Magyarország nem rendelheti többé külpolitikai kapcsolatait a nemzetpolitikai stratégiája fölé – mondta ma Orbán Viktor a Magyar Állandó Értekezleten (MÁÉRT) ülésén. A magyar miniszterelnök szerint Magyarország speciális küldetése egy közép-európai együttműködés kialakítása, amely szorosan követi az ország nemzetpolitikai érdekeket.
A kormányfő hozzátette: a következő évtizedben nem ideológiai, hanem gazdasági alapokra kell helyezni az ország nemzetközi kapcsolatait. Figyelembe kell venni, hogy a világgazdaságban jelenleg keleti szél fúj – fogalmazott. A miniszterelnök megerősítette, hogy egy év áll rendelkezésre Magyarország megújítására.
Orbán Viktor beszéde a Magyar Állandó Értekezlet ülésén
Tisztelettel köszöntök mindenkit! Jó napot kívánok! Tisztelettel köszöntök mindenkit hat év után.
Akikkel nem tudtam most kezet rázni, mert a magyar média eltorlaszolta az utamat, tőlük szeretnék elnézést kérni. Ez nem udvariatlanság, hanem elődeink nem kellő előrelátással kicsi épületet építettek, ezért nem férünk el. Kérjük ezért az asztal végén ülőket, legyenek elnézőek irányunkban. Ha jól látom, ott, az asztal végén még a magyar kormány, ugye, János? Tisztelettel köszöntelek téged is, szervusz!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha jól látom a helyzetet, akkor vegyes küldetésű vagy hivatású összegyülekezés a miénk a mai napon. Egyfelől koccintani kellene arra, hogy valaminek vége van. Mondjuk úgy, hogy a MÁÉRT nélküli korszaknak vége van, hogy a legkisebb közös többszöröst találjam meg az ügyben, hogy minek van vége. Magyarországon ez nagy vita tárgya, hogy mi az, aminek éppen vége van, de abban szerintem itt az asztal körül ülők egyetértenek, hogy a MÁÉRT nélküli korszaknak biztosan vége van. Köszönöm szépen azoknak, akik segítettek abban, hogy ez a mondat ma elhangozhasson. Külön köszönöm Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrnak, aki a MÁÉRT megszervezését és összehívását az elmúlt fél évben szívén viselte, és mint az eredményből látható, nem is kellemes végkifejlet nélkül tette mindezt. Ugyanakkor sajnos nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy kölcsönösen megveregessük egymás hátát, és elismerésünket fejezzük ki kölcsönösen egymásnak, hogy túléltük ezt a hat évet, hogy jól megbiztatgassuk egymást a tekintetben, hogy ha hatot túléltünk, akkor a következőkkel is elbánunk majd. És a MÁÉRT újbóli létrehozása fölötti örömünk sem elegendő ahhoz, legyen bármilyen nagy is, hogy kitöltse és elfoglalja a hasznos munkaórák helyét. Ugyanis miközben örülünk annak, hogy hat év után találkozunk, senki sem tagadhatja – nyilván nem is akarja tagadni – azt az egyszerű tényt, hogy rengeteg munkát kellene elvégeznünk: részben, mert hat év munkáját is el kell végezni, részben pedig nagyon izgalmas korszak előtt állunk, amire közösen kellene fölkészülnünk. Az én mai együttlétünkre kigondolt rövid előadásom ennek a gondolatnak a jegyében született meg, úgyhogy, ha a hölgyek és az urak megtisztelnek türelmükkel, akkor most néhány bevezető gondolatot szeretnék elmondani.
Ha jól értem a tanácskozás rendjét, akkor utána részben a mondandómhoz kapcsolódva, részben azon túllendülve, annak terhétől megszabadulva néhány hozzászólást hallgathatok meg azoknak a nemzetrészeknek a képviselői részéről, akik nélkül nem lehet egységes magyar nemzetstratégiát kidolgozni. Azoknak, akik majd utánam szólalnak meg, külön köszönöm, hogy fölkészültek, és lehetővé teszik számomra, hogy meghallgathassam az ő előadásaikat. Nos, a MÁÉRT ráadásul műfaji szempontból is kényes egyensúlyt kell, hogy magévá tegyen, mert miután magáról a nemzetről van szó, ezért mindig indokolt valamifajta emelkedettség. Mégiscsak egy ezeréves nemzetről beszélünk. Másfelől miután nagyon egyszerű, a nemzet létéhez kapcsolódó tények hétköznapi elfogadása része a mindennapi életünknek, van-e egyáltalán egységes magyar nemzet. Ilyeneket ki szoktak húzni például törvényekből, ha erre mód adódik, és sorolhatnám tovább. Ezért általában a nemzet, beleértve annak földrajzi kiterjedését, lelki dimenzióját, beleértve történelmi kiterjedését, mindig indokolja, hogy az ember emelkedett módon szólaljon meg. Ugyanakkor mi, akik az asztal körül ülünk, pontosan tudjuk, hogy a nemzet mindennapi léte nem ilyen emelkedett mondatokban ölt testet, hanem munkában, amit reggeltől estig szorgalmasan el kellene végezni, mindenkinek a maga helyén. A MÁÉRT egy munkatestület is, ezért a stílus is, a mondandó is pendlizik az emelkedett és a napi dimenziói között. Az én gondolataim sem lesznek mentesek ennek a kihívásnak az elfogadásától.
