A Magyar Fórum június 2-i számában Medveczky Attila főszerkesztő „Akinél a haszon határozta meg az öntudatot” című írása olvasható Ľudovít Štúr próbálkozásáról, amely sorn az egyetemi ösztöndíjak megszerzése kapcsán magyarnak vallotta magát.
A trianoni diktátumot követően, azoknak a népeknek, akik megkaparintották a magyar területeket szükségük volt hősökre. Ezek legendás alakok voltak, vagy pedig élők, de korán sem olyan nagyok, mint, amilyennek leírják őket. Itt van példaként Ľudovít Štúr, akiről azt olvashatjuk a lexikonokban, hogy a szlovák nemzeti mozgalom vezetője, a szlovák irodalmi nyelv megteremtője, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ellen harcoló szlovák önkéntes résztvevőinek toborzója volt. A szlovákok az Esztergommal szemközti Párkányt Štúrra gondolván nevezték el Štúrovónak. No de nézzük csak meg, maga Štúr minek is gondolta magát? Szlováknak, vagy magyarnak? Vajon a nagy szlovák mozgalmár az 1840-es években mit írt saját identitásáról? Történt, hogy Štúr a hallei egyetemen tanult és ott mindennemű stipendiumot, ösztöndíjat meg akart szerezni. Tomka Kálmán, gróf Zay Károly titkára – Stúr Zay Ugrócon született– szemére vetette a Társalkodó lapban, hogy Štúr soha nem mondta magát magyarnak, csak mikor az ösztöndíjak után járt. Nosza erre megorrolt „hősünk” és egy válaszcikket, egy ún. igazítást írt a lap 1841-es április 28-ai számában. (A cikket Galán Géza színművész bocsátotta rendelkezésünkre, melyből az idézeteket az akkori helyesírás szerint vesszük.)
„Mindenek előtt biztosítom vádolómat, hogy én mindig s mindenütt magyarnak tartám s mondom magam, de soha született magyarnak, mint tán ő azt kívánta volna, mivel ez össze nem férne azon valósággal, hogy én született szláv vagyok; s épen nem tartozom azokhoz, kik olly könnyen egy táborbul másikba költöznek, kiket nyelvük másoknak mond, s másoknak ábrázatjuk. Illy embereknek soha barátja nem valék, ennél fogva nem is követtem példájukat, s jó lelkiismerettel nem is követhetem.” Írja az a Stúr, aki emitt még magyarnak tartja magát, ám 1848-ban szlovák szabadcsapatokat akart küldeni a magyar szabadságharcosok ellen. Ennyire volt ő magyar. Természetesen akkor a Habsburg –ház kártyakeverői álltak a háttérben. Ma meg az oroszok és az európai liberálisok.
De maradjunk az egyemnél. Voltak bizonyos ösztöndíjak, melyek magyaroknak jártak. Ha Štúr azt mondta volna magáról, hogy ő szlovák, akkor nem pályázhatta volna meg. Így ő magát magyarnak vallotta csupán haszonból. De miként is védekezik Štúr? „A hallei egyetemnél törvényesen az van rendelve, hogy a magyar stipendiumok alapítóinak emléke minden negyedévben egy Magyarországban születettől latin nyelven szerkesztett és szónoklott beszédben dicsőítessék. A fennevezett egyetemnél másod-évi mulatásom idejében betelt a törvényes szakasz, mellyben e beszédnek tartatni kelle. Az akkor ott mulató 9 magyar közül illy beszéd szonoklására én választván, azt múlt év aug.11kén : De re literaria Hungariae” szóló tárgy felett tartám, s a mellett személyemben a magyarokat ábrázolám. Így tehát nyilványosan a teremben az egész egyetem s földiem szeme előtt Magyarnak nyilatkoztatám s mondám magam, másképp bizonyosan nem tartottam volna azon beszédet. Hogy vádolóm még tökéletesebben meggyőződhessék, miszerint valóban magyarnak tartom magam, beszédem elejét ide teszem.” Ezt követően a szerző leírja latinul, mily sokra tartja Kazinczyt, Kölcseyt, Kisfaludyt és Széchenyit.
Amint már írtam, a szabadságharc idején és egészen az ’50-es években is Štúr és cimborái a magyarok ellen uszítottak és önálló autonóm tartományt akartak, olyat, ami egyenesen a császár alá tartozik. Ez nem sikerült nekik, az uralkodóház ennyire nem hálálta meg túlfűtött magyarellenességüket. Kilátástalan helyzetét a következőképpen jellemezte orosz barátjának, Szreznyevszkijnek 1850. december közepén: „mi most atyáink házaiban élünk és ülünk kedvetlenül, és vágyak között; Hoda újból lelkész Liptószentmiklóson, Hurban Hlubokán Nyitra megyében, én meg idős apámnál élek és írok, olvasok és lovagolok.” Štúr akkor a pánszláv szellem képviselője is volt. Régebben minden ilyen vádat ő visszautasított. Azt írta a Társalgóban erre: „Azt mondja vádolóm, hogy én jelenleg a pozsonyi szláv intézet elnöke vagyok; mellyre felelem, hogy állítását levegőbül kapkodta legyen. Igaz hogy Pozsonyban tartózkodom, de hamis, hogy valamelly nyilványos helyzetben vagyok. Az idevaló szláv intézettel nem állok semmi nyilványos viszonyban, sőt inkább visszavonva, a tudományokkal foglalatoskodom, mellyek körébe a magyarországi történet-írást is fölvevém. Kedvtelenül utasítom vissza iszapon alapított rágalmat, melly szerint én minden más itteni szlávval a russimus részére hajlok. Hol vannak arra vádolónk bebizonyító okai?” Hogy hol, s merre? Az a mozgalmár, aki 1841-ben Stúr Lajosként írta még alá írását, 1852-ben egyetlen politikai kiutat látott: az összes szlávot Oroszországhoz csatolni. Szerinte Oroszország az egyedüli világítótorony az elnyomott szláv népek számára. Tervei szerint az orosz birodalomhoz csatlakozó szlávok nemcsak a cári fennhatóságát fogadnák el, hanem a szláv nyelvi egység részeként, az orosz nyelvet és a pravoszláv vallást is. Hogy az ő követői mennyire jellemesek, azt jól tudjuk.
