“A szlovák állampolgárság megszerzéséről és elveszítéséről törvény rendelkezik. Akarata ellenére szlovák állampolgárságától senki sem fosztható meg.” Így szól a szlovák alkotmány 5. cikke az állampolgárság jogintézményéről. További szabályokat – melyek az alkotmányi előírásokat kitöltik tartalommal – az állampolgárságról szóló 40/1993. sz. törvény ír elő.
Ennek tavaly májusi (250/2010) módosítása teszi lehetetlenné más állampolgárság megszerzése mellett a szlovák megtartását. Noha a törvény általánosan fogalmaz – ennyi jogállami minimumot még az akkori, a Fico-Slota-Mečiar triumvirátus által fémjelzett törvényhozás is kénytelen volt megengedni – mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a törvénymódosítás kifejezetten a felvidéki magyarság ellen irányul, hogy ezzel is akadályt gördítsen az anyaország és nemzetrészei közötti kapcsolatok megerősítése elé. Az egykori kisantant országai közül egyedüliként.
Fontos kérdés – sok múlik rajta – hogy miként is kell értelmezni az alkotmánynak ezeket a sorait? Az erre a kérdésre adott választól függ ugyanis az, hogy az állampolgárságról szóló törvényt lehet-e alappal támadni például az alkotmánybíróság előtt. No persze mindjárt hozzá kell tenni: a jövő évi időjárást könnyebb előre jelezni, mint egy-egy szlovák alkotmánybírósági “processzus” kimenetelét. Bármi mellett, s ugyanez ellen is képesek a legmagasabb fokú tudást birtoklók magabiztosságával érvelni és dönteni a taláros testület nagyra becsült tagjai…
Mindenesetre azok számára, akik harcolni kívánnak a szlovák önkény ellen, muszáj végigjárni a belföldi jogi utat ahhoz, hogy végül az emberi jogi fórumokon próbáljanak elégtételt szerezni.
Ami tehát a lehetséges értelmezéseket illeti. A kulcsfogalom az alkotmányban kétségtelenül az “akarata ellenére”. Hogy mit ért ez alatt a szlovák jogalkotó (és főleg utóbb a jogalkalmazó) – ettől függ a honosság elveszítésének alkotmányos avagy alkotmányellenes mivolta. Szükséges tehát érinteni az akarat fogalmának jelentését. Ahhoz ugyanis, hogy bármit is mondhassunk valakinek az akaratáról, ahhoz ugye először is arra van szükség, hogy az illető személy akarata valamilyen formában megjelenjék, megismerhetővé váljék a külvilág számára. Enélkül legfeljebb egyéni vágyakról, óhajokról van szó, melyek a magánszféra részei, semmilyen hatásuk sincs a külvilág számára.
Az akarat a külvilág számára azonban többféleképpen megjelenhet. S itt tévednek azok, akik ezen akaratnyilatkozatot hozzákötik bármiféle formakényszerrel terhelt dokumentumhoz – a jelen esetben ahhoz a bizonyos formanyomtatványhoz, amelyet a kerületi hivatalok küldenek ki az új állampolgárságot megszerzőknek. Az akaratnyilvánítás történhet szóban, de bármely más módon is. A polgári jogban ez utóbbi formát takarja a “ráutaló magatartás” fogalma. Az előző kettő egyértelmű, az utóbbi sem igényel azonban túl sok magyarázatot. Arról van szó nagyon egyszerűen, hogy az ember akaratáról árulkodnak a tettei is. Olyan valamit cselekszik, amelyből egyértelműen lehet következtetni szándékára, akaratára anélkül, hogy ezekről szóban vagy írásban kifejezetten nyilatkozna. A polgári jogi ügyletek között ez mindennaposnak tekinthető, milliónyi példája van. Ilyen az, amikor egy önkiszolgáló boltban, vagy egy automatából vásárolunk, de az is, amikor beállunk egy parkolóba az autónkkal: kifejezetten nem kötünk szerződést, az létrejön a (ráutaló magatartással kifejezett) egyező akaratnyilatkozatok által.
Ennek analógiájára, az alkotmány értelmezésénél is elképzelhető egy ehhez hasonló értelmezés. Az alkotmánybíróság is bizony előállhat egy ilyennel. Az állampolgársági törvény ugyanis azt mondja ki, hogy ipso iure, a törvény erejénél fogva – tehát minden külön jogcselekmény nélkül – megszűnik a szlovák állampolgárság akkor, ha valaki megszerzi egy idegen állam állampolgárságát. A módosítás természetesen nem retroaktív: csak a hatályba lépését követően megszerzett új állampolgárságok váltják ki az említett joghatást.