Szokás azt mondani, hogy rögtön a nagyobb távlatokkal kezdjünk, hogy a nagy nemzetek három könyvben írják az életrajzukat: a tetteik könyvében, a szavaik könyvében és a műveik könyvében. Az ma már történelmi tény, hogy a magyar nemzet túlélte a történelemben gyakorlatilag példátlannak tekinthető megcsonkítását, nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy minden oka megvan arra, hogy a nagy nemzetek sorába tartozónak gondolja magát, és ilyenként említtessék. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar nemzet a nagy nemzetek sorába tartozik, amely úgy érzi, hogy ma is tovább kell írnia a maga könyveit. Persze a nagyság mércéje – ezt mi magyarok pontosan tudjuk – nem föltétlenül a lélekszám, még csak nem is a négyzetkilométerek száma, hanem sokkal inkább lelkierő és egység kérdése. Az elmúlt néhány évtized, meg a mögöttünk hagyott hat év is azt mutatta, hogy a lelkierő megvan bennünk, de az elmúlt hat év különösképpen azt is megmutatta, hogy az egység viszont nagyon sokszor nincs meg. Az elmúlt években sem volt egység, és ennek az egyszerű ténynek a bizonyítéka, hogy a MÁÉRT hat évig nem is ült össze. Ha tehát maradunk az előbb idézett képnél, akkor a kérdés, amivel történelmi távlatban szembesülünk, úgy hangzik, hogy a magyarok könyveit – a három könyvet: a tettek, a szavak és a művek könyveit – együtt írjuk-e vagy külön-külön. Azt gondolom, hogy a MÁÉRT léte és a jelenlévők széles köre is azt bizonyítja, hogy megvan bennünk a szándék, hogy ezeket a könyveket ne külön-külön, hanem együtt írjuk. Ha külön-külön kezdjük írni, akkor az útjaink elválnak, és a mi gyermekeink és unokáink már nem egy nagy nemzet könyveit írják, hanem egy három részre – vagy esetleg több részre is – szakadt nemzet emlékiratait.
Ebben a keretben értelmezendő a 2004. december 5-ei népszavazás története, tanulsága és ügye is, amelyet mindig is úgy fogtam fel, hogy az akkor Magyarországon hatalmat gyakorlók arra akartak rávenni bennünket, hogy külön-külön írjuk a magyar nemzet nagy könyvét. Ezt mindig is úgy gondoltam, hogyha rávesznek bennünket erre, akkor ezzel eleve ki fogjuk magunkat zárni abból a lehetőségből, hogy valaha a történelem során még egyszer újra nagy nemzet legyünk, és ezt nemcsak hogy mi nem értjük, hanem még a gyerekeink sem fogják megérteni. Ez az álláspont józanésszel és tiszta szívvel nem képviselhető. Ezért ezt a politikát – azt a politikát, ami a 2004. december 5-ei népszavazásban fejeződött ki – mindig is egy beteges politikának tartottam, nemzeti szempontból ennél visszafogottabb jelző nem választható. Ugyanakkor szeretném, ha a jelenlévők a 2010-es magyar parlamenti választást abban a történelmi összefüggésben értelmeznék, hogy viszont ez a kétfordulós, kétharmados forradalmat eredményező parlamenti választás válasz volt 2004. december 5-ére, elutasította azt a politikát, és szakított ezzel a beteges gondolkodásmóddal. A kérdés innentől kezdve már csak úgy hangzott, hogy mikor vonjuk le ennek a konzekvenciáit a magyar törvényhozásban. Talán Önök is emlékeznek arra, hogy amikor a nehezebb időkben, az elmúlt hat évben itt-ott találkoztunk, és szóba került a kettős állampolgárság ügye, akkor én mindig azzal a – belátom, kicsit olcsó, de a valóság talaján álló – világmagyarázattal próbálkoztam, hogy ne csak azt a tényt vegyük figyelembe, hogy voltak olyan magyarországi politikai erők, akik a nemzettársaink, a nemzettestvéreink ellen kampányoltak. Ez elég szégyenletes, de ami történt, megtörtént. Azt kértem Önöktől, ne arra