1912-ben megalakult a Kínai Köztársaság, Szun Jat-szen volt az első elnöke. 1912-ben egy Kovács Gyula nevű gazember a Parlamentben megpróbálta lelőni Tisza Istvánt. 1912-ben valahol a Felvidéken megszületett egy kislány.
Megszületett és felnőtt. Tanárnő lett belőle Rimaszombaton. Aztán férjhez ment, és lett őbelőle Tamás Aladárné. Tamás Aladárné tanított. Magyar gyerekeket tanított Magyarországon. És úgy tűnt sokáig, ez a világ természetes rendje.
De Tamás Aladárné a 20. század gyermeke – az emberiség történetének legrettenetesebb százada az ő otthona.
Tanított Tamás Aladárné, és átgyalogolt, átszáguldott életén a század. Túlélte az első világháborút. Mindjárt utána a legrettenetesebbet: Trianont.
Nem ment sehová, és egy reggel arra ébredt, hogy nem magyar állampolgár többé.
Egy reggel arra ébredt, hogy csehszlovák állampolgár, és a vérlázító, aljas és undorító Beneš-dekrétumok értelmében mindjárt másodrangú csehszlovák állampolgár. Jogfosztott és bűnös. Az a bűne, hogy magyar.(A szerző téved, a Beneš-dekrétumok a második világháborút követték, nem pedig az elsőt. – szerk. megj.)
Tamás Aladárné ezután is tette a dolgát.
Aztán megélte a második bécsi döntést, és magyar állampolgár lett ismét. Egy pillanatra helyreállt a világ rendje – de pünkösdi királyság volt az, és iszonyú árat kellett fizetni érte. (A Felvidék egyes részei az első bécsi döntés után kerültek vissza Magyarországhoz. A második bécsi döntés Erdélyt érintette. – szerk. megj.)
És túlélte Tamás Aladárné Tiso rettenetes náci államát, a második világháború kimondhatatlan borzalmait – túlélte ezt is. (Az 1938-ban visszacsatolt területek, néhány kisebb kiigazítástól eltekintve, a háború végéig magyar kézen maradtak, vagyis nem kerültek az 1939-ben létrejött Tiso-féle Szlovák Államhoz. Konkrétan Rimaszombat 1938-tól 1944. 12. 21-ig a Magyar Királysághoz tartozott, majd az újjászervezett Csehszlovák Köztársasághoz került. – szerk. megj.)
És nem ment sehová, de egy reggel csehszlovák állampolgár lett ismét. És megint csak másodrendű, megvetett, bűnös állampolgár. És látta véreit kitelepítve, látta a hajnali ködben a Dunán ringatózó nyomorult csónakokat, amelyekben a megalázottak és megnyomorítottak ültek, vissza sem nézve, és némán hagyták hátuk mögött az egész életüket.
Ezt is túlélte Tamás Aladárné.
És nem ment sehová.
Van úgy, hogy az ember nem megy sehová valamiért. Hanem valamiért marad. A semmiért. S ezt a semmit úgy hívják néha korszerűtlenül, hogy szülőföld…
És túlélte Tamás Aladárné a „létező szocializmus” minden iszonyatát, a nácizmus édestestvérének, a kommunizmusnak tombolását, a legalja prolik országlását – s Csehszlovákiában ő mindezt kétszeresen megszenvedte, hiszen magyar volt. És nem ment sehová.
Aztán megélte Tamás Aladárné a szabadság pillanatát.
Azt hitte legalábbis, eljött végre az a pillanat.
De nem jött el.
És nem ment sehová Tamás Aladárné, és egy napon arra ébredt, hogy immáron nem csehszlovák állampolgár többé. Hanem szlovák állampolgár.
És fölöttébb bölcs volt addigra Tamás Aladárné, és nem nagyon izgatta fel ez a változás.
Tudta ő már addigra, hogy nem kell ahhoz sehová sem menni, hogy az ember tíz-húsz-harminc esztendőnként más állampolgár legyen. Tudta Tamás Aladárné, hogy ez csupán a huszadik század legjobb vicce.
És túlélte Tamás Aladárné ismét a legsötétebb éveket, nézte, ahogy visszajönnek ugyanazok, túlélte Mečiart, Slotát, meg az összes többit.
És egy napon, amikor erre lehetősége nyílt, Tamás Aladárné úgy döntött, ha már egyszer nem ment sehová, mégis négyszer volt más állam polgára, és erről őt soha senki sem kérdezte meg, akkor most, most életében először saját akaratából lesz egy ország állampolgára.
Kilencvenkilenc évesen úgy gondolta Tamás Aladárné, ennyi talán jár neki. Hogy majd meghalhat olyan állampolgárként, amilyen állampolgárként megszületett.
Rosszul gondolta Tamás Aladárné.
Neki ennyi sem jár.
Hiszen nincs vége a huszadik századnak.
És a szlovákiai huszadik század, az egész szlovák politikai osztály, az összes gazember retteg Tamás Aladárnétól. Rettegnek egy kilencvenkilenc éves magyar öregasszonytól.
S ez a rettegés mindent elárul. Mindennél fényesebben bizonyítja, ki a mocskos tolvaj, a rossz lelkiismeretű, szarházi alak – és ki az igaz ember.
Legyetek átkozottak, szlovák politikusok. Utolsó gazemberek vagytok. Legyen nektek nehéz a föld.
Bayer Zsolt, Magyar Hírlap
{iarelatednews articleid=”31388″}
