A trianoni szerződéssel a nemzetet ért traumát mindmáig nem dolgozták fel a magyarok, „még nem vagyunk túl a gyászmunkán” – mondta Ablonczy Balázs történész az MTI-nek; a szakember rámutatott arra is: a revízión túllépett a történelem, a XXI. századi egységesülő Európában a politika elsődleges feladata, hogy civilizált módon, pozitív célok szolgálatába állítsa mindazokat a hatalmas emberi energiákat, amelyeket a nemzeti érzés ébreszt az emberekben. A történészt annak kapcsán kérdezte az MTI, hogy az új összetételű Országgyűlés a héten a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét.
A magyar politikai vezetés Trianonhoz való viszonyának elmúlt 90 évét áttekintve a történész elmondta: a békeszerződés revíziója 1944-ig az antikommunizmus mellett a Horthy-rendszer másik fontos legitimációs bázisa volt, az egész társadalom és az összes politikai erő, a kommunistákat is beleértve, elfogadta azt célként.
Kis leegyszerűsítéssel úgy is le lehet írni az akkori helyzetet, hogy míg a baloldali, illetve liberális politikai erők az etnikai revíziót, azaz a magyar többségű területek visszaszerzését tartották elfogadható célnak, addig a jobboldal a korábbi országhatárok visszaállításáért, és ezzel egyúttal a nem magyar nemzetiségek milliói feletti állami fennhatóság visszaszerzéséért harcolt – magyarázta Ablonczy Balázs. Ugyanakkor megfigyelhető volt e téren egyfajta „kettős beszéd”, ugyanis miközben a hazai közvélemény előtt az engesztelhetetlen „Mindent vissza!”-retorikát használta a jobboldali kurzus, addig a külföld felé különböző diplomáciai és más egyéb csatornákon folyamatosan jelezte kompromisszumkészségét – fűzte hozzá.
A népiek, illetve az urbánus értelmiség, a polgári radikálisok számára ugyan fontosabb volt a földreform, illetve a demokratizálódás, de ők sem tagadták a revízió gondolatát, legfeljebb más formában képzelték el, mint a jobboldal. Bíztak például a Kárpát-medencei népek „tejtestvériségének” eszméjében, és az itt élők föderatív államszervezetben megvalósuló együttéléséről dédelgettek álmokat.
A magyar politikai vezetőréteg még 1943-44-ben is meglehetősen optimista volt Trianon revízióját illetően. A Felvidék, Észak-Erdély, Kárpátalja és a Délvidék megszerzése után mintha vérszemet kapott volna, a realitásoktól elszakadva nem elsősorban a visszakapott területek és az új szomszédságpolitika konszolidálására törekedett, hanem inkább arra, hogy folytassa az elveszett területek, például Dél-Erdély visszaszerzését – mondta a történész.
A második elvesztett világháború után, 1945, illetve az azt lezáró párizsi békeszerződés 1947. évi megkötése között szinte ugyanolyan eszköztelen volt a magyar külpolitika, mint negyedszázaddal korábban. Egyedül magyar-román viszonylatban merülhettek fel egyáltalán olyan tervek, hogy etnikai megfontolásokból Észak-Erdélynek körülbelül a fele, mintegy 22 ezer négyzetkilométer visszakerüljön Magyarországhoz, illetve Székelyföld autonómiát kapjon. Akkoriban készültek brit és francia tervek valamiféle kisebb mértékű etnikai revízióra, de ezeket a Szovjetunió lesöpörte, a győztes nagyhatalom véleményét ebben a kérdésben különösen Molotov képviselte ellentmondást nem tűrő kérlelhetetlenséggel – magyarázta.
A fordulat évét, a kommunista hatalomátvételt követően az új politikai vezetőréteg számára a nemzetiségi kérdésnél sokkal fontosabbá vált az osztálykérdés. A internacionalista politikai elit úgy gondolkodott, hogy Trianon következményei összefoglalhatóak annyiban: az ország határain túli dolgozó osztályoknak is vannak magyar nemzetiségű tagjai.
Ugyanakkor érdekes, hogy a magyar diplomácia akkoriban éberen figyelte, mi történik a határon túli magyar kisebbségek körében. Ennek oka lehetett, hogy a legfelső vezetésből Rákosi Mátyásnak, Gerő Ernőnek és Farkas Mihálynak, továbbá a kommunista középvezető réteg számos tagjának is voltak határon túli személyes kötődései, továbbá a szomszédos országok kommunista mozgalmaiban jelentős szerepet játszottak az ott élő magyarok. Még az is előfordult, hogy Rákosi Moszkvában próbált interveniálni a csehszlovákiai magyar üldözések miatt – mondta Ablonczy Balázs.
Az 1956-os forradalom után az ország élére került Kádár János az 1960-as évek közepéig az internacionalista megközelítést preferálta. Ennek Kádár sajátos gondolkodásán túl, például magyar-román viszonylatban oka lehetett, hogy az új magyar főtitkár a román pártvezetés lekötelezettje volt a Nagy Imre-csoporttal kapcsolatos „internacionalista segítségnyújtás” miatt. Ezt a helyzetet jól jelezte például az, hogy a magyar főtitkár akkoriban arról beszélt, hogy Romániában nincs nemzetiségi probléma, csak magyar nemzetiségű munkások. Talán nem független ezektől a kijelentésektől a Bolyai Egyetem 1959-es bezárása – vélekedett a szakember.