figyeljenek, hogy nem kapta meg az igen azt az arányt, amit szerettünk volna, hanem azt kértem, hogy figyeljenek arra, hogy azért az igenek többségben voltak a nemekhez képest, és ha az igenek többségben vannak a nemekhez képest egy nemzetstratégiai ügyben, akkor erkölcsi kötelesség, hogy az a kormány, amelyik először lehetőséget kap arra, hogy ezt kijavítsa, akkor azt meg is tegye. Ezért volt fontos, hogy a kettős állampolgárságról szóló törvény – annak minden aktuálpolitikai konnotációja és esetleges idekapcsolódó dilemma ellenére is – a lehető leghamarabb szülessen meg a magyar parlamentben, hogy világossá tegyük: a 2010. áprilisi választás szakít azzal a politikával, amely korábban éppen a kettős állampolgárság elutasításában fejezte ki a saját maga nemzetfölfogását. Ezzel azonnal szakítani kellett. Ezért született meg a döntés gyorsan. Hálásak is lehetünk a magyar parlamentnek. Különösen az elfogadás magas arányát érdemes itt megemlíteni, hiszen nagyon nagy arányban: 97 százalékban támogatták ezt a javaslatot, ami az emberi természet megjavulásra való képességének bizonyítéka. Ez a döntés arról szól, és ez nagyon fontos a számunkra, mert mi is követhetünk el hibákat a jövőben, mint ahogy nyilván a múltban sem voltuk megvédve ettől, hogy bármelyik magyarországi vagy magyar politikai közösségről legyen szó, ha elérkezik a történelmi pillanat, akkor legyen elég erő bennünk ahhoz, hogy ki tudjuk mondani: a nemzet és a nemzet jövője érdekében most másképp foglalunk állást, mint ahogy egyébként korábban ezt tettük. A magyar parlament erre képes volt, és a kettős állampolgárságról szóló törvényt szinte teljes egyhangúsággal fogadta el, és ezt nem pártpolitikai szempontból kell nézni, hanem – még egyszer mondom – antropológiai szempontból, a politikai kultúra és a nemzet összetartozása szempontjából, ezért az senkinek sem vereség, hanem mindenkinek siker, és mindenkinek tiszteletreméltó eredménye egyben.
Nos, ha megengedik, hasonlóképpen túltekintve a magyar államhatárokon, a magyar nemzetstratégia közvetlen politikai környezetéről, nemzetközi környezetéről szeretnék mondani néhány szót. Az első dolog, amit szeretnék Önökkel megosztani, úgy hangzik, hogy ugyan a magyar lelkialkat hajlamos arra, hogy minden útjába kerülő akadályt, új kérdést, dilemmát, szokatlan kérdésföltevést veszélyként értelmezzen, és ezért elhárító magatartással válaszoljon rá, de szeretném azt mondani Önöknek, hogy mindaz, ami a világban zajlik, valójában egy nagy lehetőség Magyarország számára. Még akkor is, ha egyébként szokatlan jelenségekről van szó, amelyek szokatlan gondolatokat ébresztenek bennünk, és szokatlan politikai válaszokat igényelnek. A fölfogásom szerint mindaz, ami a világban ma Magyarország, a magyar nemzet körül történik, óriási lehetőség, amelyet együtt – de csak együtt – képesek lehetünk beváltani. Ahhoz, hogy ezt a nagy lehetőséget, ezt a nagy történelmi korszakváltást, ami a világban most zajlik, ki tudjuk használni, előnyünkre tudjuk fordítani, a lehetőségeinket be tudjuk váltani, két dolog szükséges. Szükségünk van arra a lelkierőre, ami elhozott bennünket idáig, másfelől pedig szükségünk van éleslátásra és előrelátásra. Arra van szükségünk, hogy ebben a nagy világgazdasági korszakváltást kísérő zűrzavarban képesek legyünk a lényegesre összpontosítani, megértsük, hogy mi történik. Ne engedjük, hogy a lényegtelen történések eltereljék a figyelmünket, de a lényeges történésekből le tudjuk vezetni, meg tudjuk válaszolni, hogy mit kell tennünk.
