A halálfutás stafétabotja itt jár közöttünk. Most Hascsák Józsefhez került, aki két héttel 64. születésnapja előtt hagyott itt bennünket. Adyval mondva: Valaki útra vált belőlünk, hiány marad – mindvégig! Mert az ő élete és halála a mi életünk és halálunk is egy kicsit.
Hascsák József grafikus, festő, illusztrátor, díszlet- és formatervező a kassai képzőművészek nagy családjához tartozott, akire itthon és külföldön egyaránt figyeltek. Az alapokat szülővárosában Feld Lajosnál és Eckerdt Sándornál sajátította el, majd Pozsonyban folytatta a szabad grafika és könyvillusztráció szakon, Vincent Hložník osztályában. A szlovák grafika fejlődését döntően befolyásoló tanár-grafikus utolsó osztályának végzős növendéke volt.
Hascsák József kezdeti grafikáit egyszerre az expresszivitás és a poétikus látásmód jellemzi. A figurális kompozíciói a nyolcvanas években egyre jobban a háttérbe szorulnak, felváltják őket a strukturális megoldások, amelyeknek végső kicsengése: a harmónia keresése és annak hascsákjózsefes megteremtése.
Mindvégig Kassán élt és alkotott. Negyedszázadot a televízió kassai stúdiójában, mint díszlet- és jelmeztervező. Közben együttműködött a kassai színházakkal, különösen az Állami Színházzal és a Thália Színházzal. A Tháliában amolyan házi szerzőnek is számított, mert az elmúlt évtizedekben több mint 20 tháliás produkcióban volt társszerző: díszlet-, vagy jelmeztervező. Mondogatta is egy-egy produkció megszületése közben: a rendezőkkel, színészekkel néha közelharcot kellett vívnia elképzelései és tervei megvalósítása érdekében. De megérte, mert olyan alkotásokban vett részt, amelyek közül sokat a mai napig számon tart a szakma.
Életpályája kiteljesedésének tekintette, amikor a kassai Műszaki Egyetem Formatervezési (design) Tanszékének tanára, később docense lett. Széles alkotói munkásságát jól hasznosította a vizuális kommunikáció területén. Tanítványai között tudatosította, hogy valamiféle pedagógusi ősvéna örököse, mert életében első helyre került a hallgatóival való foglalkozás, azok szakmai és emberi arculatának a formálása. Kiállításokon és egyéb kulturális rendezvényeken tapasztaltam, hogy tanítványai is rajongásig szerették, kedvesen és érdeklődőn ott sündörögve körülötte, mint kotlós körül a kiscsirkék.
Munkásságának elismert területe volt a könyvillusztráció, amit több kötetben is bizonyított. Vallotta, hogy az illusztrátor feladata az, hogy a szöveg sugallta érzelmeket és hangulatokat igyekezzen a legteljesebb összhangban visszaadni. Erről magam is meggyőződtem, amikor a Szilicéről készült kis könyvecském borítólapját tervezte. Fénykép alapján rajzolta meg szülőfalum erődtemplomát, néhányszor konzultálva velem, hogy megfelel-e elképzeléseimnek. Vívódó kételyeit nehezen tudtam megnyugtatni, mert ő állandóan talált javítani való vonalat, kihangsúlyozandó tónust.
Amikor elkészült a könyv,vittem neki néhány példányt. A Korongütő (Hokejka) nevű étteremben találkoztunk s a könyv születését valamilyen minőségi olasz borral ünnepeltük meg. Többször is átlapozta a könyvet s a büszkeség mellett sajnálkozásának is hangot adott, mert csak néhány rajza került bele. Arra sarkallt, hogy csináljunk együtt egy könyvet, amelyet majd ő illusztrál. Bizonyítandó rátermettségét a szalvétára néhány vonással egy lófejet kanyarintott. Olyan tökéletes volt, hogy a szilicei könyvben szereplő édesapám lova, a Szellő, jelent meg képzeletemben. Valami titkos késztetés azt sugallta, hogy tegyem el a szalvétát, de ő nem adta. Majd jobbat, szebbet rajzol nekem. Meg is egyeztünk, hogy az én hetvenesemre (születésnapomra) összeállítok egy kis kötetet régen irt meséimből, amit ő fog illusztrálni. Nekem pedig készít egy képet, mert kiérezte, hogy gyermekkori emlékeimet lovak népesítik be.
Pár nappal ezelőtt egy áruházlánc egyik üzletében találkoztunk. Már messziről integetett, mentegetőzött, hogy a lovacska meglesz. Közismert volt róla, hogy jószívűsége határtalan. Mondta is, hogy a vevőnél számára az a fontos, hogy mennyire akarja a képet. Tudom, hogy sok alkotása úgy került barátokhoz, ismerősökhöz, tanítványokhoz, hogy a fizetség érte az érdeklődő ragaszkodása volt. Az sem volt titok számomra, hogy ő sok jóemberének ígért képet, ezért nem sürgettem, gondolva, hogy majd egyszer az enyémre is sor kerül.
Hascsák József életelve valami ilyesmi lehetett: Jó ember lenni – mindig és minden körülmények között. Ezt életének minden pillanatával bizonyította, mert szeméből, egyéniségéből annyi jóság és derű sugárzott, hogy ez másokra is átterjedt. Mintha érezte volna Máraival együtt az Idő üzenetét: Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem szívünkkel érzünk meg, elveszett idő.
Még egy apróság, ami azonban jól jellemzi őt. Amikor először említettem neki, hogy magyaros írással írom le a vezetéknevét, csak mosolyogva legyintett, mintha azt jelezte volna: mi sem természetesebb. Mert a szlovákoknak Jozef Haščák volt, a magyaroknak pedig: Hascsák József. Kassán ilyesmi nem jelenthet problémát, legalább is szerinte és szerintünk sem!
Életének összefoglalása Márai gondolataiban van: Megértem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem. Hiszem, hogy ez a derű Hascsák Józsefet elkíséri az égi műteremig, ahol Jakoby Gyulával, Feld Lajossal, Löffler Bélával, Roskoványi Istvánnal és más alkotótársakkal van együtt.
Máté László
