A felvidéki Ghymes együttes ma este a Budapesti Kongresszusi Központban mutatja be új lemezét, a Szikraszeműt. Az esemény kapcsán Szarka Tamás, a Ghymes frontembere a Magyar Hírlapnak adott interjút. Szó volt zenéről, művészi tudatosságról, felelősségről, bátorságról, és az álomról, hogy Szlovákia egyszer talán büszke lesz magyarságára. Jelenleg – Szarka Tamás szerint (is) – Szlovákiában virágzik a hungarofóbia!
– Kimondhatjuk, hogy a Ghymes egyfajta hidat képez a felvidéki magyarság és az anyaországiak közt?
– Igen, ma már határozottan felvállaljuk ezt a szerepet, bár kezdetben ez egyáltalán nem volt tudatos a részünkről, és ami a zenét illeti, ma sem az, bár az attitűd lassan beszivárgott a mindennapjainkba, a koncertjeinkbe. A muzsikálást azonban nem tudatosan, a ránk aggatott jelzőknek és külső elvárásoknak megfelelve csináljuk. Számunkra a zenélés egészen másról szól, ez valami mélyebb, ösztönösebb dolog. Hogy aztán a végeredmény kinek mit jelent, az megint más kérdés, de úgy tűnik, rátaláltunk valamire, amire nagy igény volt évtizedekkel ezelőtt és ma is.
– Népdalokkal indultak, aztán jöttek a versfeldolgozások, majd a saját szerzemények. Hogyan találtak rá a maguk hangjára, a saját témáikra?
– Én sokkal korábban találkoztam az irodalommal, mint a zenéléssel. Hétéves korom óta írok verseket, tehát a késztetés saját szöveg létrehozására kezdettől megvolt bennem, ahogy Gyulában (Szarka Gyula – a szerk.) is, ám sokáig csak a fióknak írtam, a magam szórakozására.
– Mikor találtak rá a magyar népzenére?
– Gyerekkorom óta muzsikálok, tehát a komolyzene szeretete már nagyon korán belém ivódott, később pedig felfedeztem magamnak a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek fantasztikus, dübörgő magyar rockzenéjét, amelyhez mifelénk, a Felvidéken egyébként nagyon könnyen hozzá lehetett jutni. Aztán innen, a klasszikus és a rockzene felől találtam rá a népzenére, amikor elindult nálunk a táncházmozgalom. A számomra vadonatúj hangzás és nyelvezet derékba talált, s elképesztő felismeréseket hozott el. Lenyűgöztek a csodálatos magyar táncok és versek, amelyek az anyanyelvünkön szóltak hozzám, és akkor, ott végérvényesen átadtam magam ennek a muzsikának. Persze úgy, hogy közben sohasem szakadtam el teljesen a klasszikus zenétől és a rocktól sem. A különböző hatásokat ötvözve, de mindvégig tartva magam az autentikus népzenei alapokhoz alakult ki hosszú évek alatt az, amit ma Ghymes-hangzásként emlegetnek.
– És amikor már megvolt a forma, akkor jöttek a saját témák.
– Igen. Kezdettől volt véleményem a minket körülvevő dolgokról, nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy a naptár éppen milyen napot mutat. Nem értek egyet azokkal, akik szerint ki kell várni a megfelelő időt, amikor már nem eshet bántódásunk azért, mert őszintén elmondjuk a véleményünket. Szerintem ez nem más, mint gyávaság, nekünk viszont nincs időnk illedelmeskedni. Fel kell vállalnunk a pillanatot.
– Most éppen mi az, amit fel kell vállalniuk?
– Akárki akármit mond, Szlovákiában virágzik a hungarofóbia. És ezt nekünk meg kell fogalmaznunk. A gyűlölet lefolyik föntről, leér az utcára, az üzletekbe és az óvodákba, a gyerekek közé. Természetesen nem ez tölti ki az életemet, de nem tudom kikerülni, mert körülvesz minket, és ha úgy adódik, megírom. Persze nem ez a legfontosabb, de ez is van, ezzel is kezdeni kell valamit.
– És a kettős állampolgárság kérdése?
– Szlovákia részéről ez egy hisztéria, semmi más. Kezelni kellene végre a helyzetet. Tetszik, nem tetszik, mi magyarként élünk Szlovákiában. Soha fel sem merült bennünk, hogy átköltözzünk a mostani Magyarországra, mert Felvidéken születtünk, ez a hazánk.
– Hogyan fogalmazná meg a küldetésüket?
– Ezt hadd fogalmazza meg inkább a közönség. Mi csak tesszük a dolgunk: zenélünk.
Magyar Hírlap: Zs.N
Felvidék Ma