Mindaz, ami körülöttünk zajlik – most országneveket a nagy nyilvánosságra tekintettel nem fogok említeni –, ami sztrájkba borít, mondjuk, egy hatalmas európai kultúrnemzetet, az a politikai bizonytalanság, amelyet tartományi választások idéztek és idéznek majd elő, az a két év alatt váratlanul bekövetkező óriási hangulatváltás, amely egy másik, kontinensnyi országban megfigyelhető, és az, amit tőlünk keletre tapasztalunk, amikor egy velünk változó történelmi viszonyban álló nagyhatalom újjászervezi saját magát, vagy mindaz, ami azon túl óriási gazdasági fölemelkedésnek látszik, olyan jelenségek, amelyek valójában nem egy válságot mutatnak. Ezek a világ újrarendeződéséről beszélnek, amelynek a különböző pénzügyi és egyéb természetű válságok tulajdonképpen kísérőjelenségei. Szerintem ennek a nagy átrendeződésnek a megértése a mi feladatunk és az Önök feladata is, ennek a nagy átrendeződésnek a pontos megértése a feladatunk, amelyet a magyar nemzet sorsáért kiemelt felelősséget viselő politikusoknak és vezetőknek fel kell ismernünk, illetve ez az a gondolati út, amelyet végig kell járnunk. Számomra mindaz, ami zajlik körülöttünk, azt az egyetlen nagyon egyszerű igazságot hordozza – ha úgy tetszik, a pénzügyi és egyéb válságok azt üzenik nekünk –, hogy meg kell újulni, a dolgokat bátran át kell alakítani, semmilyen más kiút nincs ebből a helyzetből. Ha ezt egy kicsit konkrétabbá – nem túlságosan, de egy kicsit konkrétabbá – akarom tenni, akkor azt is mondhatnám Önöknek, hogy nekünk egy olyan, most megnyíló történelmi korszakban kell megtalálni a helyes nemzetstratégiát, amely az ipari forradalom utáni korszak. Csak hogy a várható kritikák élét tompítsam, amit most mondani fogok, nem az én agyszüleményem, hanem ha valaki végigolvassa az IMF, a Nemzetközi Valutaalap legutolsó nagy nyilvános évzáró vagy évértékelő konferenciáján elhangzott gondolatokat, az ott elhangzott előadásokból világosan kiolvasható mindaz, amit mondok. Tehát amiről most beszélek, az csak a magyar provinciális világban tűnik obskúrusnak, valójában a világban zajló szellemi természetű eszmecserékben bevett gondolat, mondhatnám, unalmas mainstreamnak minősül.
Ennek a gondolatnak az a lényege, hogy a világgazdaság arányait tekintve visszaáll abba a helyzetbe, ahol az ipari forradalom előtt volt, amikor India és Kína világgazdasági részesedése körülbelül harminc vagy több százalékot is elért. Ezt az ipari forradalom azzal változtatta meg radikális módon, hogy új technológiákat hozott létre, és a technológiákhoz való hozzáférés nem volt egyenlő esélyű a világban. Ezért kisebb népességű, kisebb területű, más ipari kultúrával rendelkező államoknak módjuk nyílt arra, hogy a technológiai fejlődés révén az egyébként minden más szempontból indokoltnál jóval nagyobb mértékű befolyást gyakoroljanak a világgazdaságra, és a világpiacból is az egyéb természetes mutatónál nagyobb arányban tudjanak részesedni. Véleményem szerint azonban a globalizáció egyik nem várt mellékhatásaképpen az következett be, hogy a technológiai tudás szabadon áramlik, hasonlóan a tőkéhez és a munkához, a világ egyik sarkából a másikba. A technológiákhoz való hozzáférés lassan szinte azonos szintűvé vált a világ minden népe számára. A kérdés csak az, hogy ki mit tud kezdeni ezzel az új lehetőséggel. Az 1830-as éveket megelőző korszak nagyhatalmai, mint India és Kína, méreteikből fakadóan nagyon gyorsan tudtak élni ezzel a lehetőséggel. Fölemelkednek, és ezzel egy teljesen új helyzetet teremtenek az egész nyugati civilizáció számára. Ebben az összefüggésben kell szerintem, a nyugati civilizáció megváltozott világgazdasági és világpolitikai helyzetének fényében megfogalmaznunk a Kárpát-medence, azon belül a magyar nemzet stratégiáját. Csak annyit tudok ezzel összefüggésben mondani Önöknek, hogy mi ezeket a tényeket tudomásul vettük, megértettük, föltártuk, és ez mind visszaköszön a magyar kormány mostani politikájában. Tehát mindaz az intézkedés, döntés, amit Önök látnak, azok igazi értelmezési keretét és hátterét a legnagyobb összefüggésekben az adja, amit most elmondtam. Ebből nem az következik, hogy azt a régi, ősi magyar vágyat, hogy a nyugati világhoz tartozunk, a nyugati civilizáció része vagyunk, oda akarunk beilleszkedni, bárki felül akarná vizsgálni, csupán arról van szó, hogy ez a tény mostantól kezdve más összefüggésrendszerben jelenik meg, mint korábban. Kicsit karikírozva vagy leegyszerűsítve szoktuk erre azt mondani, hogy nyugati zászló alatt hajózunk, de a világgazdaságban keleti szél fúj. És az a hajós, amelyik nem veszi figyelembe, hogy milyen szél szerint kell forgatni a vitorláját, valószínűleg pusztulásra ítéli saját magát és a rakományát is.
