(Fényképgalériával) A Csallóköz szívében, Dunaszerdahelyen is megemlékeztek a magyar szabadságharc és forradalom 162. évfordulójáról. Több százan vettek részt a városi ünnepségen, ahol több politikai, társadalmi, oktatási, egyházi és kulturális szervezet is képviseltette magát.
A Szózat eléneklése után Hájos Zoltán, Dunaszerdahely polgármestere szólt a jelenlevőkhöz és üdvözölte a megemlékezőket. Bárdos Gyula, az MKP frakcióvezetője, aki az ünnepi szónok lett volna, betegsége miatt nem tudott részt venni a megemlékezésen, helyette Peczár Károly pártigazgató olvasta fel a ünnepi beszédét. Váradi Lajos, a Magyar Köztársaság pozsonyi nagykövetségének első titkára szintén szólt a jelenlevőkhöz a helyi Művelődési Központ előtt megrendezett ünnepségen, és tolmácsolta a pozsonyi magyar nagykövet gondolatait.
Az ünnepi beszédek után a jelenlevők átvonultak a Vámbéry téren található 1848-as emlékműhöz, ahol elhelyezték az emlékezés koszorúit és virágait.
Érdekes momentuma volt az ünnepségnek, hogy amikor Bugár Béla, a Most-Híd elnöke koszorúzott, többen hátat fordítottak neki és a tömegből füttyszó és „Szégyellje magát!” felkiáltás is felhangzott.
A városi megemlékezésen több mint harminc szervezet koszorúzta meg Lipcsey György Munkácsy-díjas szobrászművész alkotását. A megemlékezés végén a jelenlevők elénekelték a Himnuszt, majd a téren felállított faházban a jelenlevők aláírásukkal csatlakozhattak az MKP által indított petícióhoz a Bannen Baterien akkumulátorgyár építése ellen. A megemlékezésen egyébként a rendőrség is jelen volt. A kultúrháznál távolabbról figyelték az eseményeket egy rendőrautóban, valamint civilruhás rendőrök kameráztak az egész ünnepség alatt a Vámbéry téren is az ünnepségen résztvevőket.
—–
Bárdos Gyulának, az MKP frakcióvezetőjének beszédét az alábbiakban önök is elolvashatják:
„Százhatvankét évvel ezelőtt, március idusán egy lánglelkű költő váratlan hatású verssel rukkolt elő. Óhaját világgá kiáltva azt mondta: talpra magyar! S mintha egy egész ország csak erre az egy felszólításra várt volna, felkelt a magyar nép, hogy forradalommal tetézze be mindazt, ami szellemiekben a felvilágosodás korában megfogalmazódott és érlelődött: a polgári egyenlőséget, a szabadságot és a nemzet függetlenségét. Mintha e felszólítástól világosodott volna meg mindenki számára, mit is hirdetett mindaddig Széchenyi, amikor a tudományosságról, a gazdaság fellendítéséről szőtte terveit, hangoztatván, csak ezen keresztül lehet nagy és egységes a magyar nemzet. Na meg Kossuth függetlenségi eszménye, amelyet ő így adott Európa akkori vezető politikusainak a tudtára: „Nekünk el kell foglalni Európában azon állást, hogy valahányszor az európai nemzetek hatalmának képviselői nem saját ügyük, hanem Európa ügyei fölött akarnak intézkedni, rólunk nélkülünk senki ne intézkedjék, hanem szavunk legyen azon kapcsolatnak a kérdésében, mely köztünk és a civilizált Európa többi népei között fennáll. Mintha Petőfi Talpra magyarja döbbentette volna rá az addig szembenálló feleket és a bizonytalanokat, ki lehet alakítani azt a nemzeti egységet, amely bár más-más módszert alkalmazna, de egyként a szabadságot, a nemzeti felemelkedést és önrendelkezést szolgálja.
