi társadalom többsége úgy vélte, hogy a határokon kívül élők magyaroknak (ellentétben a horvátok, szlovákok, szerbek, románok hasonló törvényeivel) nem kell megadni a magyar állampolgárságot is.Vajon mit tekint a cikkíró „gyermekes viselkedésnek”? Azt, hogy a nemzetből való formai kirekesztés rosszul esett az erdélyieknek, és emiatt azokkal is barátságtalanok voltak néhányan egy darabig, akik Magyarországról szívesen jártak hozzájuk, és igennel szavaztak a minden nemzettársnak kijáró magyar útlevélre?
Kár, hogy Balassa Zoltán lényegében nem ad erre magyarázatot, de úgy tűnik, őt érzelmileg nem érintette, hogy ekkor ugyanaz a sors méretett ki neki és felvidéki magyar társainak is, akárcsak az erdélyieknek.
Válaszának címe arra utal, hogy a hamis állításait visszautasító két göteborgi levelet – némi üldözési mániával – neki dobott, őt sérteni kívánó bumerángnak tekinti. „Igyekezetük ellenére, még inkább alátámasztották az általam mondottakat” – teszi hozzá.
Ez a hozzáállás a szekusokéra emlékeztet. (Erdélyben a szekus a hajdani román állambiztonság tagjainak rövidített népi elnevezése volt.) Ha a kihallgatott nem ismeri be, amivel vádolják, az – az igazságtól teljesen függetlenül – tovább erősíti a gyanút. Itt valóban előtűnik a bumeráng, amelyet azonban felénk vetettek el.
A Felvidék Ma munkatársa első levelének a címe is különös: „Ne kívánd más anyanyelvét!”. Ez a Tízparancsolat utolsó pontjának alapvető félreértését bizonyítja, amely arra szólít fel minket, hogy legyűrjük még a kívánságot is, amellyel másokat a tulajdonuktól meg akarnánk fosztani. Balassa felkiáltása ebben az összefüggésben akkor lenne indokolt, ha olyankor, amikor más nemzetből valók svéd anyanyelvűvé válnak, vagyis svéd anyanyelvet szereznek, a svéd emberek anyanyelv nélkül maradnának. Ez kiadós értelemzavar.
Egyébként minden nemzetállam arra törekszik, hogy anyanyelvét megossza az ott élő más nyelvűekkel. És általában nem fájlalja, ha az közben a sajátját elveszíti.
Elvégre mindenkinek meg kell tanulnia annak az országnak a nyelvét, ahova került, hogy élni tudjon benne. Ebből nem okvetlenül következik, hogy a magáét igyekszik elfelejteni.
Az a bumeráng viszont, amelyet azért dobott felénk, hogy minket öntelt magabiztossággal ok nélkül sértegessen és megalázzon, lényegében érdektelen számunkra. Visszatér az szépen hozzá, és felfedi lelke torzulásait.
Tóth Károly Antal