Nos, ebből lehet megérteni azt, hogy mi a jelentősége az áprilisi választások kétharmados arányának. Mert ahhoz szerintem nem kell pártpolitikailag elfogultnak lenni, hogy az ember azt merje állítani, a saját nemzete számára nagyobb esély mutatkozik egy történelmi korszakváltáshoz való alkalmazkodásra akkor, ha politikailag egységes és erős végrehajtó hatalommal rendelkezik, mint nyílna abban az esetben, ha ezzel mind nem rendelkezne. Ezért szerintem, nyilván szeret bennünket a Jóisten, hogy érdemeink szerint való vagy afölött, ezt most nem vitassuk meg, de kétségkívül úgy áll a helyzet, hogy a magyar nemzet kezébe az április választások kétharmados eredményével egy vissza nem térő gyors reagálás lehetőségét tette le a történelem. A magyar kormánynak pedig tudatában kell lenni, hogy egy történelmi kihívás előtt áll, és ez egy történelmi lehetőség, amelynek megoldásához vagy kihasználásához megkapta a szükséges eszközöket. Ennek bátorságával és ezen a horizonton gondolkodva kell elvégeznie a munkáját. Így értelmezzük mi az április választások eredményét. Sőt, azt is mondjuk, hogy miután nagyon kevesen kapták meg ezt az esélyt a történelemtől, ha végignézzük, szinte senki rajtunk kívül, hiszen ilyen stabil történelmi, politikai, parlamenti háttér egész Európában nincs. Természetesen nem akarunk senkit sem megbántani, de azt kétségkívül láthatjuk, hogy ilyen politikai stabilitással ország, mint amilyen ma Magyarország, hogy bizonyos nagyon nehéz, alkotmányos többséget igénylő döntések gyors meghozatalához szükséges politikai hátország Magyarországon kívül szinte alig lelhető föl Európában. Ezt nagyon meg kell becsülnünk, ez egy komoly érték. Azt is mondhatnám, hogy a magyar politikai rendszer áprilisi választások után előállt stabilitása az egyik legnagyobb nemzeti versenyelőnyünk ebben a pillanatban, föltéve, hogy jól sáfárkodunk vele. Ezért nem is szabad megijednünk ettől az előttünk kinyíló lehetőségtől és dimenziótól, ezért nem kell bevárni bizonyos intézkedésekkel nálunk stabilabbnak tűnő vagy biztosabb külpolitikai háttérrel rendelkező országokat. Például mindenki tudta, hogy előbb-utóbb lesz bankadó, de Magyarországnak sem ideje, sem lehetősége, sem szüksége nem volt arra, hogy bevárja, amíg Európa többi országában bevezetik a bankadót. Mi voltunk az elsők, akik bevezettük. Aztán az angolok, aztán most az osztrákok, és jönnek sorban a többiek. És a többi intézkedéssel is mind így állunk. Azok a szokatlan döntések és intézkedések, amelyek itt némi értetlenséget, furcsálkodást váltanak ki, mind indokoltak a jövő szempontjából. Meg fogják látni tisztelt vendégeink, hogy ezek az intézkedések előbb-utóbb meg fognak jelenni más, a nyugati kultúrkörhöz tartozó államok döntéseiben is. Vagyis nincs kitaposott ösvény, és a politikai stabilitás okán valószínűleg nekünk az is hivatásunk ma az egész Európai Unión belül, hogy bizonyos ösvényeket, ha nem is kitapossunk, mert a testméretünk ehhez azért talán nem ad elég fölhatalmazást, de mi fürkésszünk ki. Annyi azért mindenképpen indokolható, és részünkről az európai közbölcsességhez elvárható hozzájárulást is jelenti.
