Kalita Gábor, publicista, képzőművész, kiállításszervező l950. november 5-én született Léván. Kerek életjubileuma alkalmából látogattam el a kétszintes, Pozsony-óvárosi műterem-galériájába, az Ateliér Gábriel-be, ahol legújabb olajképeinek, anszámblázsainak megtekintése után hosszasan elbeszélgettem vele alkotói életpályájáról, s arról, hogy miként is élte, éli meg a közösségszervező, a kurátor nagy-nagy emberismeretet, tapasztalatokat igénylő, nem mindig egyszerű feladatkörét.
Beszélgetésünk elején egy rövid pályaismertetőben bemutatom az alkotót: Kalita Gábor középiskolai tanulmányai után riporter, majd lapszerkesztő, 1976-198l között a Comenius Egyetem zsurnalisztikai szakán végzi tanulmányait. Mint örökös pártonkívüli, l970-1988 közötti időszakban számos cikket ír olyan tehetséges képzőművészekről, nemzetiségi kultúránk más területein tevékenykedő egyéniségekről, akiket – másként gondolkodókként – a kommunista hatalom mellőzött. 1988-ban pártutasításra elhagyja szerkesztőségét, s a megfigyeltek keserves pályájára lép. Szabad foglalkozású újságíró, lapokat tudósít, nehéz egzisztenciális körülmények között is fest, alternatív kiállítótermekben állít ki. Ugyanis az alkotó kora gyermekkora óta rajzol, fest, majd a tudósítói, szerkesztői pálya mellett 1979-ben ismét intenzíven fest, műtermi, esztétikai képzésben vesz részt. 1985-ben megrendezik első önálló kiállítását, részt vesz az underground mozgalmak szervezésében, munkájában, letiltott képzőművészek pincekiállításait látogatja. Később – egészen napjainkig – számos egyéni és csoportos kiállításon vesz részt alkotásaival. A rendszerváltás után társaival akkor ad ki – képzőművészeti és társadalmi – lapokat (Érdekes Újság, Kupola), amikor sorra hullanak el nemzetiségi lapjaink. 1994- től 1999-ig a Finest Kft. kiadói részlegének főszerkesztője, majd igazgatója. 1990-től tagja a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának, a Szlovákiai Képzőművészek Uniójának, s a Magyar Képző- és Iparművészeti Társaságok Szövetségének.1991-től az Atelier Gabriel kiadó, később műterem-galéria tulajdonosa, számos képzőművészeti katalógus, könyv kiadója. 1998-ban megalakítja a Pozsonyi Műtermek szabad művészeti társulást, 2006- tól a Pozsonyi Magyar Galéria művészeti vezetője. 1998-tól napjainkig kurátorként összesen 60 önálló és csoportos képzőművészeti kiállítást rendezett idehaza és külföldön.
Pályád eleve kínálja a kérdést, milyen impulzusok révén is alakult ki nálad annak idején ez a kettősség, az írás, a festészet …. Miként lehet ezt együtt művelni…?
Amikor két évvel ezelőtt harmincéves (1978-2008) festői pályám összefoglalójaként a Patina című kiállításomat földim, Duba Gyula író nyitotta meg, megfogalmazott egy olyan gondolatot, amelyik kérdésedre is feleletet ad: Kalita Gábor az írást és a festészetet egyszerre műveli… Ez valóban szó szerint értendő. Ugyanis az értelem és a tehetség irányítja mind a két művészi megnyilvánulást, az írás és a festészet technikája ugyanis begyakorolható, vagyis lényegében – úgymond – ez mellékszereplője az említett tevékenységeknek. Tehát nem a véletlen műve az sem, hogy a képzőművészek és a tollforgatók mindig is nagyon jó barátságban voltak, gondoljunk akár Miró és Picasso barátságára. A gondolat fonala azonos, közös, csak az egyik az ecset, a másik a tinta, a betű segítségével adja tudtunkra gondolatainak jeleit. De konkrétan felelve kérdésedre: annak idején, kölyökkoromban anyám bíztató szavára hallgatva, apám kiló számra vásárolta számomra a színes krétát, mert az volt a mániám, hogy a házunk melletti betonjárdára rajzoltam hatalmas figurákat, történéseket. Az úgynevezett alkotások mindig tökéletesebbek voltak, hiszen a pici szobrocskák faragása, apró tárgyacskák modellezése, az akvarell, a fényképezés mellett évekig űztem ezt a ténykedésemet, tehát ez volt az én korai sgraffitós korszakom. De apám aztán elvitt a híres Szabó Lajos festőművészhez, aki bár Budapesten élt, de a nyarakat szülővárosában, Léván töltötte. Ő vezetett be a klasszikus festészet