(Frissítve) Sem a szlovák, sem a magyar fél nincs felkészülve arra, hogy komoly vitát folytasson Esterházy Jánosról – írja a Bűnöző, vagy szent? Esterházy se az egyik, se a másik nem volt című kommentárjában a szlovák Sme napilap mai száma. Ugyanakkor úgy látja, hogy a komoly vitát az egyik oldal sem akarja komolyan. „A szlovákoknak szükségük van a magyar fasisztájuk képére, a magyaroknak mártírjuk képére” – szögezi le a szerző, Peter Morvay.
„Szlovák szemszögből Esterházy János fasiszta és háborús bűnös volt, magyarból mártír és szent. Mindkét nézet enyhén fogalmazva le van egyszerűsítve, s a mai napig mindkét oldalnak inkább csak önigazolásra és politikai tőkeszerzésre, nem pedig a történelem objektív megismerésére vagy komoly vita alapjául szolgál” – írja Morvay. Azt állítja: bár mindkét fél vitára szólít fel, konkrét tetteiben és nyilatkozataiban azt bizonyítja, hogy arra nincsen felkészülve, s azt nem is akarja.
„A történelemmel való kiegyezés mindkét oldalnak csak annyit jelent, hogy a másik félnek kivétel nélkül el kell fogadnia az ő értékelését” – mutat rá a szerző.
Szerinte jelenleg a magyar fél az, amely többet beszél a párbeszéd szükségességéről, de csak azért, mert a mai helyzet a magyaroknak kevésbé felel meg, mint a szlovákoknak. Jó példa erre a most folyó szlovákiai Esterházy-emléknapok. Morvay azt állítja: a rendezvényekkel a magyar oldal egy-két kivétellel csak a szlovákiai magyarokat szólította meg, míg „az ország többségi lakosságát egyszerűen ignorálják”.
Ez a szemlélet jellemzi az Esterházy emléknapokat is, csak a szlovákiai magyar közösség véleményének a megerősítésére szolgálnak. A szlovákok megszólítását a szervezők – köztük a pozsonyi magyar nagykövetség és a magyar kulturális központ – inkább csak mímelték, vagy hiányzik a józan ítélőképességük, ha azt hiszik, hogy azzal, amit előkészítettek, meg lehet szólítani a másik oldalt.
No de ki is az a másik oldal? S valóban meg lehet szólítani? Milyen a cseh és szlovák történészek szemével Esterházy János?
A cseh és szlovák történetírás meglehetősen beszűkült Esterházy János értékelésében. Forrásai szűkösek, szinte kizárólag ugyanazt mondja, ismételgeti és idézi minden megszólított. És tovább él a politikus gróffal kapcsolatosan az a szemlélet, amit Anton Rašla ügyvéd idéz a Tiso-perről kiadott memoárjában Esterházy halálos ítélete kapcsán mint legfőbb érvet: „… hisz elvégre magyar volt…“
Ecce Homo – János Esterházy címmel 2007. március 8-án, mírovi halálának 50. évfordulóján Libor Vykoupil a Cseh Rádióban beszélt a grófról, akit a két háború közötti Csehszlovákia és a háborús szlovák állam jelentős, a magyar kisebbség érdekeit képviselő politikusának nevezett. Emlékeztetett rá, hogy az 1989-es rendszerváltást követően Esterházy Malfatti Alice, Esterházy János lánya lépéseket tett apja rehabilitálásáért, amelyre azonban valószínűleg soha nem kerül majd sor, mondta. „A gróf úr ugyanis magyar volt, aki végig bízott az első világháborút lezáró békeszerződések döntéseinek megváltoztatásában Magyarország javára, illetve inkább Nagy-Magyarország javára. Politikai szereplése is mindig ilyen dimenzióban zajlott, és ez az évek múlásával is a csehszlovák állam belső ellenségévé teszi, s figyelmen kívül helyez minden enyhítő körülményt, amelyről pedig nem kellene hallgatni.“