Azt akartam ezzel mondani a MÁÉRT tisztelt ülése számára, hogy az előttünk álló év éppen ezért döntő év. Az útnak még csak az elején vagyunk. Az egy dolog, hogy Magyarországon bekövetkezett egy óriási politikai változás. Ráadásul most már tudjuk, nem balesetszerű változás történt, mert az önkormányzati választásokon még egyértelműbb állásfoglalást alakított ki saját jövőjét illetően Magyarország népe. Ebből pontosan tudhatjuk, hogy a politikai változás a politika világában a nép felhatalmazása alapján megtörtént. De a politikai változás és az annak jegyében elvégzendő munka két különböző dolog. Mi nem tekintjük úgy, hogy a magyar nép igényének, elvárásnak eleget tettünk volna pusztán azzal, hogy megnyertünk egyszer vagy kétszer két, egymást követő választást, és egy hatalmas nagy parlamenti többséget hoztunk létre. Ez nem a munka és a kitűzött cél maga, hanem a céljainkhoz vezető út eleje; a kapunyitás, ha úgy tetszik. A magyar kormány ennek szellemében végzi munkáját, hozza be újra és újra, tudom, nagyon komoly vitákat is kiváltva, a maga javaslatait a magyar parlament üléseire. Azt szerettem volna mondani ezzel, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a következő egy év döntő. A következő egy évben kinyíló lehetőségek kihasználása szerintem erkölcsi kötelesség, és ha ezt az egy évet karakterében szeretném megragadni, akkor azt mondanám, hogy ez az egy év áll rendelkezésünkre, hogy Magyarországot megújítsuk. Ez a megújulás éve. És ezért amit nekünk folytatnunk kell, az Magyarország, a MÁÉRT összefüggésében a magyar nemzet megújításának politikája. Tudomásul kell vennünk, hogy a régi eszközök, régi ösztönök – vagy azoknak legalábbis egy része – nem működnek vagy félrevezetnek bennünket. Ezért másképpen kell gondolkodnunk, másképpen kell cselekednünk is. Három dologra szeretném az Önök figyelmét összpontosítani. Mi az a három dolog, ami a megújulás egy évében föltétlenül szükséges? Az egyik, hogy a lelkierőnket megőrizzük. A másik, hogy megőrizzük azt az egységet, amit a magyar nép – megjegyzem: a politikusok helyett – az elmúlt választásokon létrehozott. Harmadrészt pedig az akcióképességünket kell megőrizni: az éleslátásunkat, a hidegvérünket és a gyors cselekvésre való képességünket. Én a következő évben is mindig azt fogom majd a nemzetpolitikában is elsősorban fontosnak tekinteni, hogy mi az, ami elősegíti, és mi az, ami hátráltatja a megújulást. Tudom, hogy bizonyos irodalmi körökben Petőfit nem szokták arra a piedesztálra helyezni, ahova talán itt közülünk jó néhányan és én magam is helyezem, de soha nem volt aktuálisabb az a nemzetgyűléshez írt költemény, mint amilyen most, hogy mit kell tenni a régi épülettel, a régi épület köveit hogyan kell megvizsgálni, és hogyan kell egy megújult Magyarország épületköveivé alakítani. Meggyőződésem szerint soha nem volt aktuálisabb, és ez a nemzetpolitikára is igaz.
Megemlítek néhányat a modellértékű változásokból, amelyek Magyarországon bekövetkeztek. Még akkor is, ha egyébként ezeknek némelyike más szomszédos országban is megfigyelhető, azt gondolom, hogy a kivitelezés módja, technikai megoldásai azért némi egyediséget mutatnak. Ilyen az arányos adórendszer bevezetése – a fair és arányos adózás –, az együttműködésen alapuló gazdaságpolitika, amely az állampolgárokat ért megszorítások mellett igényt tart a nagytőke, a nemzetközi nagytőke részvételére is a terhek viselése esetében, és őket is bevonja abba a nemzeti együttműködésbe, amelynek eredményeképpen gazdasági mozgástérhez és lehetőséghez jutunk. Ide számolom a nagy reformokat, a nyugdíjreformtól kezdve a közigazgatási rendszer átalakításáig, amit a következő egy évben Magyarországnak végre kell hajtania, és a nemzetpolitikában ide számítom természetesen a kettős állampolgárságról szóló törvény végrehajtását. Mert most még csak egy döntést hoztunk, de még semmit nem tettünk. Pontosabban előkészületi munkálatokat végeztünk, de a végrehajtás még nem kezdődött meg. A kettős állampolgárság most egy szándék, valami, amit előkészítettünk, de még egyetlen kettős állampolgárságot sem adtunk ki az új törvényünk alapján. A munka még igazából most van előttünk, most kell majd elvégeznünk. És persze a MÁÉRT összehívását is ilyen, speciálisan a magyar jövőre adott magyar válasz egyik sajátos elemének látom.
