Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke a Genfi Magyar Egyesület meghívására Svájcba utazott, március 14-én a Szent Bonifác-templomban szervezett ünnepségen köszöntötte nemzeti ünnepünket. A következőkben Duray Miklós ünnepi beszédét közöljük:
Tíz évvel túl a harmadik ezredfordulón, nemzeti történelmünknek több kerek és általános évfordulóját üljük, közöttük többre nemzeti sorsfordulóként emlékezve.
Sok magyar családban, szeretteiknek Haynau, Szamuely, Rákosi vagy Kádár kézlegyintése nyomán elrendelt kivégzésére is emlékeznek – ezek akár öt nemzedéken át élő és fájó emlékek.Az emlékezések okát és alkalmát nem szabad elapróznunk, mert ebben az évben lesz kilencvenedik évfordulója a legsúlyosabbnak, a trianoni tragédiának, ami felülírta csaknem minden magyar család sorsát és sok millió magyar életpályáját.
Ez az erőszakos nemzetközi jogi döntés törte derékba nemzetünk fejlődésének hullámzó ívét. Általa rándult a múlt merevgörcsbe, ezért mindaz, ami előtte volt, már nem lehet jelenünk természetes előzménye. A jövő nehezen vagy alig összerakható, szétszórt mozaikkockákba fagyott és azóta homályos képként jelenik meg előttünk. A múltat és az alakuló jelent összekötő élő kapcsolat megszakadt. Trianon nem olyan volt, mint a vasvári, a Zsitva-toroki, vagy a nikolsburgi béke, hanem, mint a hóhér pallosa – lesújtása után már semmi sem hasonlít ahhoz ami előtte volt. A nemzet számlálatlan évei és a magyar állam több mint ezer éves tartama során először mondatott ki: a múltnak nincs folytatása.
Ez a sok évtizedes állapot elégséges ok arra, hogy a múltat Trianon prizmáján át idézzük meg és emlékezzünk a modern nemzetté válásunk nagy eseményeire, Hátha így sikerül feloldanunk merev és zárványos állapotunkat, vagy megtalálni a belőle kivezető utat. Nemzetünk történelmében a reformkor és 1848 márciusa volt az eseményeknek olyan sorozata, ami tanulságul szolgálhat: hogyan lehet átlendülni a széthullás rémséges állapota és az újra vagy újjá épülés lehetősége közötti válaszfalon. Talán leszűrhetjük a tanulságot is: mely buktatókat kellett volna elkerülnünk – hátha okulhatunk belőlük a jövőben, ha lesz erre lehetőségünk.
A huszadik század végének és a soron következő évszázad elejének egyik legtöbbet emlegetett kifejezése és ragozott főneve a nemzetstratégia, a hiánya fölötti kesergés vagy a megalkotására tett erőfeszítések. Nemzetünknek ez az állapota nem aggkori betegségre utal, hanem látlelet. Ilyen állapotban az ember akkor találtatik, amikor sokáig fekszik sebesülten, betegen, akár kómában, és egyszer csak talpra akar állni, mert gyógyulni szeretne. Elkapja az ágy támláját, az ápoló karját, mankóhoz nyúl, téblábolva botorkálva néha segítségért kiált. Ma ilyen állapotban visszhangozzuk a nemzetstratégia igényét.
Nemzetstratégiáról akkor szoktak beszélni, amikor nincs. Amikor volt, akkor ezt a kifejezést talán nem is ismerték. Szent István királyunk törvényei az államszervezés stratégiáját tartalmazzák, anélkül, hogy ez a szó valahol is előfordulna benne. Nemzeti történelmünk nagy korszaka, amikor évtizedeken át mintha előre megfogalmazott nemzetstratégiát valósítottunk volna meg, a reformkor volt, aminek utolsó felvonása lett a forradalom. A legtömörebb magyar nemzetstratégiai irat a márciusi ifjak tizenkét pontja. A csodálatos benne az, hogy majdnem mindegyik meg is valósult.
Március 15. alkalmából múltunknak erre a csodálatos, lendületes, szellemi tűzzel és alkotó tenni akarással telített korszakára emlékezünk, ami által a szinte középkori viszonyok között vergődő ország, a császárnak kiszolgáltatott, már csak papíron létező magyar állam, és a darabjaira hullott, évszázadokon át gyilkolt és sarcolt nemzet egyszerre az új kor küszöbére lépett – tervezni és szervezni kezdte jövőjét.