Múltunk tán legszebb, legdicsőbb napjaira, az 1848-as forradalomra és szabadságharcra emlékezünk. Ünnepelünk. Ezen ünnepi napokban is hallani azonban olyan véleményeket, hogy mire jó a történelemben vájkálni, mire jó az örökös hátrafordulás, és számon kérik rajtunk, hogy emlékezünk, koszorúzunk, idézzük a múltat, ahelyett, hogy a jövő felé fordulnánk, a jövő tervezésével múlatnánk napjainkat. Nem vitatom, a hétköznapok forgatagában az embert jelene és jövője foglalkoztatja leginkább, sőt, azt is bevallom, engem is. De állítom és vallom azt is, hogy jelenünket a múlt alapozta meg, és jövőnk megtervezését csak akkor tudjuk felelősen és felelősséggel elvégezni, ha múltunk, nemzetünk történelmi tanulságainak tudatában vagyunk. Állítom és vállalom azt a véleményt, hogy egy nemzet jövőjét meghatározza múltjának ismerete és bevallása, felvállalása. Hadd idézzem ezzel kapcsolatban a szlovákiai magyar politika elvitathatatlanul legnagyobb alakját, a mártírhalált halt gróf Esterházy Jánost, aki egy 1939-ben írt értekezésében azt fejtegette, hogy „Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.”
Ünnepeljünk hát
kedves barátaim, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim
minden lelkiismeretfurdalás nélkül. És emlékezzünk, idézzük fel a magyar forradalom és szabadságharc azon alaptételeit, amelyek tanulságként szolgálnak jelenünkben és támpontként jövőképünk alakításában. De talán azért is, mert oly korban élünk, amelyben — mintha a történelem ismételné önmagát — aligha fogalmazhatnánk meg őszintébb és szebb célokat, mint amilyenekért elődeink, a forradalom és szabadságharc ismert és ismeretlen hősei síkra szálltak. Vegyük csak számba, mi is volt a tétje nemzetünk legnagyobb forradalmának! A polgári egyenlőség. A társadalmi csoportok közti egyenjogúság és egyenrangúság. A közös felelősség, azon belül pedig a közügyek önálló intézése. És — nekünk, kisebbségben élőnek ez különösen értékes üzenet és cél — az országban élő más nyelvet beszélő polgárok autonóm fejlődése. A célok eléréséhez és működtetéséhez pedig egy modern, a tudományosságon alapuló gazdaság kiépítése. Lehet-e ennél szebb és biztatóbb jövőképet vázolni ma, amikor nap nap után szinte mindannyian szembetaláljuk magunkat a történelem kerekeit visszaforgató hatalomgyakorlással, a társadalmi feszültségek tudatos erősítésével és fenntartásával, a polgárok egyenrangúságának megkérdőjelezésével?! Lehet-e, szabad-e ennél kevesebbet elvárni a jövőtől, különösen akkor, ha tudjuk, bár a magyar szabadságharcot leverte az osztrák császár és az orosz cár egyesített ereje, a célokat a nemzet elérte, hiszen a 19. század második felében és a 20. század első éveiben a Kárpát-medence volt Európa egyik leggyorsabban, legdinamikusabban fejlődő térsége.