titkaiba, a vedúta ábrázolástól a figurális kompozíciókig. A betűt egy 1932-ben gyártott Underwood írógép hozta el számomra. A hatvanas évek közepe a gitár korszaka volt, s én mint amolyan kis újító, az Ezermester című lapnak írógépen lepötyögtem, hogy miként is lehet egy sablonnal formára vágott fehér műanyag lapocska, két gomb, s egy elektromos hangszedő segítségével a spanyol gitárt – vizuálisan – elektromos gitárrá alakítani. A fényképes írást leközölték, díjazták, utána éveken keresztül, különféle témákban százszámra küldtem nemzetiségi lapjainknak tudósításokat. Praktikus oldala is volt ebbéli ténykedésemnek, hiszen a küldött honoráriumokból mindig tudtam festéket, ecsetet, no meg – írógépszalagot, s a fényképezéshez filmet, előhívót és rögzítőt vásárolni…
Ez egy valóban érdekes példája annak, hogyan is kúszott át a forma, a vonal az írógépedbe, s mit is idézett elő …
Igen, egy szélvihart idézett elő… Ennek ugyanis az volt a folytatása, hogy érettségi előtt egy hetilap jelezte, felvesz munkatársnak, hiszen ekkor már fotókkal illusztrált riportjaim garmadát közölték. Én persze főiskolára jelentkeztem, de bejelentették – ekkor már nagyban dúlt a Husák-korszak – nem vehetnek fel, édesapám hatvannyolcas múltja miatt. Ő ugyanis Léván, mint a szülői tanács elnöke, több éven keresztül amolyan közelharcot vívott a pártszervekkel a magyar iskolákért. A hatvanas években szülővárosomban még nem volt magyar középiskola. Így aztán elhelyezkedtem Pozsonyban egyik hetilapunknál, a főiskolát már később végeztem levelezőn, akkor, amikor már csitultak megtorlások.
Igazi nemzetiségi sors a tiéd … Az elkövetkező, közel húsz évben hogyan élted meg az akkori nemzetiségi újságírás pozitívumait, negatívumait?
Amikor már szerkesztő-riporteri munkakörbe kerültem, több éves tudósítói, fotóriporteri gyakorlatom révén nagyon könnyen beilleszkedtem, s többnyire a kultúra területén mozogtam. A szerkesztőség akkori utazási lehetőségei révén számtalan helyszínt meglátogathattam, emberek ezreit ismerhettem meg – beszélgetések, interjúk alkalmával. Találkozhattam például Vasarelyvel, az op-art atyjával Prágában, más kiváló képzőművészek műtermeit látogattam meg, például elbeszélgethettem festés közben Szász Endrével, a híres cseh származású Anderlével, s számos anyaországi hírességgel. Találkoztam Kassák akkor még élő leszármazottjaival, szlovákiai magyar képzőművészekkel készítettem interjúkat. Ma már szinte hihetetlen, mennyi embert, alkotót, tudóst, művészt állított félre az akkori vörös rezsim, micsoda figyelő apparátus regisztrálta minden lépésüket. A lehetőségeim keretén belül ezek közül többüket is bemutattam lapjainkban, később derült ki, milyen lelki segítséget is jelentett ez számukra akkor, az átkosban.
Volt olyan eset, amikor összeütközésbe kerültél a rendszer kiszolgálóival?
Több alkalommal is. Egyet megemlítenék, az esemény történelmi értéke miatt is. Például a nyolcvanas évek elején a Charta 77 képviselői olyan taktikát választottak az ellenállásban, hogy nem gyűléseket szerveztek, hanem kiállításokon vettek részt, meglátogattak félreállított írókat, színházak kulisszái mögött találkoztak, itt beszélték meg közös ügyeiket. Én több alkalommal is részt vettem az úgynevezett szobakiállításokon. Ez annyit jelentett az akkori gyakorlatban, hogy a félreállított képzőművész meghívta albérletébe képzőművész kollégáit, s mondjuk – például Prerovban éltem át ilyen találkozót – egy szűk, egyszobás lakásban bemutatta grafikáit, alkotásait. Másnap Pozsonyban behívtak az államrendőrségre, persze koránt sem véletlenül, chartás képzőművészek gyűltek itt össze, prágaiak, pozsonyiak, morvák. A szerkesztőségi – ilyen típusú – atrocitásokat inkább nem is említem. Nem titok, hogy nemzetiségi kulturális intézményeink, szerkesztőségeink is – nyüzsögtek a besúgóktól, s az ilyeneket kiszolgálóktól. Rendszerint a főszerkesztő, vagy a főszerkesztő-helyettes volt beszervezve. Én az utóbbi – s ennek rendszerszolga csicskásai miatt voltam kénytelen elhagyni a szerkesztőséget – 1988-ban.