A reformkor kezdetétől visszaszámolva kevesebb mint százötven évvel még az Oszmán-török hatalom alatt nyögtünk, az ország három részre volt szakítva és Mátyás király korához képest negyedére fogyatkozott a népessége. Száztíz évvel visszaszámolva, Rákóczi szabadságharca után úgy le volt szegényedve az ország, nincstelenedve és kirabolva a nép, hogy sorainkban előfordult a kannibalizmus is. A bujdosás és a szegénylegények kora a pórnép életének, azaz Magyarország lakossága többségének teljes értékvesztéséről szólt.
De a mélyben és a magasban, a felszín alatt láthatatlanul, mint a növények kőtörő ereje, halmozódott a nemzet tenni akarása. Csak apró jelek utaltak arra, hogy a nemzet élni akar: a nyelvújítás, a magyar állandó színjátszás, a magyar nyelvű oktatás és szakképzés terjedése, néhány tudományos igényű folyóirat és könyv megjelenése, ellenállási mozgalmak, Ócsai Balogh Péter kéziratos alkotmánytervezete, ami a tizenkét pont és az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat korai elődjének tekinthető, lázadozások az újoncozás és a magyar katonák külföldi szolgálata ellen, a magyar országgyűlés tiltakozásai többek között az országnak Mária Terézia óta tervezetten alakuló hátrányos gazdasági helyzete miatt.
Az első nagy lépés 1825-ben történt. November 3-án gróf Széchenyi István, birtokainak egy évi teljes jövedelmét ajánlotta meg a Magyar Tudományos Akadémia létrehozására. Ez volt a reformkor szellemi rajtja. Mindaddig példátlan, sőt forradalmi, és máig példát mutató, zseniális tett volt. Annak a sokszor feledésre ítélt, nemzetműveleti elképzelésnek állított előképet, hogy a szabadságot kivívni, az önálló cselekvési lehetőséget visszaszerezni, a változást és változtatást útnak indítani, az újraépítést megkezdeni csak önzetlenséggel, erkölcsi erővel és szellemileg megerősödve lehet. Széchenyi nem a forradalom, hanem a reformkor zsenije volt, de nélküle a forradalom is erőtlenebb, üresebb, céljaiban szegényebb lett volna.
Büszkén vállalom, reformkor-párti vagyok, de a forradalmat tartom a reformkor kicsúcsosodásának. Ma már látható: nem a párizsi vagy a bécsi zavargások miatt tört ki Pesten a magyar forradalom, hanem a reformkor által felhalmozott erőtől. Enélkül csak lázadás lett volna és nem forradalom. A másutt zajló események legfeljebb gyorsító hatással voltak rá. Arra voltak jók, hogy március 15-dike 15-dikén legyen és – mondjuk – ne április elsején. Egyébként is, Pozsonyban ülésezett az Országgyűlés, ott volt a forradalom atyja, Kossuth. Azonban ha Pesten késlekedtek volna, nem születnek meg a márciusi felterjesztések és az áprilisi törvények, nem szűnik meg a helytartósági rendszer, nem vezénylik haza a magyar katonákat külföldről, nem szűnik meg a jobbágyság, nem alakulnak át a feudális jogviszonyok, nem alakul meg a felelős magyar kormány – és sorolhatnánk tovább. Landerer és Heckenast, a nyomdászok könnyű szívvel vetették alá magát a tizenkét pontot engedély nélkül kinyomtatni követelő ifjaknak, mert ők is érezték, sőt tudták: nem lázadók követelik ezt, hanem egy korszakos építkezés következménye tör utat magának. Vörösmarty nem sokkal azelőtt romantikus fűtöttséggel verselt arról, hogy a régi dicsőség – azaz a magyar önállóság – a múlt homályába veszett. Március 15-dikével minden felgyorsult és az eloszló ködben fölcsillant a nemzet önállósága és az egész nemzet újrateremtésének a lehetősége.
A reformkor egyik értékes és ma is érvényes eredménye a nemzet modernizálása és a haza fogalmának megújítása volt.