Hordoznak azonban a forradalom és szabadságharc eseményei más tanulságokat is számunkra, a kisebbségben élő szlovákiai magyarok számára, mert olyan közegben élünk, amely okán folyamatosan új kihívásokkal találjuk szemben magunkat. Nevezetesen azzal, hogy a kisebbségi kérdés, legfőképpen pedig a magyarsággal szemben felmerülő kifogások újra azt a szellemiséget hordozzák, amely a múlt század kilencvenes éveiben már egyszer megjárta kis országunkat, s amit röviden szólva a nemzeti kizárólagosság, avagy az intolerancia kifejezéssel szoktunk illetni. Mintha nem is lett volna olyan nyolc éve ennek az országnak, amely alatt a szlovákiai magyarság bizonyította államalkotó voltát, éspedig úgy, hogy hozzásegítette a vele együttélő szlovákságot is csatlakozni az európai népek nagy családjához. Mintha nem a szlovákiai magyarság lett volna a motorja az ország euroatlanti és európai integrációjának, amelynek előnyeit mindenki érezheti! Mégis keserves négy esztendőt tudhatunk magunk mögött, amikor szinte mértani pontosággal félévenként hurcoltak meg bennünket, hol a kollektív bűnösség elvét megerősítve, hol iskoláink földrajzi névhasználatára rontva, hol anyanyelvünket támadva, hogy a legvégén törvénnyel erőltessék ránk a hazaszeretetet. De nem sorolom az álnokságokat, mert ünnepelni jöttünk össze, meg azért sem, mert mindentől függetlenül hiszem, hogy meg fogjuk vívni újabb és újabb csatáinkat is, a szabadságharc és forradalom szellemében meg fogjuk teremteni azt a társadalmi egységet, amely alapul szolgál nemzeti létünk megóvásához, társadalmi és szociális helyzetünk megtartásához, fejlődéséhez, csak hinni kell önmagunkban, egymásban. Mert mi ismerjük Kossuth Lajos intelmét, ennélfogva meg tudjuk szívlelni szavait, amelyeket a következőképpen fogalmazott meg 1848 júliusában Hírlapjában: „A gyűlölet gyűlölséget terem. Most a népfajok, majd a nemzetek hasonlanak meg gyűlölség miatt, melyet a bújtogatók hazudott rémképek és elérhetetlen üdvök csábjaival élesztenek. Ha egyszer sikerült a népeket saját érdekeik s jövendőjük iránt elámítani, nem fognak késni a leghalálosabban gyűlölni azokat, kiket ellenségeikül tűnetnek ki. A népek s általában az emberek egymás iránti gyűlölete a zsarnokok ereje. Az emberek, népfajok, nemzetek egymás közti szeretete az országok jóllétének kútfeje, egyúttal a zsarnokok visszarettentője.”
Emlékezzünk hát méltón a magyar történelem egyik legnagyobb eseményére és keressük a kapaszkodókat jelen gondjaink kezelésére, jövőképünk alakításához. Mert van tanulsága a forradalomnak és szabadságharcnak a szlovákiai magyarság sorsát befolyásoló legfrisebb események kapcsán, a megbomlott egységünk kapcsán is. Hiszen tudjuk, nagy elődeink között is voltak viták: Széchenyi higgadtsága szembenállt Petőfiék — a márciusi ifjak — radikalizmusával, Görgey sem értett egyet Kossuthtal a hadi helyzet megítélésében, de másként látta Szemere Bertalan a kisebbségi kérdés és az általános demokrácia megteremtésének összefüggéseit, mint az első felelős magyar kormány legtöbb tagja. Ám senki nem vonult el közülük, nem kereste saját igazához kívülállók segítségét, és nem épített magának egy másik tábort csak azért, hogy egyéni érdekei mentén haladhasson tovább. Mindent felülírt a közös ügy, a szabadság, a függetlenség és a társadalmi haladás korparancsa, vagyis a nemzet sorskérdései. Nem mindenki fedezte fel vagy szívlelte meg ezt a tanulságot közülünk, akadtak olyanok, akik a közös érdek fölé helyezték az egyénit. De hiszem, hogy ez csak átmeneti állapot, hogy a szlovákiai magyarságnak megvan erre a helyzetre a válasza, s ki is nyilvánítja azt, mert tudja: csak az a közösség legyőzhető, amelynek nincs belső tartása, amelynek a teher alatt nemcsak a csontjai roppannak meg, hanem a lelke is. Én meg hiszem, hogy a lelkünk ép, nemzetrészünk szabadságvágya él és a közös tenniakarás a forrása jövőnknek.
Nos, hát, vértezzük fel magunkat
kedves barátaim, tisztelt hölgyeim és uraim
a rémképfestők ellen emberi szeretettel, az egyéni érdekek mentén haladókkal szemben pedig az emberi értelemmel. És ünnepeljük bátran történelmünk legdicsőbb eseményét, a magyar forradalmat és szabadságharcot, mert céljaiban a legtisztább jövőképünk tükröződik, üzeneteiben pedig az emberek és nemzetek közti, szeretetre épülő békét, a haladás érdekében pedig a jóságra és igazságra épülő értelmet hirdeti.”
Felvidék Ma
