Mostanában egyre többször jelenik meg cikk, amelyben szerzője arról értekezik, hogy hol van a gyerek helye? Érdekes dolog ez. Már többször leírtam, hogy csak sajnálni tudom azt, aki az újságból -Szlovákiában különösen az egyetlen magyar napilapból – akar tájékozódni, esetleg a szerint akarja időzíteni aktuális teendőit, mert akkor törvényszerűen mindenről le fog késni.
Óriási tévedésben él az, aki azt hiszi, befolyással van arra, hogy Szlovákiában ki milyen nyelvű iskolába íratja gyermekét, s az is, aki azt hiszi, hogy ezzel január 15. és február 15. között kell foglalkozni! Az egyéni alapú demokrácia Szlovákiában is alkalmazott torzszüleménye ugyanis annyira egyéni alapú, hogy szinte minden közösségi alapon alapvetőnek számító jogot eleve kizár, vagy annyira agyonkorlátoz, hogy az még a kizárásnál is rosszabb. Ergo egy családból csak és kizárólag a szülőnek van joga arról dönteni, hogy milyen tanítási nyelvű iskolába íratja gyermekét, s azt hisszük, ez így rendben van, pedig dehogy. Nincs rendben, mert egy ilyen területen hozott rossz döntés egy gyermek, sőt a további leszármazottakat figyelembe véve nagyon sok gyermek és generáció egészséges fejlődését veszélyezteti. Normális társadalomban ezért minden ilyen döntés mellé természetes módon kellene párosítani egy felülbírálati jogot, vagyis vétójogot, csak hát akkor eleve le kellene mondani az egyénen alapuló demokráciáról, s találni kellene helyette valami mást, lehetőleg jobbat.
Aki állattenyésztéssel vagy növénytermesztéssel foglalkozott, az tudja jól, hogy természetes módon létezik egy ilyen kiválasztó rendszer. Az, hogy pl. ki milyen fajta egyedeket nevel, olyan sokféle szűrőn átmegy, hogy mire ki-ki eljut a döntése meghozataláig, igen kicsi marad a tévedés lehetősége. Persze el kell fogadni, hogy így sem lesz mindenkiből mintagazda, de a borítékolható bukások is minimálisak egy ilyen rendszerben. Az ilyesfajta döntések meghozatala is egyéni a végső fázisban, de előtte beleszól a nagyszülő, szomszéd, jóbarát s még ki tudná felsorolni, ki mindenki, mire az érintett lelkében megszületik a végső döntés pl.: Elbontom a fóliavázat, mert nincs értelme piacra termelni, építek belőle magamnak kisebbet, amiben megtermelem azt, ami az asztalra kell, paprikából ilyet, paradicsomból meg ezt és ezt. Kérdem én, hol van meg mai közösségeinkben az az erő, ami nagyszülőtől a keresztszülőkön át a szomszédokig arra ösztökélné az egyéneket, hogy amikor évente egyszer eljutunk a beiratkozásig, akkorra világosan megmondja a végső döntést meghozó szülőnek, hogy ezt, vagy azt gondolom az ügyről. Az jó kérdés volna, miért is mondunk le arról, hogy véleményt mondjunk ilyen ügyekben is, ne csak vetőmag, permetszer stb. ügyében.
Csak valószínűsíteni tudom, hogy ha nem is tudatosítjuk, legalább érezzük, itt most ilyen ügyben véleményt mondani “kicsivel” nehezebb, mint az előbb felvázolt kérdésekben, már csak azért is, mert a vetőmag kérdése maximum egy évre szól s a minősítés általában egy fél év alatt megszületik döntésünkről, s a következő évben van/lehet javítási kísérletünk, míg az iskolaválasztási kísérletezés elég magas fokú balgaság kategóriájának vezető jelensége. Ezért csak azt tartom járható útnak, ha a sajtóterméket a megfelelő célra használva alkalmazzuk, és ezenközben nem félünk véleményt mondani néhány fajsúlyosabb problémáról sem, de kizárólag jól adatolható, konkrét tapasztalati tények birtokában. Ez a terület a legalkalmatlanabb a felelőtlen álmodozások számára. Persze egyre nehezebb lesz az “elromlott, hát dobd ki” fogyasztói magatartás követőivel megértetni, hogy vannak dolgok, amiket nem egykönnyű kidobni, sőt az is lehetséges, hogy az elrontottat javítani értelmesebb vállalkozás, mint kidobni. Ne feledjük, amíg valamit javítgatok, azalatt ismerem meg igazán a dolog lényegét, s talán csak ezek után juthatok el olyan szintű felelősségvállalásra, amikor esetleg kijelenthetem, hogy ez sajnos kidobni való.
Most már csak az marad eldöntendő kérdésként, hogy az anyanyelvi oktatás a kidobandók közé tartozik-e. De ne feledjük, ha véletlenül valaki erre a kérdésre igennel felel, akkor a szlovák nyelvű oktatást is kidobandónak ítéli. Ugyan már, kedvesem, csak nem gondolod, hogy a szlovák nyelvű iskolát kizárólag a magyar anyanyelvű gyerekek számára találták ki?
Mielőtt valaki írásom alapján kívánna dönteni, felhívom figyelmét arra a körülményre, hogy 61 éves létemre, szlovák nyelvű egyetemi végzettségem mellett magyar tanítási nyelvű iskolákban tengettem életem utolsó évtizedeit, tehát nincs tapasztalatom (több) a szlovák nyelvű iskolákról, mint más halandónak, viszont a szlovákiai oktatási rendszert elég jól ismerem ahhoz, hogy nyugodtan kijelentsem, benne van a sunyi hátsó szándék alapos mértékben. De ez már politika, s az az önös érdekű hazudozók és csalók terepe, amiben minden lehetséges, még addig is eljut néhány vitéz vagy delnő, hogy olyan kijelentésekre vetemedik, hogy ha Kossuth, vagy Széchenyi mércéjén nézem őket, akkor halálos fenyegetést jelentenek számomra, de nem adom egykönnyen magamat. Ha rajtam áll, még néhányszor szívesen visszajövök az intenzív osztályról, mert onnan már a Jóisten üzenetét is tolmácsolhatom, miután megvitattuk, hogy van-e még valami dolgom e világban.
Jelenleg bizonyára van, mert miért lennék még mindig itt, ha az céltalan volna? Bizonyára meg kell még írnom néhány cikket, el kell mondanom néhány helyen, amit gondolok az anyanyelvi oktatásról, ha másért nem, akkor csupán azért, hogy mások is elmondják, talán nálam érthetőbb módon s megalapozottabban mindazt, amit egy huszon-, harmincegynéhány éves szülőnek el kéne mondani, nemcsak január 15-e környékén, de akkor mindenképpen.
Tisztelettel: Varga Lajos, Búcs
Felvidék Ma