Rövid ideig szabadfoglalkozású újságíró voltál, majd elérkezett a rendszerváltás …
Megalakítottuk a Csehszlovákiai Magyar képzőművészek Társaságát, amely tanácsának 17 évig én is tagja voltam. Kubicsko Kucsera Klára, Szabó Kinga művészettörténészek kitartó munkája révén számos katalógust adtunk ki, kiállítások sorát sikerült megrendeznünk. Én kiadót alapítottam, később műteremgalériát. Tehát ez a szabadság mégiscsak meghozta gyümölcsét…
A Pozsonyi Műtermek szabad művészeti társulás – amelyet 1998-ban alapítottál barátaiddal – már-már legendának számít nemzetiségi, s anyaországi képzőművészeti életünkben. Számos nagyszerű, főleg magyar jellegű kiállítás, és hát rengeteg ezzel járó munka áll a hátatok mögött …
Ehhez azt kell tudni, hogy az 1885-ben megalapított Pozsonyi Képzőművészeti Egylet – hadd ugorjunk egy nagyot! – 1945-ben, a Szlovák Parlament által megszüntetett szlovák, magyar, német testvérszervezete után a bizonytalanság éveiben, majd a vörös érában egyetlen magyar képzőművészeti csoportosulás nem alakulhatott Pozsonyban. Tehát a Pozsonyi Műtermek társulást – 1945 után elsőként – azért alakítottam meg pozsonyi képzőművész társaimmal, hogy mozgósítsuk a fővárosban élő, magyar nemzetiségű képzőművészeket. Az első években számos kiállítást szerveztünk, kiállítottunk a szlovák parlament kiállítótermeiben, s más helyeken. Ezek után olyan érzésünk támadt, hogy a jelzett helyszínek nem biztosítottak számunkra megfelelő terepet a magyar jellegű emlékező, emlékőrző kiállításainkhoz.
Ekkor indítottátok el – több társszervezettel együtt – 2006-ban a Pozsonyi Magyar Galériát…
Így igaz. Habár korábban is rendeztünk már emlékező kiállításokat, például Zs. Nagy Lajos költő barátunkról emlékeztünk meg alkotásaink révén, kellett egy olyan hely, ahol elsősorban magyar közönség előtt állítunk ki. A mi tagjaink ugyanis magyar szívű képzőművészek, mi nem álltunk rá az idegen kultúrák által kínált sznob, a globalizáció képére formált, jelekben érvényesülő stílusok becipelésére, ennek kényelmes, pénzt, dicsőséget, széleskörű elismertséget hozó imitálására. Számunkra Szent István üzenete fontosabb, mint mondjuk – példaként felhozva – a tibeti kultúra.
Ezt at művészi krédót – nemcsak honi földön, de az anyaországban, Románia magyarlakta vidékein is kimondottan sikeres – több kiállításotok témája is igazolja…
Számos hommage, avagy emlékező kiállítást is rendeztünk az évek során – természetesen nem egymás utáni sorrendben. Például József Attila, Kassák Lajos is azok közé tartozik, akiket alkotásainkon keresztül bemutattunk, de nagyon érdekes volt a Kempelen Farkas, feltaláló és világutazó emlékét őrző kiállítás is. Ezen kívül nemzetiségi nagyjainkra, művészbarátainkra is emlékeztünk, ezek közé sorolható többek között a már említett Zs. Nagy Lajos költő, szerkesztő, Janiga József illusztrátor festőművész, Dúdor István festőművész, akik mindannyian a baráti körünkbe tartoztak. Természetesen, s nem utolsó sorban szólni kell arról a fontos feladatkörünkről is, hogy a Pozsonyi Magyar Galériában eddig számos olyan szlovákiai magyar képzőművésznek is bemutatkozási lehetőséget nyújtottunk, aki távolabb él a fővárostól.