Még egy dolgot szeretnék mondani a nemzetközi kapcsolatainkról. Annak érdekében, hogy senki ne értse félre a mondandómat, természetesen arról szó sem lehet, hogy a nemzetpolitikai szempontjainkat és a nemzetstratégiai érdekeinket bármilyen külpolitikai reláció érdekei alá rendelnénk. Pont fordítva; az összes külpolitikai relációnkat annak fényében kell alakítani, hogy a nemzetstratégiai és a nemzeti érdeket képviselő fölfogásunkból mi következik. Ezt csak a tisztánlátás kedvéért szerettem volna elmondani. Ugyanakkor az is világos, hogy a nemzetközi kapcsolatok rendszere radikálisan meg fog változni az előttünk álló néhány évben – vagy már meg is változott az elmúlt néhány évben. A korábban nagyon gyakran ideológiailag motivált kapcsolatrendszerek át fogják adni a helyüket az ideológiamentes kapcsolatrendszereknek. Ha Önök megnézik, hogy az Unió vagy akár az Egyesült Államok hogyan alakítja a politikáját Oroszországhoz, Kínához vagy Indiához, akkor ennek a jelét látja. Tehát az ideológián alapuló külpolitikai kapcsolatrendszer a világban át fog alakulni, és szerintem nekünk semmi okunk nincs arra, hogy mi továbbra is ideológiai szempontokon alapuló kapcsolatrendszert építsünk ki olyan országokkal, amelyekkel egyébként a pragmatizmus alapján építi ki mindenki a kapcsolatrendszerét. Hogy mást ne mondjak, most a legutóbbi francia–kínai találkozót idézhetném ide talán az Önök figyelmébe. Fölfogásom szerint tehát a nemzetközi politikában az előttünk álló jövő nem ideológiai csatáktól, egyes civilizációk alapértékeinek képviseletétől lesz majd hangos. Egy másfajta együttműködési versenyről szól majd. Létrejön a világon egy együttműködési verseny. Ez az Európai Unión belül számos problémát okoz majd egyébként, ennek a vitái zajlanak is, hogy ki tud jobb kapcsolatot kialakítani olyan fölemelkedő térségekkel, amelyekkel eddig nem volt divat még kapcsolatokat kialakítani, ki tudja a leginkább ideológiamentes és a legpragmatikusabb vagy legpraktikusabb kapcsolatokat kialakítani Brazíliától kezdve, mondjuk, Indiáig.
Az is nyilvánvaló, hogy az együttműködés első számú és leginkább kézenfekvő terepe a gazdaság. Szeretném Önöknek elmondani, hogy meggyőződésem szerint a következő évtizedben a legfontosabb nemzetközi politikai tárgyalási pozíció a gazdasági pozíció lesz. Nem hadi, nem katonai, nem vallási és nem ideológiai, hanem alapvetően gazdasági természetű. Szerintem ez Magyarországnak jó. Ez jó hír, mert ez veszélyezteti legkevésbé a békét, és ez ad leginkább lehetőséget arra, hogy aki ügyesebben fejleszti a saját gazdaságát, az tudjon történelmi léptékkel a leginkább előrehaladni. Nemzetpolitikai szempontból a nemzetközi ügyek jellegének megváltozása számunkra kedvező. És természetesen Magyarországnak van egy speciális küldetése, hogy ebben az újrarendeződő világban túl azon, hogy törődik a saját nemzetpolitikájával, a saját nemzettestvérei jövőjével, e Kárpát-medencei politika kialakításával a kultúrától kezdve a gazdaságig minden területen, aközben ebben az újrarendeződő világban részben történelmi okból, részben lelki okokból, részben érdekeink helyes megértéséből fakadóan nekünk egy közép-európai együttműködés kialakítása is érdekünk, és ebben Magyarországnak szerepet kell játszania. Ezt szimbolizálta az a körülmény, hogy először a történelmünk során az újonnan megválasztott magyar kormány első hivatalos útja Varsóba vezetett, és nem máshova. Ezt szimbolizálja az a körülmény, hogy hiába van megterhelve számos, sőt a legsúlyosabb nemzeti ügyeinkkel a szlovák–magyar együttműködés, mégis mindent megteszünk annak érdekében, hogy Szlovákiát bevonjuk egy közép-európai együttműködésbe, hogy ő is ott legyen ezen együttműködés keretén belül, és sorolhatnám tovább. A dolog lényege, hogy meggyőződésem szerint, ha koncentrikus körökben haladunk, akkor a magyarországi politika után a nemzetpolitika, és rögtön utána a mi küldetésünk egy Közép-Európa-politika megteremtésében fogalmazódik meg: egy közép-európai gazdaságpolitika, infrastruktúra-politika, fejlesztéspolitika, talán még a katonai együttműködés lehetőségét sem zárjuk ki, természetesen a NATO és az Európai Unió keretein belül. Tehát egy közép-európai együttműködés kialakítása is érdekünk.
