Szlovákia többnemzetiségű ország, lakosságát különböző nemzetek alkotják. Mi, magyarok őslakosnak számítunk az országban, bár jobban szeretik, ha inkább kisebbségnek hívjuk magunkat. Mint magyar nemzetiségű szlovák állampolgárok elsajátítjuk az állam hivatalos nyelvét, és ha szükségünk van rá, használjuk is.
A déli országrész magyarlakta városaiban és falvaiban is gyakran használjuk mindkét nyelvet – szükség szerint. Akadnak olyan hivatalok, ahol nem fogadják el a magyar nyelvet, még a magyarul tudó alkalmazottak sem, de egyes üzletekben is hasonlót tapasztalhatunk a magyarlakta vidékeken is. Városunkban, Dunaszerdahelyen – talán meg merem kockáztatni – még jó helyzetben vagyunk, hiszen a mindennapi érintkezés során – akár hivatali, akár üzleti – anyanyelvünket használjuk és használhatjuk. Reméljük, nemcsak mi, hanem még a bennünket követő nemzedékek is. Természetesen tisztelet illeti meg azokat a hivatalnokokat, üzleteseket, akik szlovák nemzetiségük ellenére megtanulták a magyar nyelvet, és kedvességükkel igyekeznek feledtetni a nagypolitika által gerjesztett nemzetiségi uszítást.
Az üzletesek, vállalkozók érdekes csoportot képeznek. Ugyebár az ő érdekük, hogy sikeresek legyenek a vállalkozásukban és minél több helyen, minél több árut tudjanak eladni. Ehhez meg kell szólítaniuk a vevőket és be kell csalogatniuk az üzletükbe. Mivel a vásárlóközönség a déli országrészben – és ez városunkra duplán érvényes – magyar, így a termékeiket kínáló vállalkozóknak talán természetes lenne, hogy az adott nemzetiség nyelvén is hirdessék üzletüket vagy tüntessék fel cégtáblájukon a mesterségüket.
De mivel találkozunk? Talán elszomorító lesz a válasz, de merjük kimondani: az egynyelvűség olcsóbb! Olcsóbb, mivel szlovák a hivatalos nyelv, így azon a nyelven kötelességük az üzleti és egyéb szabályokat betartani. Elég nekik az egy nyelv, hiszen, ha már magyarul is fel szeretnék tüntetni a várost behálózó reklámtáblákon a hirdetéseiket, akkor pluszköltséggel kellene számolniuk. Igen, a magyar nyelv pluszt jelent sokszor a felvidéki születésű magyar nemzetiségű vállalkozónak! Mosolygunk rajta? Ne tegyük! Sétáljunk csak egyet városunkban, és nézzük meg a reklámtáblákat, vagy a postaládánkba oly sokszor bedobott reklámújságok bármelyikét! Vagy nézzük meg az üzletek kirakatainak feliratát! Elszomorító aránnyal találkozhatunk. Egynyelvűség! És nem magyar nyelven, talán ezt nem is várjuk el. Szlovákul, csak szlovákul! Vajon az egyes vállalkozók nem engedhetik meg maguknak, hogy a szlovák nyelv mellett magyarul is feltüntessék portékáik, üzletük megnevezését? Mekkora fáradalom lehet magyarra lefordítani egyes kifejezéseket? Talán nem érdemli meg a magyar vásárló, hogy anyanyelvén is elolvashassa a hirdetési tájékoztatókat?
Az egynyelvűségnek messzemenő következményei is vannak. Ha már az üzleti életben sem használjuk magyar nyelvünket, akkor a kultúra területén és a néphagyományok őrzésében is előbb-utóbb felesleges lesz! Ezt akarjuk? Szent István királyunk is hangsúlyozta Intelmeiben, amelyeket fiához, Imre herceghez írt: „Mert az egynyelvű ország gyenge és esendő.”

Felvidék Ma, Karaffa Attila