Az Újszövetségből ismert kifejezés, de, mivel minden szentmisében elhangzik az áldoztatás előtt ez a fohász, szinte már megszoktuk, hozzá tartozik a vallási nyelvünkhöz, hogy Jézust azonosítani szoktuk az Istennek feláldozott báránnyal. A koncert-misék is népszerűsítették az „Agnus Dei” tételt, ezért már rá sem kérdezünk ennek a fogalomnak az eredetére. Jeremiás próféta, aki talán a legtöbbet szenvedett prófétai küldetése miatt „leölésre szánt bárányhoz hasonlította magát” (Jer 11,19), s amikor a messiás prófétai értelmezése elterjedt, a Jeremiás típusú prófétát szívesen mutatták be úgy, mint szenvedő áldozatot. Ez hívta fel a keresztény teológusok figyelmét a Deutero-Izajás könyvében található un. „Ebed Jahve” dalokra (Iz 42,1-9. 49,1-6. 52,13-53,12), az Úr szenvedő szolgájáról szóló énekekre, melyek szintén szenvedő messiási értelemben értelmeződtek az Újszövetségben. Igaz az evangéliumokban nem igen találunk olyan utalást, amely Jézus szenvedése, és ezen szövegek közötti kapcsolatot hangsúlyozta volna. Ezért sokan úgy gondolják, hogy először Fülöp apostol kapcsolta ezeket a helyeket Jézus szenvedésének elbeszéléséhez, messiási szerepének új típusú bemutatáshoz, amikor az Apostolok Cselekedetei könyvében leírt elbeszélésben az egyiptomi tisztviselőnek elmagyarázza Izajás 53,7 értelmét. Az evangélisták emlékeztek, hogy Jézus hallgatott Pilátus előtt, tehát rá illik Izajás kijelentése, az áldozati bárányról, mely „nyírója előtt nem nyitotta ki ajkát”. Nagy kérdés, hogy vajon Keresztelő János is erre a szövegre gondolt, amikor találkozott Jézussal?
Annyi bizonyos, hogy Jézus tanítványainak asszociációját meghatározta az utolsó vacsorán elhangzott mondat. Jézus a pászka bárányt, mint áldozati bárányt, azonosította saját testével. R. Eliézer 29 mondása szerint, mellyel a Kiv. Könyve 12-t magyarázza „A körülmetélés Szövetségének véréért és a húsvét véréért szabadítottak ki benneteket Egyiptomból”. Ismerős, hogy a szabadulás előtt a zsidók házaik ajtófélfáit vérrel kenték be. Keresztelő János Jézust küldetése elején, mint áldozati személyt tüntette fel, de később erről Jézus beszélgető partnererei hallgatnak. Ez a Jézusi felségcím úgy mutatja be őt, mint aki személyében engeszteli ki magával az Istent az egész emberiségért. Ez az oka annak, hogy a keresztények, amikor Krisztus követésére vállalkoznak, akkor mindig áldozatot is vállalnak.
A közösségért áldozat hozó ember, a keresztény közösségben mindig értékes embernek számít, sőt úgy gondolták, hogy a nagy célok megvalósítása lehetetlen anélkül, hogy valaki ne hozna áldozatot érte. A kereszténység legnagyobb célja az Isten országának megvalósítása pedig, csak élet áldozatok árán történhet. Az új közösség kiépítése rengeteg áldozatot követel, és csak önfeláldozó emberekkel épülhet. Az újabb kor laikus társadalma leértékeli az áldozatot, szükségtelennek tartja. Sőt Goncsarov azt gondolja, hogy sok esetben szükségtelen áldozatokat, hoznak az álnok emberek, csak azért, hogy „ szükségeseket ne kelljen meghozni”. Igaz Flaubert azt gondolja, hogy boldogságot és szépséget csak „áldozattal lehet elérni”. A magyarok számára rossz hírű politikus Clemenceau úgy vélte, hogy „azzal, hogy beszélünk róla, a dolgok nem változnak meg, fel kell magunkat áldozni értük”.
Az ezredvégen menekülünk az áldozat elől, sok esetben a másokért hozott áldozat elől is, s ez igen sok fájdalomba kerül. Talán fontos lenne észrevennünk, a legnagyobb dolgok mindig csak ésszerű áldozatok árán valósulnak meg, s ezeket meg kell hozni valakinek. Jézus áldozattá vált értünk, a keresztények is csak áldozatok árán képviselhetik Mesterüket. Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, hangzott el az evangéliumban. Igaz, nagyon kell szeretni céljainkat, hogy áldozatot is tudjunk hozni értük.

Felvidék Ma, Dr. Benyik György-VP