Végezetül még arról szeretnék egy szót szólni, hogy milyen lelki alkattal tudjuk, és milyen lelki alkattal nem tudjuk elvégezni azt a munkát, amiről most beszélni próbáltam, milyen lelki alkat kell ahhoz, hogy a Kárpát-medencei magyar nemzet vagy a világban élő magyar világnemzet hajója ne hajótörést szenvedjen, hanem gazdag rakománnyal megrakva érkezhessen meg a békés kikötőkbe. Ehhez kell egy sajátos vezetői gondolkodásmód is. A vezetők felelőssége az ilyen korszakokban mindig nagyságrendekkel megnő. Mert az emberek el fogják végezni a munkájukat holnap is pontosan úgy, ahogyan elvégezték tegnap, a földeken is, az ipartelepeken is, az üzemekben is, a hivatalokban is, meg valószínűleg az akadémia kutatótermeiben is, de itt valójában az igazán nagy, megnövekedett felelősség a vezetőknél jelentkezik. Ahhoz, hogy ezt a vezetői felelősséget az ország javára tudjuk gyakorolni, szerintem – bármilyen meglepő – egy örökzöld könyvhöz kell visszanyúlnunk. Ismét Bibót kell olvasgatnunk. Ott található meg egy számunkra kedvezőtlen végkifejletet vett, de hasonlóan nagy átrendeződés idején írt írásban annak a lelki alkatnak a megfogalmazása, amire nekünk, a magyar nemzet Kárpát-medencei és azon túli vezetőinek egyébként szükségünk lesz. Bibó arra figyelmeztet bennünket, ha emlékeznek még erre, hogy a magyarság fejlődésének vagy a nemzeti gondolatnak, ha úgy tetszik, a közös nemzeti gondolatnak a legnagyobb gátja az, hogy nálunk többnyire hamis realisták állnak szemben túlfeszült lényeglátókkal. Na, most ezt a helyzetet kell kezelnünk. Tehát a hamis realisták szembenállása a túlfeszült lényeglátókkal. A lényeglátás nagyon fontos dolog, az egy pozitív szó. A túlfeszült lényeglátásban vannak a problémák. Tehát amikor a lényeglátásból akarjuk levezetni a soron következő pragmatikus döntésünket is, az nem fog menni, mert az olyan ideológiailag motivált döntéssorozathoz vezet, ami a végén valójában nem a javunkra, hanem ellenünkre szól. Ennyit a túlfeszült lényeglátókról. De nem ezt látom az igazi problémának. Ez a lelki alkat ugyan jelen van a magyar politikában, de nem uralkodik. Ami igazából komoly veszélyként jelen van, az a másik oldal, a hamis realitás kérdése. Tehát amikor hamis realisták állnak szemben egy középutas politikával, ezt tartom igazán problémának. A hamis realisták álláspontja nagyon könnyen összefoglalható, mert az körülbelül úgy hangzik, annak a rossz hírnek a hirdetésében ölt testet, hogy nincs mit tenni, mert Magyarország sorsa valahol önmagán kívül dől el: a tőzsdéken, a Világbank tárgyalótermében, a Gazprom csapjainál, meg a jóég tudja, még hol dől el, de semmiképpen nem itt. Ez a hamis realisták hangja, és ezzel szakítanunk kell. Ez ugyan gyakran nagyon logikusan hangzik, szépen ki is fejtik, önfelmentő is, de az a helyzet, hogy ebben nincs jövő. Ebben a gondolkodásmódban nincs lehetőség olyan döntésekre, amelyek valójában szolgálnák az ország érdekét
Ezért nekünk egy tárgyilagos és realista nemzetpolitikára van szükségünk, amelynek kiinduló pontja az, hogy egy percre sem felejtjük el, hogy az egységes magyar nemzet létezik. És ha innen indulunk ki, akkor van esélyünk arra, hogy jó döntéseket hozzunk. Ez még a döntés maga, ez csak esély arra, hogy jó döntéseket hozzunk. Garancia viszont arra, hogy soha többet olyan hibákat ne kövessünk el a nemzetpolitikában, mint amilyen hibák az elmúlt hat évben megnyomorították sok millió magyar ember életét. Ezeknek a hibáknak az elkerülésére soha vissza nem térő lehetőségünk és esélyünk van. Ennek szellemében kívánok a MÁÉRT-nak eredmények tanácskozást.
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket!
Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”25171,25196,25213,25215,25221,25248″}
