Simonyi Gyula Tanár úr november 11-én emlékké változott. Oktatója volt a szlovákiai magyar közösség felmenő korszakában fontos szerepet betöltő intézménynek, a Rozsnyói Pedagógiai Iskolának. Utolsó mohikánként távozott, élete beteljesedéséig őrizte a híres Drázus-parti alma mater tanárainak örökségét és máig érvényes üzenetét.
Simonyi Gyula emlékeimben a mesebeli garabonciás cimborája, még inkább Krúdy Gyula Szindbádja. Szindbád, aki vonatra száll, hogy a pasztellkék alkonyatban megérkezzen egy Túróc megyei (onnan származott), de még inkább egy szepességi kisváros állomására, hogy találkozzék régi ismerőseivel (őt mindenki ismerte!), barátaival, szerelmeivel; vigasztalja a gyászolókat, ezüstpénzt dobjon a koldus kalapjába, elköltsön egy vacsorát frissen csapolt habos sörrel régi, kedves fogadójában. Mindenkihez kedvesen és saját nyelvén szólt: magyarhoz – magyarul, cipszerhez – németül, szlovákhoz – szlovákul… Másnap aztán a korai vonattal elutazott újabb tájak és kalandok felé.
Simonyi Gyula Szindbádként így érkezhetett Rozsnyóra is, ahol nem sok ideje maradt a régi emlékek felidézésére, mert Bollobás Béla, a PG daliás igazgatója rajztanárt keresett, s a fiatal tanárembert nyomban leszerződtette. Ezért nem utazott el a reggeli vicinálissal sem Pelsőc, sem Dobsina felé, hanem megmaradt Rozsnyón, s élete javarészét itt töltötte el: kezdetben a tanítóképző, majd a gimnázium tanáraként.
Egyik rajzórán valami akvarellel foglalkoztunk. Mindig szorongással vettem az ecsetet a kezembe, „művem” láttán, kiérezve szorongásomat, a Tanár úr csak ennyit mondott: Tudod mit Lacikám, ez nem is olyan rossz, csak egy picike kék hiányzik belőle… Nagy megkönnyebbülés érte a lelkemet, habár számomra mindig nyilvánvaló volt, hogy belőlem nem lesz egy Munkácsy, de amit csináltam, az egy picinyke kékkel mégis javítható. Ugyanis csak később értettem meg Simonyi Gyula pedagógusi és emberi hitvallását: mindenhez kell egy kicsinyke kék! S azért kell, mert a kék különböző színárnyalata az oldja a gyász zord feketéjét, az irigység rikító sárgáját, a gyűlölet zöld epéjét, a kicsiség és kicsinység bágyadt rózsaszínjét… Ilyen értelmezésben aztán a picinyke kék lehet: szeretet, megértés, odafigyelés, ölelés, empátia, szolidaritás és megannyi más őszinte emberi gesztus, ami annyira hiányzik a mindennapokból.
Simonyi Gyula a pedagógus pályában egyaránt látta a szépség vállalását, illetve a vállalás szépségét. Ahogy Albert Camus is vallotta: A tanárnak nem gratulálunk azért, mert oktatja, hogy kétszer kettő – négy. Gratulálni legfeljebb ahhoz lehet, hogy ezt a szép hivatást választotta. Simonyi Tanár úr naponta demonstrálta, hogy a pedagógia a jókedv, az optimizmus és a fennkölt együttlét magasztos tudománya. Morcos, morózus kedvét (ha egyáltalán volt ilyen) az iskolán, a tantermen kívül hagyta, a tanulók a diákok között igyekezett lélekvidám és alkotó légkört teremteni, mert tudta, hogy minden találkozás tanítványaival megismételhetetlen ajándék. A szeretetpedagógia megvalósítója volt a tanórákon és a mindennapokban. Mert ahogyan egy életre szóló ajándék a fausti állj meg pillanat!…, ugyanaz az Ady által versbe szedett alkotó ember krédója is:
Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni…
Simonyi Gyulának sok ilyen nap volt az életében, s most megbékélve sorsával családi körben dobbant utolsót a szíve.. Más dimenzióba került, ahol a kék száznál több árnyalata lobog, közöttük az égszínkék, amely feledteti a bánat mélyfekete tónusát. Nincs ott más csak szabad szárnyalás, ismeretlenek a nyelvi, állampolgársági és egyéb tilalomfák, az azúrkék teret nem szabdalják szerteszét értelmetlen határok.
Simonyi Gyula élete és halála mintha Babitsot igazolná, aki sorsának végkifejletéhez közeledve ezt írta: Talán nem is olyan nagy dolog a halál. Valóban így volna, Tanár úr?
Nekünk, akik itt maradtunk, nem maradt más, csak a hiány. Mert Simonyi Gyula kékje hiányozni fog családja, tanítványai, a rozsnyói magyarok és egész itteni közösségünk életéből.
Legyen áldott az emléke!
Máté László, Felvidék.ma