A 60-as évek közepétől indult meg a Trianon-probléma lassú feltérképezése, és eleinte korlátozott keretek közti kibeszélése. Először csak az írószövetségben, a Hazafias Népfrontban, vagy a történettudományi műhelyekben tört meg a hallgatás, de idővel a legmagasabb szinten, illetve a legszélesebb nyilvánosság előtt is kimondhatóvá vált ez a nemzeti trauma, például akkor, amikor Kádár János 1975-ben a helsinki kongresszuson Magyarország trianoni veszteségeiről beszélt – idézte fel a történész.
A 70-es évek végétől a magyar hivatalos politikában, diplomáciában megjelentek egy olyan fiatalabb nemzedék tagjai – például Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre -, akik az addiginál nagyobb érzékenységet mutattak a határon túli kisebbségek helyzete iránt. Ezzel párhuzamosan az újjászerveződő népi ellenzék egyik központi témája volt a határon túli magyar kisebbségek problémája, elsősorban mint kulturális kérdés, a nemzet megmaradás ügye; Illyés Gyulától Duray Miklóson át Csoóri Sándorig határon belül és kívül megszámlálhatatlanul sok népi író foglalkozott a kérdéssel a támogatott, a tűrt és tiltott nyilvánosság eszközeivel egyaránt – magyarázta Ablonczy Balázs.
Mindeközben a demokratikus ellenzék is felfigyelt erre a problémára, elsősorban mint emberi jogi kérdésre, de a határon túli magyar kisebbségek helyzete nem csak a hatalom sáncain belüli és kívüli szűk értelmiségi csoportokat foglalkoztatta, hiszen az egyik első nagy tömegtüntetés a romániai falurombolás miatt zajlott le a magyar fővárosban – tette hozzá.
A rendszerváltás után a különböző kormányok különböző eszközökkel és váltakozó – inkább kisebb, mint nagyobb – sikerrel nyúltak a problémához. A politikai áramlatok közti konszenzus hamar megszűnt ebben a kérdésben is, és a gyors politikai irányváltások eredményeként szétzilálódott nemzetpolitika a hatalmi, belpolitikai, pártpolitikai csatározások martalékává vált – vélekedett Ablonczy Balázs.
Az Antall-kormány idején – még többé-kevésbé az egész magyar politikai elit egyetértésével – az volt a taktika, hogy megalkotnak egy nagyvonalú kisebbségi törvényt, amely 1993-ra készült el, hogy aztán erre hivatkozva lehessen a szomszédos országokban élő magyarság helyzetéért szót emelni. Ám, ez a megközelítés nem hozott eredményeket, mi több, a törvénynek voltak olyan szerencsétlen részletei, amelyek máig nem valósulhattak meg idehaza sem, mint például a kisebbségek parlamenti képviselete.
A Horn-kormány idején a kétoldalú kapcsolatokra helyeződött a hangsúly, alapszerződések köttettek Magyarország és a szomszédos államok között, de kevés gyakorlati eredménnyel jártak a határon túli magyar kisebbségek számára. Az első Orbán-kormány egy kedvezőbb geopolitikai helyzetben, az euroatlanti, illetve uniós csatlakozási folyamatokban élvezett lépéselőny segítségével státustörvényt alkotott a virtuális nemzetegyesítés jegyében. A Medgyessy-kormánynak nem volt határozott elképzelése ebben a témakörben. A Gyurcsány-kormány egyetlen érdemi lépése pedig az intézményhálózat, a sokféle alapítvány centralizálója volt a Szülőföld Alapban.
A történész szerint általában a baloldal a határon túli magyarság problémáinak megoldását a modernizáció, a regionalizmus és az uniós egyesülési folyamat keretei között képzelte el. Azonban, aki figyelemmel kíséri az unió nyelvtörvényre adott reakcióit, vagy inkább „beszédes” hallgatását, annak számára világos lehet, hogy az EU nem ad minden nemzeti, kisebbségi problémára, jogfosztásra gyógyírt – mondta.
A jobboldali politikai identitásról általában az mondható el, hogy annak sokkal inkább része a nemzeti kérdés és határon túli magyarok helyzete iránti érzékenység. De a „trianoni gyászmunkát” emléknappal, politikai deklarációval nem lehet letudni. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy kisebbségben élni mindig hátrányos helyzetet jelent. A kérdés az, miként tudjuk megérteni és feldolgozni ezt a traumát, megérinti-e ez az embereket, a helyi közösségeket – vélekedett a történész, aki szerint ezen a téren a fiatal nemzedékek körében a globalizáció sem feltétlenül csak káros lehet, a kulturális identitás megőrzésében ma már kifejezetten pozitív szerepet játszhat például a divat, vagy az internet is. Ebben a folyamatban döntő jelentősége van az oktatásnak és a kultúrának, ezért különösen fontos ezek támogatása határon innen és túl.
Ablonczy Balázs szerint civilizáltan kellene felhasználni mindazokat a hallatlanul erős energiákat, amelyek a nemzeti kérdésben, és azon belül például Trianon ügyében érezhetően megmozdulnak az emberek széles tömegeiben. Ebben a politika is adhat segítséget, anyagi erőforrásokat és támpontokat a társadalom ez iránt fogékony csoportjai számára – vélekedett. Szerinte minél többet kellene tenni az autonómia ügyében, hogy a szomszédos országokban élő magyarok is teljes életet élhessenek, életképes erős magyar középosztály jöjjön létre.
„A légiessé váló határok között egységesülő Európában pedig komoly politikai erő nem tűzheti zászlajára Trianon területi revízióját. Ez a problémakör immár teljes egészében a történelemtudomány illetékességi területéhez tartozik. Az ettől külön kezelt kisebbségi kérdés az emberi jogok, kulturális, gazdasági önépítés és a társadalompolitika problémája” – mondta Ablonczy Balázs.
MTI
