Bálint István írása a délvidéki Magyar Szóban Felvidék többnyelvűségéről, a szlovák nemzeti identitás gyökereiről és a nacionalista törekvésekről – múltról és jelenről…
A komplexusok tömkelegét halmozta fel történelme során a szlovák nép. Mert térségünkben általában ráfekszik a népek lelkületére, hogy nagy vereségeik adják nemzeti ünnepeiket, jeles napjaikat. (Nálunk a vesztes 1848-as és 1956-os forradalom, a szerbeknél a koszovói csata.) De csak a szlovákok lelkületét formálja egy ezeréves mítosz: – Slotának, a Szlovák Nemzeti Párt magyarellenességével elhíresült elnökének a megfogalmazásában – jöttek a barbár magyarok csúf kis lovaikon és leigáztak bennünket. Pedig ez az ezeréves magyar–szlovák viszony nem is volt olyan szörnyű. A feudalizmus idején nem nemzet szerint különböztették meg az embereket, hanem nemesek és jobbágyok voltak.
Márpedig a nemesség a Felvidéken kétnyelvű volt. Nagyszalontán már 1648-ban kiadták a latin–magyar–szlovák szótárt. Pázmány elrendelte, hogy a falvakban, sőt a nagyszalontai ferences templomban szlovák nyelvjárás szerint kell prédikálni stb. A későbbiekről pedig a történészek lejegyezték: „A korai újkori Felvidéken kialakult egy olyan gazdaság és sokrétű kultúra, amelynek alkotórészeit anyanyelv, vagy éppenséggel identitás alapján lehetetlen megállapítani”. A magyarok somolygós jóindulattal kezelték a „tót atyafiakat”, a szlovákok számára pedig Magyarország volt a jólét jelképe, ahol „kolbászból van a kerítés”, ahova vándorlegényként mentek kenyeret keresni. (Még közmondásainkba is bekerültek, pl.: Úgy kellett neki, mint üveges tótnak a hanyatt esés.) A nemzet kialakulásával jött létre az elkülönülés, de még akkor is a szlovákok fő gondja az volt, hogy megkülönböztessék őket a csehektől. Ekkor jött Trianon a nemzetállamok megteremtésének kettős illúziójára épülő világrendszerével. Egyrészt azzal az illúzióval, hogy a kisebbségek majd beolvadnak, mint a fejlettebb európai nemzetállamokban korábban történt, holott csak a magyarokat és a szlovákokat állította egymással szembe. Másrészt azzal az illúzióval, hogy a cseh és a szlovák egy nemzet, és a csehekkel egy államba kényszerítette a szlovákokat. Nem csoda, hogy akár az ördöggel is szövetkeztek volna (Hitlerrel szövetkeztek) önálló államuk megteremtése érdekében. És alig várták, hogy a rendszerváltás után – 1993. január elsejével – különváljanak. Ezzel a különválással egy virágzó államot teremtettek: gazdaságuk 2007-ben 8,8, még 2008-ban is 7 százalékkal nőtt, az infláció 1,9, a hiány 2,2 százalék volt, adósságuk a nemzeti jövedelemnek csak 24,4 százalékát tette ki. Ezzel lehetőségük nyílt arra, hogy a rendszerváltás országai között másodikként –, Szlovénia után – 2009. január elsejével áttérjenek az euróra.
Azóta két fordulat határozta meg politikai helyzetük alakulását. Az első: a különben is a Szlovák Nemzeti Párttal szövetségre kényszerülő Fico miniszterelnökként – nem egyedül térségünkben – a nemzeti eufória szításával akarta elejét venni annak, hogy a gazdasági válság tünetei és az azzal szükségessé vált megszorítások a kormány ellen hangolják a közvéleményt: kiélezte a „magyar kérdést”, 200. szeptember 1-jén életbe lépett a nyelvtörvény, meghozták a „hazafias törvényt” stb. Ezzel el is érte, hogy – a kormánypártok általános visszaesésével szemben – a 2010-es választásokon 12 képviselővel többet szerzett, mint 2006-ban. A többiek azonban úgy vélték: a gazdasági válság szülte hangulat lehetővé teszi Fico háttérbe szorítását, a primitív nacionalizmus és a hatalmi arrogancia furcsa keverékének visszaverését, és vele szemben koalíciós kormányt hoztak létre.
Nem tudnak Ficótól megszabadulni a szlovákok – ezt hozta magával a következő fordulat, amely nem sokáig hagyta hatalmon a Ficóval szemben létrejött koalíciót. Az történt ugyanis, hogy a szlovákok szembe kerültek az Európai Unióval. Mert jól jött az EU segítsége, az euróval járó előny, de az ellen már berzenkedni kezdtek, hogy az EU korlátozni próbálja nagy nehezen éppen megszerzett önállóságukat, még inkább az ellen, hogy tőlük is áldozatot követel. Nemcsak azzal érveltek Görögország megsegítése ellen, ami másutt is befolyásolja a közhangulatot, ti. azzal a hozzáállással, amely nem a polgárok könnyelműségét, hanem az ezt a könnyelműséget kihasználó bankokat hibáztatja az eladósodásért. A szlovákok azt is felhozták: miért segítenék a görögöket, amikor azok jobban állnak, mint ők. (Náluk háromszor kisebbek az átlagbérek, négyszer alacsonyabbak az átlagnyugdíjak, mint Görögországban; Görögországban 750 euró a minimálbér, náluk 780 az átlagbér; a görögök az EU átlagának 89, ők 74 százalékát érték el.) Ilyen közhangulat miatt megbomlott a kormánykoalíció is: a koalíciós Szabadság és Szolidaritás párt meg a Híd 3 szlovák képviselője az EU javaslata ellen szavazott. Ilyen helyzetben Brüsszel álláspontját csak azzal a kompromisszummal tudták elfogadtatni, hogy rendkívüli választásokat írnak ki a jövő év márciusára. Most már azt is biztosra veszik, hogy ezeken a választásokon ismét Fico pártja, a Smer végez első helyen. Ráadásul a mostani kormánykoalíció annyira megbomlott, hogy kétséges egy új Fico-ellenes koalíció kialakítása még akkor is, ha Fico nem éri el a kormányalakításhoz szükséges sikert. Részben az történt, hogy a megbízott kormányfőként tovább dolgozó Iveta Radičova egy lehallgatási botrány miatt leváltotta azt a Galko védelmi minisztert, akit a Szabadság és Szolidaritás delegált a kormányba, ami elmérgesítette a két kormánypárt viszonyát. Továbbá a Híd magyar–szlovák párt azt a pragmatikus álláspontot képviseli, amit az RMDSZ is: a kisebbségnek mindig a kormánnyal kell együttműködnie. A megfigyelők pedig már attól félnek, hogy a Szlovák Nemzeti Párt nélkül ismét nem lehet majd kormányt alakítani.
Bálint István, Magyar Szó/Felvidék.ma