A nagy kérdés az, hogy értelmezhető-e az idegen állampolgárság megszerzése (mint olyan tény, amely az ember szabad akaratából elindított folyamat következménye, eredménye) olyan akaratnyilatkozatént, ami a szlovák állampolgárság elveszítését eredményezi a törvény erejénél fogva? Kétségtelen tény, hogy az állampolgársági törvény rendelkezései világosak, mindenki számára megismerhetőek – előre mérlegelhetőek tehát a következményei. A polgár jogosult és köteles is megismerni, majd ennek alapján, a lehetőségei és a következmények mérlegelése után eldöntheti, miként kíván eljárni. Az idegen állampolgárság választása e logika mentén tehát egy olyan megnyilvánulás a polgár részéről, melyhez a törvény azt a megdönthetetlen vélelmet fűzi, hogy ezzel a állampolgár a szlovák állampolgárságáról lemondott.
Természetesen lehetséges egy ezzel ellentétes érvelés is, miszerint az alkotmányban kifejezetten említett “akarat” szót szigorúan kell értelmezni és ennek alapján csak az fosztható meg szlovák állampolgárságától, aki azt kifejezetten kívánja. Világos, mely értelmezés számunkra az elfogadható.
Mégis, nincsenek kétségeim afelől, hogy a jogásztársadalom véleménye sem egységes az értelmezést illetően, erős a gyanúm, hogy a “törésvonal” itt is inkább a politikai, semmint a szigorúan jogi-szakmai érvek mentén húzódik. Még akkor is, ha előbbi az utóbbi csomagolásába vagyon bújtatva…
Bárhogy is, annak egészen biztosan nincs jelentősége, hogy ki milyen formában jelenti be más állam állampolgárságának megszerzését. E szempontból mindegy, hogy valaki visszaküldi a kerületi hivatalnak az általuk kipostázott nyomtatványt, avagy sem. Persze, nyilvánvalóan ez a legvilágosabb nyilatkozat, de az állampolgársági törvény rendelkezései szempontjából ugyanolyan “értéke” van, mint egy bármilyen más nyilatkozatnak.
A törvény nem köt ki formakényszert, gyakorlatilag bármilyen jellegű tudomásszerzés a hatóságok részéről elegendő a szlovák állampolgárság megszűnésének megállapításához. Ez ugyanis, mint említettem, a törvény erejénél fogva, ipso iure szűnik meg, függetlenül attól, hogy az ember milyen formába jelentette be, vagy akár titkolhatta is: elegendő, hogy a hatóságok hitelt érdemlő tudomást szerezzenek róla. A belügyi szóvivő nyilatkozatai is ezt támasztják alá – sajnos ez ma a szlovák valóság.
De hangsúlyozom, a törvényi rendelkezés lényege, diszpozíciója az állampolgárság megszűnésének hozzákötése egy más állam állampolgársága megszerzésének tényéhez.
Más kérdés, hogy a bejelentés elmulasztásához bírságot rendel a jogalkotó, ez azonban nem befolyásolja az előzőekben elmondottakat.
Az akaratnyilatkozatot illetően bármely érvelést is tegye magáévá a jogalkalmazó, a felvidéki magyaroknak, akik a magyar állampolgárságot felvették és ezáltal elveszítették a szlovákot – amennyiben vissza kívánják azt szerezni – először is végig kell járniuk a belső jogorvoslati fórumokat, utána jöhetnek csak a nemzetközi emberi jogi fórumok. Mindazonáltal mind a belső, mind a nemzetközi jogalkalmazással szemben erős fenntartásaim vannak – s ezek a fentiekben röviden vázolt értelmezési lehetőségekből adódnak. Minthogy az állam diszkrecionális döntési körébe tartozik az állampolgárság szabályozása és az ide vágó nemzetközi egyezmények (mindenekelőtt az 1997-es strassbourgi állampolgársági egyezmény) is csak a legfőbb sarokpontokat állapítják meg (pl. állampolgársághoz való jog, diszkrimináció tilalma stb), igencsak kérdéses egy esetleges európai emberi jogi bírói eljárás kimenetele is. De ez még igencsak odébb van, előbb tehát a belső köröket kell lefutni. Minthogy a kérdés teljes mértékben átpolitizált – és ezzel a lehető legdiplomatikusabban fogalmaztam – az ebben várható bírói döntések sem tudják ezt a behatást elkerülni, főleg nem Szlovákiában. Alighanem ez a kérdés nem is rendeződhet megnyugtató módon a bírói úton, politikai kérdést politikai úton lehet csak megoldani. Sajnálatos módon azonban teljes mértékben hiányzik az ehhez szükséges belátás, jóindulat, poltikai bölcsesség és egyáltalán: emberi tisztesség a vezető szlovák politikusok körében.
Ami persze nem azt jelenti, hogy bármibe is bele kellene törődnünk…
Szűcs Dániel, Felvidék Ma