Két emlékőrző kiállításotok határainkon kívül is rendkívül nagy sikert aratott, s arat…
Igen. Az említett két kiállítás a Pozsonyi Műtermek büszkesége… A Hommage Esterházy János festmény, szobor és grafikai gyűjteményünket először 2008-ban állítottuk ki a Pozsonyi Magyar Galériában, azóta kilenc helyen tekinthették meg az anyagot a Kárpát-medencében. Budepesten négy helyen állítottuk ki az említett műveket, először a Budai várban, majd két iskolában, s az idén nyáron az Erdős Renée Házban. De ezen kívül láthatták a gyűjteményt Ipolynyéken, Ipolyságon, s más honi helyszíneken, novemberben ismét az anyaországban, Szombathelyen, majd Sopronban, az új évben Ausztria magyarlakta területein állítunk műveinkkel emléket a mártírnak.
Az idén avattátok fel új gyűjteményeteket, a Szent István Pozsonyban című anyagot…
Ezt először Pozsonyban állítottuk ki, majd a Szent István ünnepségek idején Tornalján, Rozsnyón, ennek egy része szeptemberben a romániai Nagybányán volt látható, s jelenleg Királyhelmecen van kiállítva, az év végén Szepsi értő közönsége láthatja műveinket. Természetesen támogatóinkat, segítőinket is meg kell említeni. A Szövetség Közös Célokért társulás, a Csemadok Választmánya, az Esterházy János anyaországi Emlékbizottsága sokat tett azért, hogy a két sikeres gyűjtemény vándorolhasson a Kárpát-medencében.
Tágas műtermedben itt látom az annak idején nagy sikert aratott, égetett umbrával patinált anszámblázsaidat is, de – mivel figyelemmel kísérem pályádat – számos új, egy kiállításnyi nagyméretű vászonképet is látok itt a falak mentén.
Hosszú ideig nem tudtam elszakadni a relief-szerűen kiképzett anszámblázsaimtól, a figurális kompozícióktól, a női aktoktól, s hogy éljek a te szójárásoddal, ezek némelyikére szintén felkúszott a betű is, ugyanis a kilenc darabból álló Vésett betűk sorozat tábláira saját verseimet véstem fel, ahol a betűnek az értelmi megjelenése mellett a vizuális küldetés is megadatott. Persze a hetvenes években – prágai esztétikai élményeim alapján is – állandóan kísért az új avantgárd, s most szintén készítek akrilokat ebben az általam preferált stílusban. Itt már letisztultabb a forma, a gondolat, az alakmegjelenítés szinte elmarad, s az átszellemültség alakul kifejezési formává.
Kiállításaidon a témájukban parafrázison alapuló képeidre sokan felfigyeltek …
Nagy kaland számomra, ha egy-egy hommage, vagyis emlékőrző képemet vagy objektumomat úgy festem meg, úgy alakítom ki, hogy használom annak az alkotónak a festői stílusát, vagyis ennek részleteit, akinek művemmel emléket kívánok állítani. Ilyen például az MS Mester tiszteletére című relief is, ahol egy nagyméretű kereszt alakzatba beépítettem egy kisebb táblaképet, mely tulajdonképpen a mester nyolc darabból álló oltárképe egyik darabjának, a Mária vizitációja Erzsébetnél című táblaképnek – olajfestmény másolata. A régi technika, festékkeverés módszerei, a stílus betartása itt kötelező. Ezt az egy és fél méter magas korpuszomat 2006-ban állították ki az Esztergomi Keresztény Múzeum kortárs galériájában. De most fejeztem be a Kőrózsa Gaudínak című alkotásomat, ahol – a világhírű spanyol építőművész, Gaudí iránti hódolatom jeléül – elkészítettem egy féldrágakövekből és ásványokból kirakott virágot, vagyis a modernismo stílusában kialakított táblaképet, amelyet Gaudí-s mozaikkal díszítettem. Ezek a parafrázison alapuló alkotásaim hatalmas segítséget nyújtanak akkor, amikor kurátori teendőim alkalmával egy-egy alkotó munkásságát dolgozom fel. Itt a művészeti, teoretikus tudásomat kiegészítik a gyakorlati képzőművészeti ismereteim is, így az úgynevezett ítélkezés korrektebb, életszerűbb, hiszen az említett értékelés átélt alkotói élményekre épít.
Hatvanadik születésnapod alkalmából ismerőseid, barátaid, művésztársaid nevében is hadd kívánjak Neked jó egészséget, számtalan új alkotást és még sok-sok nagyszerű, mindannyiunk számára jeles művészi élményt nyújtó, tartalmas kurátori tevékenységet, kiállítást.
Felvidék Ma, Hodúr Éva
Kalita Gábor, festőművész, szakíró alkotásainak társaságában…
Az Ateliér Gábriel műteremgaléria belső tere