Hogy múlttalanságba kellene-e menekülnünk, nem tudom. Gyógyír lenne a kollektív amnézia? Olvasgatom a világhálón az eszmefuttatásokat, emberek gondolatait, olyanokét, akikre igyekszem odafigyelni, s néha elszomorodom.
Lám: feledjük már el december 5-ét, fejtegeti az egyik, távol tőlem, a nevemben is, merthogy arról a földről „menekült”, ahol magam még a magyar lét napjait morzsolgatom, fél lábbal a sírban is. Fiatal – már nem kisebbségi létben élő – nemzettársam üzeni: emlékezni június 4-ére kell, elfelejteni azt nem lehet, azt nem szabad.
Nekem konok és zord valóság június 4-e, de december 5-e is. A kettő összetartozik. Elválaszthatatlan. Az első összes felmenőim sorsát alapjaiban átíró történelmi dátum, egzisztenciális újra- meg újrakezdések sorozatának elindítója, s ebben a nemzedékem sem kivétel. De hűség is: hithez, hazához – ha csak az álmokban is -, nemzethez, szülőföldhöz. A tudáshoz, hogy „százszor az orrod törjön össze, mint egyszer a lelked”.
Nekem, a hozzám hasonlóknak december 5-e a lelkét törte össze. Erre kellene a kollektív amnézia? Lehetetlen. A lélek sebe az megmarad. Radnóti írja a „Sem emlék, sem varázslatban”: …tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, mögöttem jár, velem van, s megvéd, ha kell, a bajban… De az istentelen, értékvesztett kor azt is megfogalmaztatja vele ugyanitt végül, hogy: …hol azelőtt az angyal állt a karddal, talán most senki sincs. Június negyedike után 84 évvel nagyon elmagányosul a képzeletbeli kardos angyalától is megfosztatott ember, olyannyira, hogy ha akarja, sem tudja elfelejteni december 5-ét.
Megbocsátani lehet. Sőt kell. „A bosszú az enyém”, erre tanít az Úr. Nekünk, szülőföldön hűségeseknek nem a bosszúhoz kell erő, és nem a felejtéshez, hanem a megmaradáshoz. Ahhoz, ami kizárólag rajtam, rajtunk múlik. Emlékeznem december 5-ére azért kell, hogy el ne felejtsem: van, ami kizárólag rajtam múlik. S ami ennek a velejárója, azt alázattal elviselni már nem is olyan nehéz. Hisz kulcs ez a megmaradáshoz.
Amúgy meg: furmányos dolog a kollektív amnézia. Mert amit meg sem tanultunk, nem tudtunk, nem ismertünk, nem lehet elfelejteni sem. Kilencven évvel június negyedike után – még a december 5-ét feledni ajánlók is – azon siránkoznak: hatalmas mértékben megfogyatkozott a magyar túl a határokon. (Kis-Magyarországon belül is, de ezen nem ők siránkoznak.) Felföldön harminc éve világosan mutatták az iskolalátogatási mutatók, hogy mi következik. Már a tanköteles gyerekek egy harmada szlovák iskolába járt. Beindult az agymosás, hogy érvényesülni az életben igazán szlovákul lehet. Jött az iskolaközpontosítás, a kétnyelvűség megtiltása a községi hivatalokban (a 70-es évek második feléig maguk választottak a nemzeti bizottságok – tanácsok -, magyarul vagy szlovákul írnak-e jegyzőkönyvet, hirdetményt, értesítést, 1976-tól vált kötelezően szlovákká az ügyvitel némi átmeneti idővel).
Csak meg kellett várni a következő nemzedéket, hogy ez nemzetiségi arányban is megmutatkozzon. Hiába jött a rendszerváltás, az optimista jóslatok nem váltak be. Azóta meg fogyunk. Népszámlálási statisztika nem mutatja ki, hányan asszimilálódtunk a számbeli többséghez, hányan vándoroltak el szülőföldjükről többségi magyarnak s hányan más vidékre világpolgárnak. Biztos vagyok benne: az ő számuk is kitesz néhány ezret, akár az ilyen-olyan okból meg nem születőké. Bűnbakot keresni, másra mutogatni butaság lenne.
A baj legnagyobb okozója a kollektív amnézia. Annak az elfelejtése, hogy van, ami kizárólag rajtam múlik. Annak a feladása, ami a világ legtermészetesebb dolga, s ami elsősorban nekem lenne fontos. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a husáki normalizációs időkben az én tanáraim a cseh szaktankönyvekből tökéletes magyar szakkifejezésekkel tanítottak a gépipari technikumban, és soha nem hallottam tőlük, hogy ez mennyi ingyenmunka, milyen megerőltető… Legfeljebb mi nyafogtunk néha, hogy sokat kell körmölni, mert a tanórákon leadott anyagot jegyzetelni kellett. Tíz évvel később azonban – amikor már tanügyes újságíróként végigjártam az ún. magyar szakközép- és szakiskolákat – rutinnak számított, hogy a szaktárgyakat szlovákul oktatták a magyarként nyilvántartott intézményekben is. Bennem azonban megmaradt az igény – mert nem akartam elfelejteni –, hogy minden dolgot, amivel találkozom, meg tudjak nevezni anyanyelvemen is. Különben: milyen magyar lennék?
Emlékezem hát. Június 4-ére, tudván, hogy a mindenség nem ezzel a dátummal kezdődött, és december 5-ére is, tudatosítva: magyar létem nem ezzel ér véget. És számon tartok sok minden mást is, olyasmiket, ami az embernek csak a saját története, történelmi sorsfordulója, mert tanulsága van mindennek. Nem is kevés. Ha csak az elmúlt nem egészen egy század kiüldöztetési kísérleteit vesszük, az is épp elég lenne.
Van, ami csak köztem és Isten között van, ott kell elrendeznem valahogy, bármily nehezen megy is. Van, ami meg köztem és a látható, bírható világ között van. Mint június 4-e, ami nekem azt mondja: itt, ezen a darab földön én otthon vagyok, állítsanak bármit épp aktuális urak és hatalmasságok; december 5-e meg azt mondja nekem: itt, ezen a darab földön vagyok én otthon, itt, ezen a darab földön vagyok magyar, s míg itt vagyok, ez a darab föld magyar föld, övezzék bármily aktuális, földi kisistenek által térképre rajzolt vörös vonalak, ideológiák…
N. Gyurkovits Róza
{iarelatednews articleid=”31426″}