A cseh politikatörténeti szemlélet szerint Esterházy a magyarországi politikusok közül azokkal tartott fenn jó kapcsolatokat, akik határrevíziót akartak, s bár támogatta Edvard Beneš elnökké választását, később mégis a szlovák autonomistákkal szövetkezett (Hlinka néppártjával), a „minél rosszabb, annál jobb“ jegyében, mert Csehszlovákia szétverésétől a magyar érdekek beteljesülését remélte. Ezért üdvözölte a Kassára bevonuló Horthyt a bécsi döntés után, ezért köszöntötte rádióbeszédben az önálló szlovák államot, bár ezután egyedüli magyar politikusként védte a magyar kisebbség érdekeit a szlovák parlamentben. Az, hogy egydüliként szavazott a 68/1942-es, a zsidók deportálását elrendelő törvény ellen, nem menti fel a háborús bűnösség alól, mert nem humanitárius szempontok vezették, hanem magyar érdekek. Cseh és szlovák „értékelői“ szerint ugyanis Esterházy csak azért mondott nemet a zsidók kitoloncolására, mert abban az időben ezt Magyarország is elutasította, és mert attól tartott, hogy hasonló sorsra jutna a szlovákiai magyar kisebbség is. A háború után Gustáv Husák dolgozószobájából hurcolták el a szovjetek a gulágra, ahol éppen a magyarok jogfosztása és kollektív bűnössége ellen tiltakozott. Itthon – távollétében – háborús bűnösként halálra ítélték, s amikor 1949-ben visszatérhetett Pozsonyba, letartóztatták és bebörtönözték. Halálbüntetését 1950-ben életfogytiglanira változtatták, s a morvaországi mírov börtönében halt meg 1957-ben. „Büntetése mértékét illetően lehetnek kétségeink, de hogy felelősségre kellett vonni, az kétségtelen“ – zárult a cseh történészi eszmefuttatás.
Gyakorlatilag ez a szemléletmód tükröződik vissza a szlovák történészek Esterházyra vonatkozó értékeléseiben is mind a mai napig. Viszonylag kevés forrással dolgoznak, a szlovák életrajzi lexikonra hivatkoznak kútfőként, illetve E. Fehér Pál kommunista-moszkovita újságíró értékeléseire mind a mai napig (Stanislav Mičev). Nem csoda hát, hogy szemére vetik származását, nemesi rangját, amit csak tetéz, hogy magyar volt. A szlovák értékelésekben azonban amikor Csehszlovákia szétveréséről beszélnek, általában kihagyják belőle a szlovák autonomistákat és Hlinka néppártját, illetve Martin Rázus Szlovák Nemzeti Pártját is, helyette esterházy magyar pártját Konrád Heinlein szudétanémet pártjával teszik meg felelősnek a történtekért, Esterházyt pedig úgy állítják be, mint a Budapest által kézi vezérléssel irányított politikust. Ilyen jellegűnek – vagyis Budapest ügynökének – állítják be azt is, hogy részt vett több, a határrevízióval kapcsolatos nemzetközi tárgyaláson, figyelmen kívül hagyva, hogy a magyar kisebbség politikusaként vett részt a munkában. A Tiso-féle szlovák állam parlamentjében végzett munkájáról is azt állítják, elsősorban Magyarország érdekeit védte itt is. Ivan Kamenec szerint az, hogy Esterházy egyedüliként nyíltan a zsidók deportálását elrendelő törvény ellen szavazott 1942-ben, „kétséget kizáróan nagy erkölcsi tett volt“, Anton Hrnko szerint azonban ez nem menti fel bűnei alól. „Erkölcsileg azért nem, mert nem a humanizmus vezette, hanem a színtiszta magyar sovinizmus, s ezt a szavazásáról írt levele is bizonyítja. Ezek az indokok nem emberségből fakadtak, sem filoszemitizmusból. Tárgyi szempontból meg azért nem, mert a szlovák parlament sok képviselője ennek a törvénynek a megszavazásával nem a zsidók Szlovákiából való kitoloncolását akarta elérni, hanem épp azt akarta megállításni, méghozzá a zsidó-kódex visszavonásával, mely alapján Tuka a zsidók deportálását már megszervezte (kb. 45 ezer főét a sarkalatos törvény elfogadásáig). Hrnko szerint az Esterházy által meg nem szavazott törvény valódi tartalma az, hogy „ennek a lényegében antihumánus törvénynek az alapján jelentősen enyhültek a zsidó-kódex rendelkezései, és végső soron ennek a következménye lett a zsidók deportálásának leállítása“. A parlament akkori elnöke (Sokol) és akkori képviselője (Peter Zaťko, aki azért hiteles forrása a szlovák történetírásnak, mert részt vett a szlovák nemzeti felkelésben) azt állították Esterházyról: „aktív szereplője volt mindennek, ami a háborús Szlovák Köztársaságban történt, tehát teljes felelősséggel tartozik mindenért“.