Korábban a nemzetet alattvalók, ezen belül különböző kiváltsággal rendelkezők és alárendeltek alkották. A kiváltságosak számára az Aranybulla fogalmazta meg a társadalmi mozgáshatárt: a nemesi demokrácia sajátos intézményét és az elégedetlenkedés jogát – a jus murmurandi-t. A reformkor előtti időben azonban ez a két ősi jog is sérült, mint ahogy a Magyar Állam önrendelkezési joga sem létezett. A reformkorban, anélkül, hogy kétségbe vonták volna a nemesi nemzet fogalmát, tartalmilag egyre inkább a kulturális nemzetfelfogás került előtérbe. Az 1830-as évek vége felé a közigazgatásban, a közszolgáltatásban és az oktatásban egyre nagyobb teret nyert a magyar nyelv. Ekkor kezdett tartalmilag átalakulni az alattvalói politikai nemzet a feladatvállaló politikai nemzetté és ekkor kezdett fogalommá válni a nyelvi nemzet, illetve ezzel párhuzamosan a magyarságra vonatkozóan a feladatvállalásnak és a kultúrának az egymást erősítő összefonódása, amit legerőteljesebben Kölcsey Himnusza fejezett ki. Máig érvényes a magyar kulturális egyetemességen belül az erős nemzetpolitikai kötődés, függetlenül az állampolgárságtól. Magyar vonatkozásban a politikai nemzet ma is ezt jelenti és nem azonos az állampolgársággal. Ez is a csaknem negyedszázadig tartó reformkor következménye.
Ahogy a magyar nemzet fogalom, a magyar haza fogalom is sajátosan alakult át. A magyar haza jóval a reformkor előtt is Szent István országát jelentette és tartalmát nem csupán az alattvalói hűség alkotta, hanem az érte vállalt vagy elviselt szenvedések élménye és emléke is: a közös múlt és a származástudat. A reformkorban, anélkül, hogy az addigit kétségbe vonták volna, fokozatosan viszonylagossá vált a haza fogalma, amit Petőfi versben írt le a legtömörebben: haza csak ott van, hol jog is van. A haza, akkor az, ha a hazafiak egyenjogúak. A modern hazafiság érzésének kialakulásában ekkor kapott szerepet először a jogállamiság minősége, a jelenbéli közös feladatok teljesítése és a jövőtervezés. Enélkül az „emberek”, a korábbi alattvalók, akik új tudatra ébredtek, nem álltak volna be tízezrével önkéntesen a honvéd seregbe, megteremtve ezzel az új, tudatos hazafiság példaképét.
A reformkorban és a forradalomban a nemzet felsége egyre erősödve tört előre. Magyar részről ez kiegészült az állami önállóság igényével, ami által helyreállhatott volna a több mint háromszáz évvel korábban elvesztett állami függetlenség. A követelést a felelős magyar minisztériumról szóló tervezet tartalmazta. Ezt a részét azonban a bécsi Udvar elutasította. Mint ahogy elutasította a horvát követeléseket is, arra hivatkozván, hogy nem támogat semmi olyat, ami a Szent Korona országainak egységét megbontaná – eközben az uralkodó a császárság és a Habsburg Birodalom egységére gondolt. Ezzel egy időben a románok a román többségű megyékben nyelvük hivatalossá tételét követelték, majd megalakították a Román Nemzeti Bizottmányt, Temesben autonómiát követeltek. A szlovák Hurban kiadta a Bratia Slováci! (Szlovák Testvérek) c. röpiratát, amiben arra biztatta nemzettársait, küzdjenek nyelvi jogaikért és nemzetük méltó képviseletéért, később megalakították a Szlovák Nemzeti Tanácsot és Bécshez hű fegyveres csapatokat szerveztek. A szerbek saját nemzeti területük, vajdaságuk kijelölését követelték. Alig telt el két hónap március 15-dikétől és a Magyar Királyság minden nemzete majdnem ugyanazt követelte, noha saját reformkorukat különbözőképpen élték meg. Mindezzel – nyilván – nem tudott mit kezdeni az éppen megalakult magyar kormány. A császári hatalom ugyanakkor ebben fedezte fel a lehetőséget a felelős magyar kormány megszorongatására és az események folyamának visszafordítására. A bécsi Udvar biztatására hadműveletek indultak a kialakuló magyar központi hatalom ellen. Karlócánál június 12-én a szerb felkelő csapatokkal, szeptember 29-én Pákozdnál Jelasics bán horvát egységeivel ütközött meg a magyar honvédség. Jelasics csapatait a magyarok szétverték és menekülésre kényszerítették. Október 3-án az osztrák hadügyminiszter Jelasics támogatására szólítja fel a magyarországi és az erdélyi katonai parancsnokokat. A császár pedig nyílt parancsban nevezi ki Jelasicsot a magyarországi haderő főparancsnokává. A horvát csapatok tehát császári katonaságnak minősülnek. Október 4-én jogi értelemben megkezdődött a szabadságharc.
A magyar kormányzatnak egy évre volt szüksége arra, hogy rájöjjön: az állami önállóság és a történelmi ország megmaradása érdekében a más nyelvű országlakók követeléseit ugyanúgy illik rendezni, mint ahogy addig a sajátunkét óhajtottuk. Kiderült ugyanis, hogy az új nemzetfelfogás és az új hazafogalom hatására szétfeszülhetnek az addigi hagyományos, változtathatatlannak hitt keretek. Ez alatt az egy év alatt, szinte korszakos fejlődésen esett át a magyar politikai gondolkodás, de akkor már késő volt. Az is valószínű, hogy hamarább sem lett volna elég korán és lehet , hogy soha sem lett volna idejében. Az igazi gondot ekkor már nem az új törvények megalkotása jelentette, hanem az, hogy az idegen katonai túlerő mikor és hogyan őrli fel a magyar forradalmat és szabadságharcot vagy az egész országot és a magyar államot.
A forradalom vérbefojtása véget vetett a reformkor óriási szellemi és közösségi erőfeszítései árán elindult modernizálódásnak. Elbuktak a magyarok és elbuktak a Magyar Királyságban élő más nemzetek is – noha ők jutalmat reméltek.
A történelem azonban lehetőséget nyújtott az ismétlésre a kiegyezésben. Nem a márciusi fiatalok lelkesültségétől, nem Kossuth zsenialitásától, sem Petőfi lángoló költészetétől, sem Széchényi nemzetfejlesztő eltökéltségétől kísérve, hanem egy teljesen más lelkülettől áthatva. A korábbi vereségbe belenyugodott, a viszonylagos önállóságot akaró, a saját területe fölött nem függetlenül, de uralkodási vágyának kielégítését és a gazdagodást óhajtó meggyőződés által támogatva. Beleegyezve abba is, hogy a korábbi forradalom első számú képviselője, Kossuth elveszítse honosságát a Magyar Királyságban – ezúttal a liberális jogállam eszközét, az állampolgárságról szóló törvényt használva erre, nem úgy, mint annak idején Rákóczi Ferenccel szemben a felségárulás bűnét alkalmazva.
Az ismétlés azonban félre sikerült, mert a szabadságot a piac szabadságára váltották, a nemzetépítést gazdagodásra cserélték, a modernizálódást pedig az egy nemzet uralma alatti nemzetállam keretei között valósították meg. Az a felismerés, amire a forradalom és szabadságharc idején elég volt egy év, miszerint változtatni kell a viszonyokon az ország magyar és nem magyar népei között, a kiegyezés után feledésbe merült és ötven év sem volt elegendő rá, hogy ismét felcsillanjon a tudatban. Csupán valamikor 1918 vége felé kezdett valami derengeni, másfél évvel a trianoni döntés előtt – amikor már ismét későn volt.
Csakhogy míg annak idején a magyar állami önállóság újraérvényesítését és a birodalom egységének a megszűnését a nem magyar népek zavargásainak szításával, végül az orosz hadsereg erejével akadályozta meg a bécsi Udvar – noha a birodalom és a királyság belső szerkezetének az átalakítása ezt jobban szolgálta volna –, a Versailles-i békerendszer hasonló eszközzel számolta fel magát a birodalmat és szüntette meg a Magyar Királyság egységét.