A szlovák történetírás Esterházy szemére veti, hogy „tipikus úri politikus volt“, bízott a revízióban, „kétségkívül antiszemita volt“, bár nem támogatta a zsidókérdés náci megoldásait. E. Fehér Pálra hivatkozva megállapítja: bár ő maga nem volt fasiszta, „csak egy gróf“, az általa vezetett párt fasiszta volt. Büntetése talán túlzott volt, de hibás lépéseiért megérdemelte a felelősségre vonást.
Nem sokban különbözik az utóbbi húsz évben keletkezett értékelésektől a legfrissebb, Martin Lacko történészé sem, aki a Nemzeti Emlékezet Intézetének munkatársa. A kassai Esterházy-mellszobor felszentelése kapcsán ő is provokációról, a szlovák-magyar viszony rontásáról beszélt. „Esterházy annak ellenére, hogy milyen változásokon esett át börtönévei alatt, Szlovákiában az irredentizmus és Dél-Szlovákia megszállásának jelképe továbbra is, mert ezt a személyes részvételével sikerült elérni. A megszállás első napjaiban Kassán ünnepi beszéddel köszöntötte az oda bevonuló Horthy Miklóst“ – nyilatkozta a Sita hírügynökségnek Lacko, aki szerint Esterházy már a harmincas években aktív államellenes és irredenta tevékenységet folytatott. Célja az volt, hogy Szlovákiát Magyarországhoz csatolja. Henlein nácijaival segítette a náci agressziót a demokratikus Csehszlovákia ellen, melyet művi és életképtelen államalakulatnak tartott. Lacko szerint Esterházy Budapestnek kémkedett, s ezért komoly pénzeket is kapott. Hozzájárult Dél-Szlovákia elszakításához. 1938-1945 között a szlovák állam parlamentjének képviselője volt, tehát annak vezető politikusai közé tartozott. Beszédeiben ünnepelte a náci Németországgal kötött szövetséget, közismert volt zsidóellenes nézetiről. És bár a kitoloncolásuk ellen szavazott, magát továbbra is antiszemitának nevezte, s bevallottan attól félt e törvény kapcsán, hogy a magyar kisebbség is hasonló sorsra jut. E tevékenységért ítélte őt halálra 1947-ben a népbíróság.
Ez a szemléletmód, ez a kettős mérce a történelmi tények megítélésében nem csupán a történész szakma sajátja, ugyanígy jelen van a közoktatásban, leképződik a többé vagy kevésbé iskolázott-képzett értelmiségiek gondolkodásában is. A fenti szemlvények nem radikális-nemzeti médiákban láttak napvilágot. Aki igazán elrettentő állásponttal szeretne megismerkedni, az keresse fel a Panslovanská únia/Pánszláv Unió honlapját.
Felvidék Ma, on, ngyr