Eltekintve attól, hogy a trianoni parancsolt béke hátterében sokkal több és bonyolultabb érdek állt, mint a 48-as magyar forradalom leverése mögött, egy tekintetben mégis található hasonlatosság. A Kárpát-medencei térségben a szabadságot korlátozni vagy a magyarokkal szemben érvényesíteni érdeket azóta is csak a térségen kívüli erők bevonásával lehet – így történt Trianon, a párizsi béke és az 1956-os forradalom vérbefojtásának is ez az üzenete. Ebből akár azt a tanulságot is levonhatnánk, hogy errefelé a magyar nemzet a legerősebb, vagy volt a legerősebb, de ezzel az okfejtéssel nem sokra mennénk. Ettől ugyanis csak keserűbb következtetésre juthatunk. A reformkori törekvések elbukásától, elbuktatásától mindmáig, hol nyíltan, hol rejtve, hol alattomosan, de a térségben élő népek politikai törekvései szemben állnak egymással. Ezt nem tudatosítani és álszent módon csak a jószomszédságot színlelni, önámító dőreség. Viszont az is tény, hogy osztrák-magyar és magyar-horvát viszonylatban más a helyzet. Minden bizonnyal amiatt, hogy e két nemzet irányába külső erőszak és külső erők bevonása nélkül 1867-ben valamint 1868-ban megszületett a kiegyezés, ami megteremtette közöttünk a társországi viszonyt. Ebből kellene levonni a tanulságot. Valaki ugyan ellenvetheti, hogy Magyarország és szomszédai között az 1990-es években megköttettek az alapszerződések. Ez igaz, de nem a nemzetek szerződtek, hanem az államok, sőt ettől mi rosszabb: az ideológiák és egyéb összefüggések által korlátolt politikai pártok alkotta kormányok kötötték ezeket. A kiegyezések idején még nem létezett az a mély ellentét az állam illetve ország és a nemzet között, mint létezik Trianon óta.
A reformkor volt az első és ezidáig egyetlen olyan korszaka történelmünknek, amikor egyrészt egy időben oldódtak fel a társadalmi korlátok, kezdtek szellemileg eggyé forrni a társadalmi osztályok, a főrend általában ugyanazt érezte mint a honvédeknek jelentkező polgár vagy pór. A csatatéren elesettek egyenrangúvá váltak. Másrészt az egész nemzetet és országot átfogó megújulási programot fogadott el a nép, függetlenül a korábbi rendi besorolásától és anyanyelvétől.
A kommunizmus bukása után kialakult, a bukott rendszerben gyökerező újgazdagok és a politikai osztály nekik szolgáló, haszonleső része sokkal messzebb áll ettől a reformkori érzéstől mint az akkori főrend tagjai. Gondoljuk végig. Széchenyi István házitanítóként tengette életét a tudományos akadémia alapítására tett felajánlása után. Erre ma, a harmadik évezred elején nincs példakép. Ezzel párhuzamosan hiányzik az egész nemzetet szemrevételező elképzelés, hiszen a nemzetnek államhatárokkal elválasztott részeit csak lopva illik beilleszteni egy átfogó nemzeti programba – mert megeshet, hogy ezt bárki belülről vagy kívülről megtámadhatja. A nemzetrombolás egyetemességére azonban van példa: a 2004. december 5-i népszavazás. Csak az a kérdés, ki ebben a főbűnös: a kezdeményező szerepét eljátszó szervezet vagy azok, akik ezt zsigerileg ellenezték – a többieknek az árvízi hajós szerepe jutott.
Ezért van tehát szükségünk új reformkorra, hogy ismét felfedezhessük azokat a felcserélhetetlen értékeket, amelyeket nem egymástól kell félteniük az itt élő nemzeteknek. Ily módon lehet, hogy akár társi viszony is kialakulhatna térségünkben az egyes nemzetek között, és újra megérhetnénk azt az érzést, ami Görgey Artúr zászlaja alatt harcoló szlovák katonákat is eltöltötte: a magyar érdeket nem tartották idegen érdeknek, mert azonosultak vele. De új reformkorra nem csupán emiatt van szükségünk. A százhatvan–száznyolcvan évvel ezelőtti elődeink tudatossága és nemzetépítő elszántsága kell ahhoz, hogy húsz évvel a kommunizmus bukása után végre kilábalhasson nemzetünk abból az erkölcsi csődből, amibe a kommunisták, vagy inkább a bolsevikok és fiatal szellemi örököseik taszították.
(Genf, 2010. március 14.)
